A magyar futball-válogatott vasárnap egy utolsó utáni pillanatban kapott góllal hazai pályán kikapott az írektől, és a sokkoló vereséggel harmadik helyen zárta a világbajnoki selejtezőcsoportját, így már biztos, hogy nem lesz ott a 2026-os vb-n. A válogatott kiesése az utóbbi évek egyik legnagyobb meglepetése, mert a továbbjutás esélyét 80 százalékra tették a statisztikusok.
Hazai pályán egyaránt 3-2-re kapott ki a magyar csapat a csoportbeli nagy riválisaitól: Portugáliától és Írországtól – hogy teljes legyen a sorminta, idegenben mindkét nemzet ellen 2-2-re végzett. A hazai pályás jó szereplés, ami a sikeresség minimuma ezen a szinten, elmaradt, így pedig a minimális cél sem teljesülhetett. Mindeközben a válogatott tíz gólt kapott a két előtte végző csapattól a négy meccsen, ami kiugróan sok.
Korábban azt gondolhattuk, hogy a Puskás Arénában a válogatott erős, abban a katlanhangulatban olyan pluszok jönnek ki a játékosokból, amik máshol nem. Az mára illúzió, hogy a stadion erőd lenne, mert az öt legutóbbi meccsből négyszer kapott ki Budapesten a csapat, a törökök mellett a svédek is simán nyertek itt, előbbi márciusban, utóbbi júniusban.
Égető kérdések
A legfontosabb kérdés, hogy egy focitudásban kicsivel jobb válogatott, jelen esetben a magyar, miért nem boldogul a gyengébb írekkel, miért tudták ők ráerőltetni az egyszerű stílusukat a magyar csapatra. Mert a kinti meccsen is nagyon kevés hiányzott, hogy ők nyerjenek, még ha akkor emberelőnybe is kerültek.
Az is válaszra váró kérdés, miért nem tudott eljutni arra a szintre a válogatott Marco Rossi irányítása alatt, hogy amikor diktálni kell a tempót, szervezni kell a játékot, dominálni, akkor egy gyengébb képességűt be tudjon darálni. Miért a jobb képességű csapatok ellen könnyebb még mindig játszania?
Ha itthon lenne érdemi focivita, akkor érdekesek lennének a meglátások, hogy ki mit gondol ezekről a nyilvánvaló közhelyáradaton túl, ami a balsorstól az átkon át a balszerencséig terjed.
Az írek mindenesetre mindegyik edzésen az unalomig gyakorolják azokat a helyzeteket, amikor lövöldözik a tizenhatosra a labdákat, és egyszer sem mondják azt, hogy már mindent tudnak erről. Nálunk inkább az a trend, hogy mivel már megtanultuk a fontos elemeket (tehát kétszer vagy háromszor sikerültek egymás után), így nem is kell tovább folytatni. Jöhet valami bonyolultabb, amihez viszont nincs meg a minőség, míg az írek a kevésbé komplikált megoldások felé mennek. A képzésben ez nagy különbség.
Azt a kérdést is időszerű lenne feszegetni, hogy a 90. perc után, amikor a focitudás már kevésbé számít, mi az a tényező, ami miatt látványosan hátrányban vagyunk.
Az utolsó felívelésnél azt láttuk, Dibusz Dénes teljesen behátrált, amikor Liam Scales a labdához ért. Ha csak egy lépéssel előrébb marad, akkor könnyen felszedhette volna a megcsúsztatott labdát, vége a meccsnek, és most arról beszélnénk, melyik csapattal lenne a legjobb játszani márciusban. Lehet, hogy Tóth Balázs ezt a lépést már nem teszi meg hátrafelé, de rég tudjuk, mindig az a legjobb, aki nem játszik, aki éppen sérült. Dibusznak sokat köszönhetett egy periódusban a magyar válogatott, de neki az ír típusú csapatokkal szemben mindig lesz hendikepje, épp azért, mert a vonalon érzi jól magát, a kimozdulások terén alapvető hiányosságai vannak, az indításai is pocsékra sikerültek.
Ennél a selejtezősorozatnál is láthattuk, a saját bőrünkön szembesültünk vele, mennyire fontos a jó rajt. Magyarország Dublinban az első félidőben egy topcsapathoz hasonlóan játszott. A rengeteget futó Szoboszlai Dominik, a gólérzékeny Varga Barnabás mellett maximálisan használtuk Sallai Roland és Bolla Bendegúz sebességét. Az volt a legjobb félidőnk, de az ott megszerzett előnyt nem sikerült megtartani. Ahogy a lengyelek ellen sem az előző sorozatban, amikor ugyancsak két góllal vezettünk, mégis 3-3 lett 2021-ben. Itt egy újabb fontos kérdés: Rossi játékfelfogása lenne ennek az eredője, hogy a vezetés után nem sikerül révbe érni? Az ő olasz stílusából fakad a visszaállás? Bár nem is biztos, hogy ez a legpontosabb kifejezés.
Dublinból hazafelé jövet még azon merengtünk, hogy Sallai meggondolatlan kiállításának lesz-e hosszú távon hatása. Lett. Mert ha nem törleszt, azt a meccset meg lehetett volna nyerni. Bármerről közelítünk, az a meccs volt inkább nyerhető, mint a vasárnapi, már csak azért is, mert az utóbbin mesterhármast elért Troy Parrott akkor éppen sérült volt. Az írek ide egy portugálverésből jöttek, óriási emocionális többlettel, ami visszaadta a hitüket, önbizalmukat. Így is a döntetlen volt a reális, de hittek abban, hogy az utolsó percekben lesznek ziccereik. Kettő adódott is, Kenny nem lőtte be, Parrott igen.
A számvetés ideje
A hazai szövetség elnökségében eddig a futballt szurkolói szinten követő emberek ültek, májustól már ott van Lőw Zsolt, aki BL-győztes volt másodedzőként a Chelsea-vel, francia bajnok a PSG-vel. Fontos feladata lesz, hogy az elmúlt egy évről mondjon valamit érdemben, segítsen a tanulságok levonásában.
Ha ez sikerül, talán még oda is eljuthatunk, hogy kiderül, a 92. percben miért avatott újoncot a kapitány, amikor becserélte Redzic Damirt, és miért azt a Mocsi Attilát hozta be, aki Írországban sem tartozott a jók közé. Egy ilyen hőfokú meccsbe beszállni kifejezetten nehéz, Rossi mégis azt látta a jó lépésnek, hogy megbontja a csapatrészeket – a kapitány a meccs után vállalta is a felelősséget a vereségért. De még talán oda is vissza lehetne nyúlni, hogy a kapitány őszintén elmondja az elnökség előtt, hogy miért nem élvezte egy pillanatát sem a tavalyi Eb-nek. Ez már akkor sem kicsúszott mondatnak tűnt. De még azt is meg lehetne kérdezni tőle, miért az egyébként vízilabdázó fia tűnt a legjobb megoldásnak a szakmai stáb megerősítésére, még ha van is elemzői képesítése.
Rossi a vasárnapi meccs után azt mondta, értékelni kell a szövetség vezetésével, milyen irányban haladnak tovább. Ez már csak azért is figyelemre méltó mondat, mert idén májusban kapott öt évre szóló szerződést (nem számított, hogy épp elbúcsúztunk a Nemzetek Ligája A divíziójától). A lemondását mindenesetre nem ajánlotta fel.
A magyar focinak számtalan baja van, egy ilyen vereség után el lehetne kezdeni ezeket szisztematikusan rendbe tenni. De ahogy a 2013-as amszterdami 1-8 után sem történt komoly változás a hatalmas pénzügyi támogatáson túl, most is inkább az a valószínű, hogy megy minden tovább, ahogy eddig. Senkinek nem érdeke, hogy megszűnjön az a skizofrén helyzet, hogy a Magyar Labdarúgó Szövetség felel a játékosok felkészítéséért 14 éves korig, utána viszont az állami finanszírozású akadémiák azt csinálnak, amit csak akarnak. Kisvárdán van preakadémia, az MTK is elkezdte a gyerekek képzését 12 éves kortól. Most már talán van egységes mérési szempontrendszer, de az, hogy érdemben betartják-e ezeket, nem világos.
Látva a korosztályos válogatottak teljesítményét, elképzelésünk lehet arról, mennyire hiányos a rendszer. Az U19-es Eb-re valós esélyünk nem volt kijutni az elmúlt tíz évben. Ahogy az U21-re sem. U17-ben még csak-csak vannak sikeresebb korosztályok, de ott sem meggyőző a helyzet.
Mindez rámutat arra, hogy nem véletlen, hogy négy honosított játékosunk (Willi Orbán, Loïc Nego, Kerkez Milos, Callum Styles) van, és Dárdai Márton sem a magyar foci terméke.
A jövő fontos kérdése lesz Orbán és Nego játéka, mert ők korukból adódóan már kifelé mennek. Orbán olyan nyugalmat hozott a csapatba, hogy még szakemberek sem emlékeztek arra, amikor beszélgetéseink során szóba hoztam, ki volt előtte a középhátvéd. (A Rossi előtti szövetségi kapitány, Georges Leekens idején egyébként Kádár Tamás.) Ha a 33 éves Orbán kiesik, nem látszik, ki képes ezen a nívón pótolni őt.
Konstatálhatjuk, hogy a futball minden támogatást megkapott az elmúlt 15 évben, mégsem sikerült egyről a kettőre jutnia, nem jutott közelebb a vb-részvételhez. Eközben van egy álmodozó miniszterelnök, aki már látja maga előtt a 2030-ban a vb-döntőig menetelő csapatot, és ez nem marad látomás szintjén, hanem még beszél is erről a spirálfüzetét mutogatva. És a környezete ilyenkor nem javítja ki, hogy előbb verjünk már meg egy olyan nemzetet, mint az ötmilliós ír, vagy közelítsünk a négymilliós horvát felé. Vagy jöjjön ki végre egy értelmezhető játékos a felcsúti akadémiáról, aki topligában megállja a helyét, ha már százmilliárdból épült.
Egy alapos számvetés sem lenne hiábavaló, hogy mekkora adófizetői pénzt emésztett fel eddig a foci, miközben az állam ezért a bőséges és nagyvonalú támogatásért nem kért semmit cserébe.
Egyébként Írország 2020-ban kezdett el egy nagyívű futballfejlesztési koncepciót, a brexit után vették a kezükbe a saját sorsukat. Mert a Premier League csapatai most már 18 éves korukig nem vihetik el a tehetséges játékosokat, akiket a legérzékenyebb korukban az írek építenek fel a focijuknak. Eddig ezt megcsinálták helyettük, most csak magukra számíthatnak. Parrott még nem az új rendszer terméke, de U17-ben épp Magyarországon győztek le minket 2023-ban 4-2-re.
2027 márciusig mindenesetre lesz idő gondolkodni, értékelni, építkezni, mert akkor kezdődnek az Eb-selejtezők. Egy lejtmenetben lévő magyar válogatottnak még az Eb-részvétel sem lesz könnyű, hiszen Írország például simán lemaradt a 2024-es tornáról. És a most száguldó Norvégia sem volt ott a tornán 2000 óta. A magyar csapat 2024-ben megverte ugyan a skótokat, de a minimális cél sem jött össze.
