Orbán Viktor jól cselezett, de a labdát csak örökölni lehetett tőle

Sokszor belegondolt már abba, hogy ha nincs az az iskolai ünnepség az óbudai Árpád Gimnáziumban 1952. október 6-án, amiről meglógott, lehet, hogy el sem indul páratlanul sikeres sportpályafutása?

A véletlenek végigkísérték az egész életemet, ez volt az egyik, a többiről pedig az a gyanúm, beszélünk még. Az is kellett a sportkarrierem beindításához, hogy ezt a szökésemet Iglói Mihály vegye észre. Rám szólt, hogy menjek vissza, de én átmásztam a kerítésen. Nem ő volt a testnevelő tanárom, így nem tudhattam róla, hogy egykor világcsúcstartó futó volt, és hogy akkoriban a szeniorok közt még mindig az élmezőnybe tartozott. Jó futó voltam, bíztam magamban, még ha a vállamon volt is a táskám, de 17 évesen nem tudtam lehagyni. A HÉV nem jött, arra nem tudtam felszállni, de annak a vonalán belehúztam. Szentlélek tér, még mindig a nyomomban, Filatori gát, nem akart leszakadni. Aquincumban megálltam, nem bírtam tovább szuflával, a római síroknál utolért. Azt mondta, jó mozgásod van, fiam, kíváncsi voltam, meddig bírod. Megkérdezte, hogy az iskolába futva menjünk-e vissza. Mondtam neki, ha lehet, inkább a HÉV-vel.

Egy szót sem szólt hozzám, amíg beértünk, ott elém rakott egy papírt, hogy a Honvédban kell sportolnom, ahol ő edzősködik. Azt mondta, vagy aláírom, vagy az igazgató előtt leszek kénytelen megvédeni magam. Aláírtam. Kemény edzéseket tartott, 1955-ben a futói sorra döntötték a világcsúcsokat. Én nem tartoztam a csoportjához. Időközben volt egy középiskoláknak meghirdetett háromtusa verseny, ahová benevezte az Árpádot. Akkor volt először fegyver a kezemben, egy P 85-ös, addig nem érdekelt. A futás és az úszás viszont nem ment rosszul. Az 1952-ben az első olimpiai bajnok csapat tagja, Benedek Gábor kiszúrta a tehetségem, ajánlotta, menjek öttusázni. Mondtam neki, szívesen, de előbb Iglóinak el kell engednie. Elengedett.

Tizenkét évvel később, 1964-ben olimpiai bajnok lett Tokióban. Iglói 1956-ban nem szerepelt a leginkább aranyesélyes tanítványaival a melbourne-i olimpián, utána Kaliforniában telepedett le. Ő is ott volt Tokióban, már amerikai színekben, és a tanítványa, Bob Schul olimpiai bajnok lett 5000 méteren. Az amerikai középtávfutás Iglói érkezéséig nem volt sikeres. Találkoztak? Szóba került ez az iskolai sztori?

Szép kerete lenne a történetnek, de ilyenről nem tudok beszámolni, nem emlékszem, hogy összefutottunk volna. Biztosan megköszöntem volna neki azt a futást.

Megörökítette az életrajzi könyvében, hogy az 1960-as olimpiáról eltiltás miatt hiányzott. Mi történt pontosan?

1959-ben az Egyesült Államokba mehettünk versenyezni a válogatottal, a forradalom után a miénk volt az első csapat, amit elengedtek a tengerentúlra, tartalék voltam. Szerelmes lettem egy lányba, akiről pár nap múlva kiderült, hogy egy gazdag texasi olajmágnásnak a gyereke. Az apja megjelent a helyszínen, és azt mondta, látja az érzelmeinket, ha ott maradok, öt éven át fizeti az egyetemi tanulmányaimat. Én akkor már joghallgató voltam itthon, úgy gondolkodtam, az öttusával érdemes foglalkoznom, mert megvan hozzá a tehetségem. Nem voltak könnyű éjszakáim, nagyon nehéz döntés volt. Nemet mondtam.

Volt viszont még egy esténk, amit szabaddá tettünk a hazautazás előtt, pláne mert a New York-i Madison Square Gardenben épp akkor rendezték a rodeó-világbajnokságot. Hát azt persze, hogy látni akartuk. Nem maradtunk a szobánkban, de időről időre bejelentkeztünk a portán, ne aggódjanak értünk. De aludni nem mentünk vissza. Az elvtársak észlelték a kihágást, de nagyon megörültek, hogy ha tíz perc késéssel is, de megérkeztünk dél után, és már indulhattunk is a reptérre. A bulizós éjszaka miatt nemzetközi versenyen nem indulhattam egy évig, így Rómába, az olimpiára sem mehettem. Az utolsó pillanatban még így is felcsillant az esély, amikor a többiek nem voltak a legjobb formában, megkérdezték, fel tudok-e készülni, de már nagyon rövid volt az idő. Németh Feri megnyerte az egyénit, aki soha nem tudott legyőzni itthon. A csapat is győzött. Amikor hallgattam a közvetítést és a végét, leültem egy kőre, és sírtam. Az ilyen fájdalmat csak sportoló élheti át.

Németh volt az első magyar, aki nyert egyéniben, ön pedig négy év múlva a második. Az egész évben veretlen volt, élvezte az esélyesség terhét?

Mindent megtettem azért, hogy kikapjak szeptemberben Moszkvában, az olimpia előtt egy hónappal, hogy megszabaduljak az az évi veretlenségtől. Mert a sport törvényszerűsége, hogy nem lehet mindig nyerni. És nagyon nem szerettem volna, ha a jó sorozatom a legfontosabb versenyen szakad meg. A szovjeteknél Pityuskin eközben az olimpiai részvételért harcolt, hogy benne lehessen az utazó csapatban. Ő lehetett volna veszélyes rám. Megállapodtunk, átengedem neki az első helyet, ő pedig rögtön mondta, hogy a fődíjat, a fényképezőgépet nekem adja, az nem érdekli. A magyar szakvezetés ismerte a szándékaimat, hogy az utolsó tusában, a futásban nincs értelme megfeszülni, kiengedek az utolsó ezer méteren. Erre Pityuskin belelépett 3000 méter környékén egy gödörbe, a bokája tönkrement. Hiába lazsáltam, azt a versenyt is megnyertem. Aztán szerencsére az olimpiát is.

Tokióban nem zavarta meg a közjáték, amikor a pártvezérek odaküldték az edzőjét vívás közben, hogy tegye rendbe a fejét?

Mi ketten csak jót nevettünk rajta. Eleve én kértem, és küzdöttem érte, hogy ott lehessen az edzőm az olimpián. Az volt a szokás, hogy az a vívómester utazik, aki a legtöbb tanítványt adja a válogatottba. Vass Laci bácsi csak engem edzett, a másik három versenyzőnek más edzője volt. Gondolhatja, milyen ellenérzéseket szült, hogy az egyke edzője mehet. A sportot irányító Kutas István megértette az érveimet. Azt mondta, ha nyerek, akkor mehet Vass. Mondtam neki, azt megígérni nem tudom, hogy nyerek, de mindent megteszek, hogy a szovjet Igor Novikov mögöttem legyen. Azt sejtettük, hogy kettőnk közt dől el az arany sorsa. A vívásban hullámvölgybe kerültem, elveszítettem három asszót egymás után. Kutas azt mondta Vassnak, tegyen rendet. Elérzékenyülök a mai napig, ha erre gondolok. Odahívott magához, átölelt. Az a mozdulata, ahogy a háta mögött lévő Kutasékra mutatott a hüvelykujjával, és ahogy mondta rájuk, hogy „ezek”, futkos a hideg a hátamon. Nem tanácsolt semmi különöset, csak azt, hogy csináljam azt, amit eddig, hiszen tudok vívni, ne kedvetlenedjek el, maradjak határozott. A következő asszót megnyertem, mindenki megnyugodott. Teljesen kifutottam magam, és nyertem.

Az aranycsapatukból Tokióban eltiltás miatt nem szerepelhetett Balczó András és Móna István. Utána viszont sorrendben három vb-t nyertek meg. Az 1968-as mexikóvárosi olimpia aztán rosszabbul nem is indulhatott volna, a lovaglásban sokat hibáztak. Összeültek egy őszinte beszélgetésre. Spontánul jött?

Persze, akkor még nem volt csoportterápia, pszichológus. Rossz lovat sorsoltak nekem, ami az első körben nullázott. Alig tudtam rajta maradni, de ha kevés pontot kaptam is, legalább a csapat reményei nem szálltak el rögtön. Onnantól nem volt kérdés, hogy az egyénit nem nyerhetem meg. De mindent alárendeltem a csapat sikeréért. Sok minden terhelte a kapcsolatunkat, és akkor mindent tisztázni tudtunk. Önmarcangoló, de rendkívül hasznos beszélgetés volt. Megbeszéltük, hogy az alkalom nem tér vissza. És akkor még nem is tudtuk, hogy utoljára versenyzünk akkor együtt. Felajánlottam Andrisnak, hogy odaadom neki a saját asszómat, ami 30 pontot ért. Végül abban állapodtunk meg, hogy mindent úgy csinálunk, ahogy addig, ami addig sikerre vezetett. Hát persze, hogy az a csörte hiányzott neki a végelszámolásnál, és a svéd Ferm 11 ponttal egyéniben megelőzte. Tudtuk, hogy úgy kell küzdenünk, mint addig még soha. A csapatversenyben a vívás hozta el a fordulatot. A szovjeteket megvertük, de ez volt az alap. A bolgárokkal vívtunk az utolsó körben, amikor a szovjetek már pihentek. A bolgároknak minden egyes győzelemért 100 dollárt ajánlottak. Egyet sem nyertek meg. 9-0-ra mi nyertünk. A csapatunk megkoronázta a szereplését, és a legfontosabb versenyen, Mexikóban is győzött.

Az 1969-es budapesti világbajnokság előtt kitették a csapatból. Megviselte? Ki mondta meg, hogy már nincs szükség önre?

Pokoli egy érzés, hogy mivel nem voltam a bő keretben sem, nem is utazhattam egy versenyre sem, mert nem volt eredményem. Azt hiszem, konkrétan nem ült velem le senki szemtől szembe, hogy Feri, 33 éves vagy, hadd jöjjenek most már a fiatalok. Még ennyit sem érdemeltem. Akkor átgondoltam, ha ennyire nem kellek itthon, akkor minek maradni, el is mehetek. A németek tárt karokkal vártak, de jött egy újabb véletlen. Az útlevelemet nem kaptam meg. Panaszt tettem, azt mondták, ne haragudjak, igazam van, máris intézkednek. Csakhogy az ügyvédi pályám kezdett beindulni, és amíg a papírjaimra heteken át vártam, sokat tanakodtam, mindenáron akarok-e menni. Oda jutottam, hogy nem láttam értelmét, hogy az NSZK-ba menjek.

Tudatosan lett ügyvéd?

Fenét. Ez is egy véletlennek köszönhető. Matematikából az országos tanulmányi versenyen bejutottam a döntőbe. Ez azért keveseknek sikerül. A matek mellett fizikából voltam erős, magyarból, történelemből nem igazán. De a műszaki egyetem szóba sem jöhetett apám miatt, akit osztályidegennek nyilvánítottak a második világháború után. A Shell főkönyvelője volt, a kommunistáknál ez nem számított jó pontnak. Segédmunkás lett, utána anyagbeszerző a cukorgyárban, anyám nagyon dicsérte azt a melaszt, amit a gyárban kapott, és amiből otthon isteni sütemények készültek. Szóval maradt a jog, és egy újabb véletlen, hogy Pécsre vettek fel, de mivel az öttusa miatt nem akartam vidékre menni, rábeszéltek, hogy kérvényezzem meg az ELTE-t, hátha marad egy szabad hely. Épp egyvalaki lépett vissza, én pedig Pesten elkezdtem a jogot, Czinege elvtárs is közbenjárt az ügyemben. A matekos gondolkodásomat megőriztem a mai napig, és még az öttusában is hasznát vettem, és nemcsak a gyors fejszámolásnál, amikor a másodpercből pont keletkezett.

Hanem?

Hanem akkor is, amikor mérsékelték a célzóvíz használatát. A hatvanas évek elején ez nem volt tiltott. Másfél deci ötvenfokos kecskeméti barackpálinka volt a fejadagom, ez lazított el kellőképpen a lőállásban. A riválisok észrevették, hogy a magyarok valahogy mindig jól lőnek. Egyszer, Lipcsében, 1965-ben adtam – természetesen egy kis pénzért – az egyik osztráknak. Aki persze elhallgatta előttem, hogy ő már mástól is kért és kapott. Nagy boldogan benyomott még egy adagot. Botrány lett belőle, mert tökrészegen, dülöngélve ment lőni. Ezután teljesen be akarták tiltani, végül egy pohár borban mérsékelték a célzóvíz használatát elsősorban a mediterrán nemzetek miatt. Mi itthon gondosan bemértük a kórházban, kinek mennyi alkohol lehet a vérében. Mi az, amit elfogyaszthatunk az anyagcsere és a testsúly függvényében, hogy az alkohol a vérünkben 40 ezrelék alatt maradjon, különben kizárnak. Nekem féldeci mecseki itóka segített, de persze ezt megfelelő időben kellett lehajtani. Egy év múlva, az ausztráliai világbajnokságon Balczónak 36, nekem 37, Mónának 38 ezrelék alkohol volt a vérében. Nyilván mi nyertük a lövészetet, és később a vb-t is. Ezek után hirdettek zéró toleranciát. 1967-ben tisztán is tudtunk nyerni, nem a töményen múltak a sikereink.

Ma már hihetetlennek hat, hogy úgy ment ki az 1968-as olimpiára, hogy itthon büntetőbíró volt, és első fokon hozott ítéleteket.

Pedig így volt, hiszen a jogi diplomámat használtam, és a bíráskodás volt a foglalkozásom. Pénzhamisítási ügyet is tárgyaltam, de még erőszakos nemi közösülést is rám osztottak, kivettem a részem az igazságszolgáltatásból. Később már csak taccsbíró voltam, és a másodfokú tanácsban számítottak rám.

Az öttusa sorsa, sikeressége központi téma volt a hetvenes években is, Mónával közösen cikket írtak a Magyar Ifjúságban 1974-ben, A műtét sikerült, a beteg meghalt címmel. Ebben precízen leírták, min kellene változtatni. Ez közrejátszott abban, hogy kapitány lett?

Az életünk volt az öttusa, úgy éreztük, tudnánk tenni érte, visszaadni valamit, de valahogy egyikünket sem találta meg a feladat, tolakodni viszont nem akartunk. Persze, hogy jobb híján az újságban mondtuk el, ha valami nem tetszett. A kapitányi megbízatást a montreali olimpia után, 1976 decemberében ajánlották fel. Vinni akartam magammal Balczót, Mónát, sajnos csak utóbbi tartott velem, akkoriban kezdtünk eltávolodni egymástól Bandival, amit én egyébként fájlalok.

Össze lehet hasonlítani a versenyzőként és kapitányként megnyert aranyakat?

Kapitányként átélni egy sikert olyan, mint a gyerek születése. A központosított munka nálam alaptétel volt, de 1988-ban kellett még egy jó döntés és még két nagy pofon is. Ez utóbbira nem vagyok büszke, de Martinek Janinak nagy szüksége volt rá. A vívásnál ő is ugyanúgy egy kisebb hullámvölgybe került, ahogy 24 évvel korábban magam is. Három vereség után mondtam neki, ne gondolja túl, csinálja azt, amit tud, tartsa a távolságot, iskolázzon a mesterével, és meglesz az eredménye. Azt mondta, tudja, mit csinál, erre kikapott negyedszer. Akkor begurultam, és levágtam neki kettőt. Ezzel legalább kizökkent, és nem foglalkozott a téttel, hogy mennyire jól áll. Nem megaláztam, hanem más irányba tereltem. Vallom, a sportban nincs helye a demokráciának. Ma már lehet, hogy hálás érte, bár vitatja, hogy ez a pofon Szöulban történt. Amúgy nekem azt súgta valami, hogy őt kell betenni a csapatba, a kollégák inkább Dobi Lajos részvételét favorizálták, de én abban hittem, hogy Jani fiatalsága kell a csapat sikeréhez. Az egyénit és a csapatot is megnyerte.

Amikor Jani kapitány volt, érveltem neki Gulyás Michelle mellett, hogy őt vigye a párizsi olimpiára, és épp a saját példáját hoztam fel neki. Jani a lovaglástól félt, mert Michelle-nek volt két rossz versenye, amikor nullázott. Biztos voltam benne, hogy a franciák nem teszik ki olyan traumának a versenyzőket, mint a japánok. Jó lovak lesznek, jó helyszínen, Versailles-ban, amik beviszik a célba a versenyzőket, vívni pedig Michelle tud a legjobban. Az elnökség meghozta a helyes döntést, és Michelle olimpiai bajnok lehetett.

Ha versenyzőként el is vette öntől a sors a budapesti világbajnoki aranyat, 1989-ben megkapta kapitányként.

Mámoros napok voltak. Fábián Lacinak megígértem, hogy világbajnok lesz, és szerencsére tudtam tartani ezt az ígéretemet. Akkor már a lovaglás volt az utolsó tusa, és kezelésbe vettem az ő lovát, hogy ne lógassa annyira a hátsó lábait az ugrásoknál. Csak egy akadályt vert le. Az ország együtt lélegzett velünk, szurkolói dalok születtek a nagy hármasról.

1990-ben a Szabad Demokraták Szövetsége színeiben bekerült a parlamentbe, miután a rákospalotai-újpesti körzetet megnyerte. Miért az SZDSZ-t választotta?

Torgyán József is hívott a kisgazdákhoz, ismertük egymást ügyvédkorunkból. Az MDF-ből Kónya Imre is puhatolózott nálam, őt is ismertem. Akkoriban a pártok világnézetben nem különültek el élesen egymástól, az MDF-ben voltak liberálisok, az SZDSZ-ben akadtak konzervatívok, és megvolt a tisztelet. Az SZDSZ-hez Darvas Iván volt a kapocs. Én voltam a válóperes ügyvédje, előttem van a kép, a kuncogása, amikor mondja, hogy nehéz lesz az ügyének képviselete, mert a felesége nem beszél vele. Felhívtam Házy Erzsébetet, bemutatkoztam, hogy én vagyok Iván ügyvédje, és valóban azt mondta, nem ismer ilyen nevű urat.

Iván és a családom is győzködött, hogy mivel annyit kaptam az országtól, ha van képességem, ha tudok normaszövegeket írni, akkor ki kell vennem a részem a politikából, a rendszerváltozásból a magam módján. Találkoztam Magyar Bálinttal, rábeszélt a jelöltségre. A kampányban találkoztam a párt akkori vezetőivel, intelligens, okos emberek voltak. A körzetemet 65 százalékkal megnyertem, nem volt szükség a második fordulóra. Mécs Imrével, Ivánnal kaptam közös irodát a képviselői irodaházban. A törvényekre addig ügyvédi szemmel néztem, most egy másik optikát próbálhattam ki, alkotóként bezárni a kiskapukat. Izgalmas feladat volt. Az akkori parlament eleve nagy élményt jelentett.

Gyarmati Dezső ugyan az MDF színeiben politizált, de Antall József miniszterelnök úgy gondolta, hogy ketten, a két, játékosként és kapitányként is bajnok, közösen találjunk egy jelöltet, aki vezetni tudja a sportot. Gallov Rezső a hatásunkra jött haza, és adta fel a kanadai életét. Két olyan interpellációm is volt, amikor a kormánytöbbség leszavazta a miniszterelnököt, akkoriban ez büszkeségnek számított. Nem tudom, hogy azóta volt-e egyáltalán ilyen, de nem is néztem utána. Négy év múlva nem nyertem egyéniben, és egyre több olyan dolog volt a párton belül, ami az ízlésemnek nem tetszett, így a politikát nem akartam folytatni, volt épp elég más dolgom, előfordult, hogy az ügyvédi irodám kilencven ügyet vitt egyszerre. A mai parlamentről, a közönséges stílusról nincs jó véleményem, nem tetszik, amit ott látok. Akkor megtiszteltetés volt belépni a házba.

Megszervezte a parlamenti fociválogatottat, mind a hat frakció adott bele tagokat. Érezte azt, hogy az akkori fideszesek bálványként néznek önökre?

Nádori László professzorral együtt voltunk az alapítók. Volt már gyakorlatom benne, mert a színészválogatott is az én ötletem volt. Mivel a kosztümös filmekben sokszor vállaltunk kaszkadőri feladatokat, jó viszonyban voltam sokukkal, Zenthe Ferenccel különösen. Mind a hat párt szívesen jött, Deutsch Tamás, Kövér László és persze Orbán Viktor a Fidesztől. Középhátvéd voltam, Viktor középpályás, jól cselezett, de a labdát csak örökölni lehetett tőle, nem nagyon szeretett passzolni. Éreztük a tiszteletüket, szerették a sportot, és átérezték, mit jelentett egy győzelem a világgal szemben.

Mezey György szóba hozta a nevét a nemrégiben megjelent könyvében. Azt írta, hogy tisztelte az eredményeit, hogy magaslaton is nagyszerűen teljesített, ezért tanácsokat kért a magaslati versenyzésre való felkészülésben, közösen beszélgettek az átállás nehézségeiről. Mi történt még ezen a megbeszélésen?

Egy átállás után nem mertem volna ösztönözni semmire, de én sokszor jártam Mexikóban, már 1962-ben volt ott világbajnokság, ahol a harmadik lettem. A többszöri tapasztalat alapján sok mindent javasoltam neki, de a legfontosabb: tengerszinten edzeni, magaslaton pihenni. 600 méternél nem kell magasabban edzeni, értelmetlen. Ezt ő úgy kódolta, hogy magaslaton edzett, és ott is pihentek a játékosok, nem mentek le. Azt is mondtam neki, hogy nyolc órával a verseny, az ő esetükben a meccs előtt már a játékosok ne fogyasszanak húst, mert az már nem vált ki jó hatást, akkor célszerűbb a tészta. Úgy hallottam, ezt is valahogy máshogy értelmezte. Nem akarok nagyon szakmázni, de volt, akinél a harmadik, volt, akinél a negyedik napon jött a holtpont az átálláskor, azon a napon semmi szükség nincs terhelésre, mert egyenesen rossz hatást vált ki, nem ad a fizikai állapothoz, hanem elvesz belőle. Egy csapat nem állhat át egyszerre, teljesen más egyének vannak benne, a nitrogénháztartás is mindenkinél más. Meglepett, hogy Mezey ezt most felelevenítette.

A foci nagy szenvedélye a mai napig. Bántja, hogy nem vehet részt a jobbá tételében?

Az bánt, hogy rossz válaszokat ad a Miniszterelnökség. Legutóbb például azt küldték nekem, hogy az állam nem akar beleavatkozni a fociba. Mi az, hogy nem akar? Az állam adja a pénzt a kiemelt akadémiáknak, miért nem kér érte semmit cserébe? Ha odaadja a kasszakulcsot, miért nem kíváncsi az eredményekre? Engem úgy könyveltek el, hogy át akarom alakítani a focit. Ez nem igaz, én azt szeretném, ha érdemi felmérések és komoly, egységes tesztek lennének mindenhol, ami megalapozhatja az előrelépést. 1996-ban kijutott az olimpiára a csapat, Európából négyen büszkélkedhettek ilyen eredménnyel. Előtte volt egy rendszerszintű felmérésünk. Nem a véletlen juttatta el őket az olimpiára. Ha a keringés nincs rendben, a kondíciója nincs rendben, a játékos szükségszerűen elfárad, a mozgáskoordinációja megváltozik, a reakciója romlik, a rajtsebessége hátrányos lesz, és romlik a döntéshozó képessége is. Nincsenek ebben nagy titkok, és mi nem találjuk a helyes utat régóta. Marco Rossival találkoztam pár hónapja, azt mondta nekem, hogy technikailag a magyarok rendben vannak, de a kondíciójuk sokkal jobb is lehetne.

Ha csak egy pillanatot lehetne kiválasztani a 90 évből, melyik lenne az?

Volt amikor az élet nem bánt velem kesztyűs kézzel, az első feleségem, Viola, orvosi műhiba miatti halála nagyon megrendített, 34 évet éltünk együtt boldogságban. A sírjához a jelenlegi feleségemmel együtt járok, akit a bíróságon ismertem meg, ellenfelek voltunk néhány perben. A három nagy gyerekem után született tőle is egy csodálatos lányom, Fannika. Ha csak egy pillanatot kell kiemelni, akkor az Tokióban történt. Amikor állok a dobogó tetején. A zenekar próbálkozott a Himnusz lejátszásával, de eltévedtek, kicsit csárdásosra sikerült, ettől nekem még így is a legcsodálatosabb dallam volt. A győzelmi eufória, hogy képes lettem volna még egyszer lefutni a távot, nem is folytatom. Mert az a Himnusz csak nekem szólt.