Az erdélyi Csukás-hegység nem a legközelebbi túracélpont, de talán pont ezért is izgalmas elmenni oda. A szokásos főcsúcs helyett most a Gropșoare felől indultunk neki: rododendronba burkolt oldalakon, bokatörő lejtőkön és áfonyás ösvényeken vezetett az utunk.
A Csukás-hegység messzebb van, mint szeretnénk. Székelyudvarhelyről vagy Gyergyószentmiklósról indulva legalább három órát kell autózni, hogy egyáltalán a hegylábhoz érjünk. (Budapestről ugyanez majdnem 9 óra autózás.) Egynapos túránál ez azt jelenti, hogy hajnalban indulsz, és amikor hazaérsz, a család már rég alszik – vagy legalább úgy tesz, mintha nem lenne kérdésük. Mindez azonban most sem tartott vissza attól, hogy messzire merészkedjünk, és az erdélyi magaslatok egyik legkülönlegesebbikében kalandozzunk Szilágyi „Laza” Pista túratársammal.
Az első látogatásomkor én is azok közé tartoztam, akik a klasszikus Csukás-csúcsot (1954 m) másszák meg, hisz másról nem is hallottam addig. De már akkor világossá vált számomra, hogy ez a hegység minden szempontból kiemelkedő: van benne tágas fenyves, izzasztó kaptató, nyitott gerincszakasz, és főleg – VÉGIG gyönyörű táj.
Sokan a főcsúccsal letudják a hegységet. Pedig az igazi élmény akkor kezdődik, amikor máshonnan nézel rá. Ezért is döntöttünk úgy, hogy most a keleti gerinc szinte ismeretlen ormát, a Gropșoare csúcsot (Gödrös, 1883 m) célozzuk meg. A Gropșoare ugyanis nemcsak alternatíva, hanem tükör: innen látszik igazán, miért szeretjük a Csukást. Nem a magasság számít, hanem a hegy arca. Pontosabban: ezer arca – ahányan néznek rá, annyiféleképp mutatja meg magát.
Onnan tudjuk, hogy ott vagyunk a Csukás közelében, ha a Tatrangfői-hágóhoz (Bretocsa-hágó) közeledve meglátjuk a parkolót balra, hisz ez a főcsúcs felé vezető egyik túraösvényt jelzi. Tovább megyünk Cheia falu irányába, és letérünk a Vörös-hegy menedékház (Cabana Muntele Roșu) felé. Itt, a menedékház melletti parkolóban hagyjuk a kocsit. A cabana piros tetejét látva úgy tűnik, a név nem túlzás: már messziről virít.
Már a parkolóból is látni a Gropșoare csúcsot, a gerincet, sőt még a Zăganu (a román elnevezés a szakállas saskeselyűre utal) sziklaképződményeit is, amitől egy pillanat alatt megjön az ember motivációja. Aki csak idáig merészkedik valamit enni, inni – már az is jól jár. A hegy aljában is akad olyan látvány, ami vetekszik a híresebb turisztikai célpontokkal – csak feljebb nincsenek lacikonyhák, amik elrontanák a látványt.
Az első szakaszon egy esztenán (tanyán) vezet keresztül az út, ahol szamarak legelnek közömbösen. Innen viszont nincs kegyelem: míg például a Csalhó Toka csúcsához relatíve kényelmes szerpentin vezet, itt a kaptató nyílegyenes, kíméletlenül felfelé tör. A szintkülönbség viszont azonos: 1200 méter körül számolunk. A túrabotok jól jönnek, az izzadság garantált – ez nem a Krúbi-féle „nehézláb-érzés”, hanem inkább az „égető combfeszülés” műfaja. De amint kiérünk a hegyhátra, a meleg eltűnik. Előbb csak enyhe szellő, aztán fagyos roham didergeti az izzadt hátunk – átöltözés, szélkabát, majd ismét nap, izzadás, szél.
A test nem tudja eldönteni, fázik-e, vagy melege van, de a lélek tudja: ilyen közegben lenni kiváltság. A „kicsihalál” (elenyésző szenvedés) nem számít. Mi a nagyra törekszünk. A gerinc innentől már nem igényel kemény emelkedőket – kivéve, ha mint mi, „mindent is” meg akar mászni az ember. A mászás öröme, a látvány, a lendület: ezek együtt azt eredményezték, hogy beiktatjuk minden kilátópont vagy magaslat meghódítását. Talán attól tartva, hogy túl korán vége lesz, és le kell ereszkedni – pedig még csak most indul be igazán.
Felérünk a Gropșoare tetejére, ahonnan valami egészen különleges átnézni a Csukás-csúcsra. Innen látszik igazán a hegység karaktere: hatalmas, formás sziklatömbök állnak sorfalat a füves gerincek fölött – mintha a hegy minden csúcsa egy újabb bemutatkozás lenne. Nem hiába büszkélkednek névvel valahányan közülük, úgymint a Pletykás vénasszonyok, Fekvő óriás, Terhes nő vagy hasonlók.
Ez a látvány nem véletlen: a Csukás a Kárpátkanyar egyik legfiatalabb tömbje, egészen egyedi a formavilága. A szél, a fagy és az idő formálta különleges alakzatokká. A növényvilág sem utolsó: június végén a lejtőket rózsaszín szőnyegként borítja a virágzó havasi rododendron – ahogy most is történt. De ezzel nem elégszik meg az ember. Ott van még a másik oldal is, ahol újabb látvány és tömbsorozat csalogat.
A Gropșoare után elindulunk a Zăganu (1814 m) orom meghódítására is – úgy csalogatott, mint bulizó kolozsvári egyetemistát a hajnali saorma (gírosz): bűn lenne kihagyni. Csak halmozzuk a szintkülönbségeket a le-fel menetekben. A konglomerátumtömbökből lehullott, apró, mozgó kövek bokatörő csúszdává változtatják a lejtőt – visszakapaszkodni köztük élmény és erőpróba is egyben.
Már csak szemmel követjük a Căzăturii (Esés) és a Colțul Vânătorului (Vadász szeglete) magaslatait: kíváncsiságunk odavonzana, de végül visszafordulunk a Gropșoare felé.
A főcsúcs is szóba kerül. Eljátszunk a gondolattal, hogy átmegyünk, de az idő és a szintkülönbség végül lebeszél róla. Ekkor már túl vagyunk az összesen 13 kilométeres táv felén (a túra végéig 1242 méter emelkedéssel számolva, 1568 kalóriát elégetve). Az okosóra szerint 5 óra 43 perc alatt teljesítettük az útvonalat, amiből nyilván a nagyobb rész (3-4 óra) a feljutás – a Mapy túratérkép ezt letérések és pihenők nélkül nagyjából 5 órásra saccolta.
Visszafelé már enyhül a tűző nap ereje, a szél is alábbhagy. Továbbra is kitartunk amellett, hogy minden elérhető panorámapontot útba ejtsünk. Az áfonyás ösvények között bolyongva néha úgy tűnik, a hegy sem akarja, hogy hamar leérjünk. A gerincen már csak a kilométerek állják utunkat. Itt-ott túrázókkal találkozunk, akik még nálunk is később indultak – a hosszú nyári világos miatt ezt is meg lehet tenni. Az erdős részhez visszaérve egy juh- és kecskenyájba botlunk.
A pásztor nem románul, hanem saját fejlesztésű „citeranyelven” kommunikál az állataival. A juhok úgy reagálnak egy-egy zenei hangra, mintha elektromos impulzust kaptak volna.
A kecskék között lehetnek hegyi kecskék is – legalábbis vannak olyanok, akik métereseket ugranak random módon. Egy-egy kos velünk is próbálkozik, de a pásztor hangja hamar visszarendezi a hierarchiát – mintha tényleg egy citerával irányítaná a domboldalt.
Az erdős szakasz visszafelé szinte túl könnyűnek tűnik – ki-kisiklik a lábam alól az agyagos, poros talaj, de nyakát itt senki sem töri. A fák gyökerei kapaszkodónak is megteszik. Nemsokára újra az esztenánál találjuk magunkat, a legelésző szamaraknál. Ugyanott álltak, mint amikor elindultunk.
Összességében elmondható: vannak magaslatok, amelyekhez gyakran visszatérsz. Aztán vannak olyanok is, ahová ritkán jutsz el – és talán pont ezért lesznek fontosak. A Csukás-hegység nekem ilyen. Másodszor jártam itt, de már most tudom, hogy vissza fogok térni. Nem a főcsúcs miatt. A gerinc miatt. A szél miatt. A rododendronmezők miatt. És azért az érzésért, amikor az ember áll egy ismeretlen csúcson, és a megszokottat látja rajta keresztül újra – másként. Hatalmasnak érzed magad, és mégis porszem vagy – szabadon.
Az útvonal nagyítható túratérképen:
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További erdélyi túráink:
- Bihar-hegység: téli túra a Szegelet-havas gerincén
- Egyeskő, ahonnan az állatkerti Nagysziklát „lopták”
- Nárcisznéző túra az erdélyi Báj-havason
- Izzasztó, de felejthetetlen az erdélyi hegyek királya, a Királykő
- Kakastaréj és más finomságok: túraválogatás Erdélyből kezdőknek és haladóknak
- Hagymás-hegység: a székelyföldi Dolomitok kőtornyain
