Elrontották a UFC-legenda búcsúmeccsét, a tettes is bocsánatot kért a győzelméért
Ugyan a UFC legendásan fukar a vele szerződésben álló 650 MMA-harcos 95 százalékával – a legnagyobb sztárok sem keresnek jobban egy meccsenként átlag egy percet játszó NBA-játékosnál –, azonban a világ vezető MMA-promóciós szervezete szereti saját imázsát legendás bunyósainak ünneplésén keresztül polírozni. Így például a vasárnap hajnali UFC 318-at teljes egészében a pehely- és könnyűsúly 15 évet végigbunyózó veteránjának, az összesen 40 profi meccsen vitézkedő Dustin Poirier-nek szentelte.
A gálát Poirier szülőállamában, Louisianában rendezték, a New Orleans-i rendezvény főmeccsét pedig Poirier régi riválisával, a kétszer is legyőzött hawaii Max Hollowayjel vívhatta. Az ő esetleges legyőzése a mind a három címmeccsét elbukó Poiriert azzal kecsegtette, hogy övvel zárhatja le pályafutását, még akkor is, ha az öv csak a UFC közönségdíja, az ezúttal Lil'Wayne (egy másik híres louisianai szórakoztatóipari munkás) által prezentált Legfaszább Faszagyerek „bajnoki” öve, amit Holloway Justin Gaethje kiütésével nyert el.
Azonban Holloway elrontotta az ünnepi hangulatot, és egyhangú pontozásos győzelemmel nyugdíjazta 36 éves ellenfelét.
Tizenöt év kőkeménység
A 36 év nem számít matuzsálemi kornak a küzdősportban, csakhogy Poirier nagyon fiatalon, 21 évesen került a UFC-be. Eleinte a pehelysúly (65 kiló) csiszolatlan gyémántjaként (a beceneve is „Gyémánt”) tündökölt, azonban az egyik legmélyebb merítéssel rendelkező súlycsoportban kevésnek bizonyultak rohammenetből hajigált parasztlengősei. Poirier-nek szüksége volt pár fájdalmas vereségre ahhoz, hogy újragondolja küzdőstílusát, és forrófejű, kemény öklű verekedőből valóban kőkemény, a nehéz helyzetekben is higgadt fejjel mérlegelő bunyóssá csiszolódjon, aki borzalmasan nehéz helyzeteket is képes kibekkelni és a maga javára fordítani. A fordított felállású Poirier támadásra és védekezésre is megtanulta használni első kezét, ütéseiben megtalálta az egyensúlyt a visszafogottság és az agresszió között, az egyszerű fejvadászatot pedig felcserélte a fej és a test összes sérülékeny felületét célba vevő zónázásra.
Poirier beérése és nagy menetelése is 2017-re tehető, innentől kezdve az amerikai szikrázó meccseken sorra verte meg az olyan klasszisokat, mint Eddie Alvarez, Anthony Pettis vagy Justin Gaethje. 2019-ben találkozott másodjára Max Hollowayjel, akit 2010-ben még last minute UFC-debütánsként győzött le, kilenc évre rá azonban már a pehelysúly domináns bajnokánál bizonyult jobbnak egy instant klasszikus meccsen. Poirier hosszú pályafutása során három címmeccset is vívhatott, azonban mindháromszor elbukott egy erős birkózó/földharcossal szemben, mint Habib Nurmagomedov, Charles Oliveira vagy Iszlam Mahacsev. Csalódását az sem enyhítette, hogy legalább a Conor McGregor elleni ifjúkori vereségét meg tudta bosszulni, és a mára borzalmasan lecsúszott ír megasztár elleni kétgyőzelmével egy életre megoldódtak anyagi gondjai.
Persze nem csak Poirier-nek, hanem vasárnapi ellenfelének, Max Hollowaynek is bérelt helye van a Hírességek Csarnokában. A 33 éves kora ellenére is MMA-veteránnak számító hawaii bunyós a McGregor utáni pehelysúly királya volt, akit csak egy hozzá mérhető klasszis, Alexander Volkanovski volt képes megfosztani trónjától. Az ellenfeleit elképesztő tempójával, ezer szögből eleresztett ütéseivel – és Poirierhez fogható gyémántállával – felőrlő bunyós nevéhez fantasztikus mozzanatok és rekordok fűződnek. 34 meccséből 26-ot nyert, és eddig csak a kortárs MMA legveszélyesebb fejvadásza, Ilia Topuria tudta őt kiütni.
Tucatjával nyelték be az ütéseket, a végén a győztes kért bocsánatot
Az ötmenetes (azaz ötször ötperces) meccs alaphangját Holloway adta meg, aki egy gyors egyenes ütéssel padlóra küldte Poirier-t, és a földön is kemény ütésekkel puhította ellenfelét. A hawaii nem akarta mindenáron a földön marasztalni Poirier-t, aki a második menetig támadásainál rendre belefutott Holloway kontrarúgásaiba, és amikor végre saját ütései is találni kezdtek, a hawaii egy háromütéses kombinációval újra padlóztatta őt, sőt, a kombinációt a földön folytatva majdnem véget is vetett a meccsnek. Poirier azonban kibekkelte a rohamot, és lerázta magáról az őt meglovagoló Hollowayt – akit állásból ezúttal már ő rendített meg egy kombinációt lezáró térdrúgással, majd küldött a padlóra.
A két bunyós csaknem felváltva csipkézte ki a másikat gyilkos kombinációkkal, de összességében Holloway talált többször (a hivatalos statisztikák szerint az ellenfélen ülő ütések aránya 186-114 volt), és szemre is ő tűnt dominánsabbnak. Az utolsó menetre Poirier már meglehetősen fáradtan és megtépázottan lépett ki, és mivel tudta, hogy csak egy KO-val győzhet, ezért rendületlenül próbálkozott, azonban Holloway gyilkos testütésekkel és testrúgásokkal igyekezett elapasztani energiáját, és párszor úgy is tűnt, hogy sikerült őt megfognia. A meccs utolsó 10 másodpercét jelző hangra a hawaii szokása szerint az oktagon közepére mutatott, hogy „Na gyere, mindent üssünk ki magunkból”, és a bunyó egy szikrázó ütésváltással ért véget.
Kétség nem fért hozzá, hogy a meccs győztese Max Holloway, aki azonban saját győzelmének ünneplése helyett bocsánatot kért a szurkolóktól, hogy ezúttal neki kellett a gonoszt játszania, és elrontotta az ünneplést. A hawaii utalt arra, hogy szívesen visszavágna az azóta Charles Oliveira ellen is brutálisan KO-győzelmet arató Topuriának, de gyorsan átadta a mikrofont Poirier-nek, mondván: „ez most nem rólam szól, ez Dustin utolsó meccse”.
Poirier az MMA-tradícióknak megfelelően a küzdőtérre fektette kesztyűit, és érzelmektől fojtott hangon köszönte meg a UFC-nek, a közönségnek és csapatának azt, hogy „megvalósíthatta álmait”.
