A Keleti-Bakony egyik sajátos jelensége a helyiek által csak horognak nevezett árok. Az egyik ilyenben találkoztunk egy avarban fekvő, teljesen ledermedt, sérültnek tűnő őzgidával a Közép-dunántúli Piros túraút bejárásakor. Bár a 74 kilométeres, Mórtól Várpalotáig tartó szakasznak az őzikével való találkozás volt a legmellbevágóbb része, egy csomó más dologért is megéri végigjárni az utat.
„Moty-moty-moty, hrrrh-hrrrr... meghibásodás miatt... moty-moty... késik”
– hangzik a rekedt hangszóróból. Nagyszerű! Székesfehérvári vonatunk tíz perccel marad le az összes buszos-vonatos csatlakozási lehetőségről Mór felé. Kösz, MÁV! Kisétálunk a fehérvári buszpályaudvarra, ahol a közeli Peti borozóban múlatjuk az időt a soron következő járatig. A klasszikus lakótelepi poharazó már délelőtt tízkor fullon pörög, gurulnak a fröccsök, röpködnek az unikumok. Beereszkedünk az édes-savanykás hangulatba, mint egy kád meleg mustba.
A busz végül begördül és átsurranunk vele Mórra, ahol a Közép-dunántúli Piros (KDP) hosszú távú túraútvonal pecsételőhelyén startol el a túra Várpalota felé. Mór már néhány héttel ezelőtti szakaszbefutónkon is kellemes csalódást okozott: pozitív, élhető hangulatú kisváros, rendezett, műemléki környezetű főtérrel, fel is kerül a „Ha van hely, ahol szívesen élnék” nevű szubjektív listámra.
A borpincék–bormúzeum–Kapucinus kolostor–Szent Kereszt-templom–piac útvonalon áthatolunk a belvárosi részen, majd a délnyugati ipartelepi részeken átvágva elhagyjuk a települést. A jelzett turistaút (P) egy ijesztő dzsindzsába fordulva távozik a műútról, de szerencsére nem kell sokáig az aljnövényzettel küzdeni, kiérünk a szántás melletti szélesebb földútra. A reggeli nagy eső után ébredezik a táj a napfényben, a nedves földszagot árasztó mezőn kutya méretű nyúl ugrál át, miután jól szemügyre vett minket.
Jó kedélyű dimbek-dombok, erdők-mezők következnek felváltva. Ez már a Bakony keleti széle. Léleknyugtató hangulatban poroszkálunk, sehol senki az ég adta világon. Mecsértelep előtt világoszöld fűvel, virágokkal szőnyegezett, szép erdőrész áll egy domtetőn, ebből slattyogunk le a takaros kis településrészre. Pecsételünk egyet az igazolófüzetbe a kisbolt előtti fapadnál, ami kiváló szendvicsezőhely is egyúttal. Kihasználjuk.
A következő pecséthely a Kisgyóni Természetbarát Telep, ami szokatlanul közel van. Lényegében átvágunk egy nagyobb erdőn és már ott is vagyunk. Egy lepukkant futballpálya köré szerveződő turistaház-együttest találunk itt. Eredetileg ide terveztem a szállást, de első napra túl soványnak tartottam a 18 kilométeres menetet, ezért hosszabb távot választottam erre a könnyű terepre. Kisgyón egyébként olyan mint egy napközis tábor szezonon kívül: van rogyadozó kulcsosház, kiglancolt vendégház, és tűzrakó hely. Sőt, sátorozni is lehet, és ami a legfontosabb: a csapos kútjából folyik a víz.
Kisgyón természetesen nem volt mindig kulcsosházak halmaza. Száz éve fűrésztelepként, majd később, egészen 1972-ig erdei bányásztelepként működött. A kulcsosházakat a hátrahagyott bányászlakásokból alakították ki. Pecsételünk egyet a focipálya melletti pihenőnél, betolunk még egy szendvicset, és elindulunk. A KDP itt egy öt kilométeres szakaszon össze-összefonódik az Országos Kéktúra útvonalával, de alapvetően párhuzamosan haladnak egymás mellett.
Mi is tovább megyünk a szép bükkösben, elhaladva az Ammonitesz fosszília sziklanyomata mellett (amit már a Kéktúrán erre járva megcsodáltunk), elérünk a Csikling-várig. Ne legyenek nagy várakozásaink: a vár leginkább csak egy földes domb, a tetején némi kőrakással, ami az egykori vártorony alapjából maradt meg. Épületeinek szinte teljes erodálódásával együtt tűnt el a története is: nem tudjuk, mikor épült, nem tudjuk, miért kapta ezt a nevet.
Nem messze a vár helyétől áll az erdőben a Hamuház szép, faszerkezetű épülete, ahol ismét pecsételünk. A Hamuház arról kapta különös nevét, hogy régen a faszénégetők által hátrahagyott hamuból szappant főztek itt. Később favágók, vadászok költöztek be. Jelenleg egy túraegyesület kezeli, ha jól tudom, de szállásként sajnos nem használható. Pedig milyen jó lenne!
A Hamuháztól délre fordul a KDP, és belépünk az ország egyik legnagyobb medvehagyma-paradicsomába. Tavasszal zsíros hagymaszag nehezedik az erdőre, az altalajt pedig burjánzó medvehagymaszőnyeg fedi. A Hárs-hegy alatt leválunk a KDP-nyomvonalról, mert szállásunk, a Nagy-Magyarország Park, kicsit délebbre található. Széles, egyenes kocsiúton baktatunk be először Hétházpuszta nyaralói közé, majd Királyszállásra, az érdekes koncepció szerint kialakított turisztikai komplexumba.
Mivel az aznapi 28 kilométer után már csak egy jó csülökvacsorára (megkapjuk) és nyugodt pihenésre (szintén megkapjuk) vágyunk, csak másnap reggel nézünk körbe a park területén. Az egykori Nagy-Magyarország részeiről elnevezett apartmanházak között Trianon-múzeum és Nagy-Magyarország alakú szoborpark várja a látogatókat. Bár nem tudunk mindenhova bemenni, az a benyomás marad meg bennünk leginkább, hogy az egybefüggő épületegyüttes inkább a szomorkás nosztalgiára épít, mintsem az agresszív irredentizmusra.
Az ország egyik legszebb természeti attrakciójával, a Burok-völggyel folytatjuk. Királyházáról indulva teljes hosszában be tudjuk járni a vadregényes völgy patkóját. Ha a KDP vonalán jöttünk volna előző nap, akkor a legizgalmasabb első harmad kimarad, mert azt levágja. A völgybejáratnál táblán előre figyelmeztetnek: nehezen járható, akadályokkal tűzdelt útvonalban lesz részünk.
A völgy hamarosan összeszűkül, falai meredeken futnak fel, magas sziklákkal, sziklafalakkal tarkítva. A völgyoldal erős lejtőin álló fák nem mindegyike tudja tartani az egyensúlyt, ezért sok bedől keresztbe a völgy aljában futó túraútra. A Burok-völgy pedig nem az a típusú kultúrerdő, ahol a keresztbe dőlt fatörzseket egy napon belül feldarabolják, hogy az úri közönség kényelmesen sétálgathasson. Megkezdődik az átbujkálás, mászókázás, közel 10 kilométer hosszan.
Némelyik keresztben fekvő, korhadófélben lévő fatörzsön már ezernyi rovar futkos, néhány még álló, öreg, de már korona nélküli törzs testén taplógombák garmadája élősködik, a szemünk előtt haldoklik, születik és burjánzik a vegetáció. Kiss Lajos földrajzinév-magyarázata szerint a völgy a burokszerű lombsátráról kaphatta a nevét. A nyelvész szerint „az elsődleges (1391-es említésű) Bark helynév egy személynévből alakult, majd idővel Burok alakot öltött, a sűrű lomb jelentésben is használt burok főnév hasonító hatásának tulajdoníthatóan”.
A völgy a vége felé szurdokszerűen beszűkül, itt a sziklafalban több barlang is megbújik. Ezt követően szelídül a pálya, majd ki is mászunk az 50 méter mély vágatból, hogy a meredély fölött forduljunk rá a következő állomásra, Isztimérre. Majdnem két kilométeren ismét együtt haladunk az Országos Kéktúrával, és felfedezek egy kilátópontot, ahonnan elég jól belátható a Burok-völgy nagy része.
Isztimér felé a mezőkön úgy megyünk, hogy szemben látjuk a Vértes nagy, délnyugati meredek lejtőit Csókakő várával, amerről érkeztünk. A kedves hangulatú faluba beérve a többfunkciós (söröző/kisbolt/dohánybolt) szolgáltató előtt elfogyasztunk egy komlós-malátás izotóniás italt és nyomunk egy pecsétet igazolófüzetünkbe. A szakasz legrosszabb/legunalmasabb része jön ezután: hosszan megyünk az aszfaltút szélén, majd dűlőúton folytatjuk. De legalább gyorsan haladunk.
Az iszkaszentgyörgyi végállomás előtt megint egy nagyon kellemes, füves erdővel koronázott kis dombról érkezünk be, ha a vége jó, minden jó alapon. Pecsételés után a település otthonosan berendezett buszmegállójában várjuk a fehérvári buszt, hogy a csatlakozás után hazavonatozzunk Budapestre.
Bő egy hónap múlva ugyanitt vesszük fel a fonalat. Iszkaszentgyörgyről valamiért látatlanban is az volt a benyomásom, hogy valamilyen nyomasztó késő szocialista falu, talán az Iszka előtag, talán a közeli inotai készenléti lakótelep miatt. De nem. A község egy jól karbantartott, az elmúlt évtizedekben nem szétépített, hangulatos, autentikus lakóhely, igazi emberközeli attrakciókkal.
A nagy szám az Amadé–Bajzáth–Pappenheim-kastély, ami szerencsére még nem került oligarchakézre, és bár kívülről kopottas-patinás, belül igazi funkciója van: iskola működik az egyik szárnyában könyvtárral és zeneteremmel. Régebben látogatni lehetett a múzeumszerűen rendbe hozott grófi enteriőrt, ma valamiért ezt már nem lehet. Az 1700–1800-as években épült neobarokk-klasszicista műemlékhez viszont hatalmas, az erdészet által aránylag rendben tartott park is tartozik, saját tanösvénnyel.
A tanösvény javarészt együtt halad a KDP nyomvonalával. Először a Kőasztalba ütközünk, ami egy két kőlábra helyezett gigantikus sziklalap. Ha lenne székünk, körülülhetnénk és nagy lakomát csaphatnánk rajta. Olyan 250 méterre a Kőasztaltól újabb kuriózum: a kőpiramis. Bizony, ezek szerint Magyarországnak is van piramisa! Síremlékül épült a megboldogult Pappenheim Szigfridnek, aki egy társadalmi osztálya által megbocsáthatatlan szerelmi kalandba bonyolódott, majd önkezével vetett véget életének. Visszatérve a KDP-re elmegyünk a fákkal benőtt Piramita-csúcs (205 m) mellett, és elsétálunk a világ egyik leghaszontalanabb kilátójához: a fákkal körbenőtt Csillaghegyi-kilátóhoz. Lehet, át kellene nevezni Lombkorona-látónak.
Elhagyva a parkerdőt kiérünk a végtelen palotai sztyepplejtőkre, ami örök kedvenc túracélpontom Magyarországon. A hullámzó árvalányhajjal benőtt, virágos-gyepes réteket sokáig a hadsereg birtokolta, aminek annyi haszna volt, hogy a területet nem szántották fel, megmaradt eredeti formájában. Legfeljebb a lánctalpak szántották végig néha. Most némi szünet után a hadsereg ismét terjeszkedik, és visszavenné a túrázóktól gyakorlótérnek, de talán sikerül megegyezni arról, hogy ne kebelezze be teljesen.
Első pillantásra azt hiszem, hogy a lőtér már rányúlt a turistaútra, amikor meglátom a táblát „Robbantás! Repesz szórás határa!” felirattal. De később kiderül, hogy azt a közeli bányatevékenység miatt tették ki. Nem éppen a legnyugalmasabb környék. Pedig ha a robbantásoktól, ágyúzástól eltekintünk, ez a lágyan hullámzó, szavannás lejtő a derűs sztyeppréteivel az ország egyik legmegnyugtatóbb hatású relaxációs környezete.
Az északnyugatról lehullámzó lejtőket sajátos helyi földrajzi képződmények szabdalják hosszában: a horgok. Ezek olyan sziklás, mély szárazvölgyek, amikbe eső idején becsatornázódik a tetőről meginduló csapadék, és ezekben vezetődik le a Sár-rét lápos területére. A KDP keresztül megy négy ilyen horgon is, amiből az első kettő, név szerint a Száraz-horog és a Szenes-horog a látványosabb.
A Száraz-horogba beereszkedve egy szűk, 15-20 méter mély, erdővel sűrűn benőtt árokban találjuk magunkat. Egy sötét szikla aljában Gabi megtorpan, és valamire nagyon mereszti a szemét. Mi az? – kérdezem. Itt egy őzike! – válaszolja, és rámutat az avarban fekvő gidára. Közelebb megyünk az állathoz, láthatóan él, de mintha le lenne dermedve. Biztos sérült! – fut át rajtunk.
Az elsődleges reflex ilyenkor egy ilyen aranyos kölyökállatnál az, hogy ölbe vennénk, és egyenesen az állatorvoshoz vinnénk. Na, ezt nem szabad semmiképpen! Én inkább felhívom nemzeti parkos ismerősömet, mi a teendő ilyenkor, ha segíteni akarunk. Elég szűkszavúan arra utal, hogy ha békén hagyjuk, nem lesz semmi baja. Hát jó.
Később beszélek a terület vadgazdálkodójával is, és kibontakozik az igazság. A lényeg: a gidáknak az a túlélési stratégiájuk, hogy meglapulnak, amíg az anyjuk távol van valamiért (mondjuk, elmenekül a túrázók érkezése miatt). Ha tehát a túrázó talál egy szerencsétlenül pislogó őzgidát a fűben/avarban, nem kell beavatkoznia, mert a mama hamarosan jön, és átveszi a dolgokat. Amit szintén ne csináljunk: bár a nőstény őz általában megismeri a gidát akkor is, ha megérzi az idegen szagot rajta, ne simogassuk össze szegényt, mert azzal csak rosszat teszünk neki.
Ezzel a tapasztalattal érkezünk a Szenes-horogba, ahol először egy kilátópontról próbáljuk áttekinteni a kanyargó völgyet. A hely kicsit a Vértes Pamlag-völgyi sziklataréjaira emlékeztet. Kisebb belátható térrel, és több zölddel ugyan, de megvan a maga hangulata. Áttörünk a völgyön a KDP-ről ideiglenesen letérve (a Z jelzésű turistautat követve), majd két kisebb árok, a Túró-horog és a Sár-horog következik. Az utóbbit szinte már át lehet ugrani.
A horgok sorozata után egy lapos hegy magasodik előttünk lustán: a Baglyas. 349 méteres tetejére újból gyönyörű sztyeppréteken visz az út. A békés tetőn pecsételünk, majd leülünk a déli, mocsaras síkkal szemben. Ha kicsit megerőltetjük a szemünket, ellátunk egészen a Balaton vékony csíkjáig is. Nyugalmunk nem sokáig tart, két terepjáró érkezik, hangos társasággal. Vannak, akik így kirándulnak. Mi inkább elindulunk lefelé.
Útközben a Hideg-völgy ismét a horgok sziklás-meredek világát idézi fel. Külön örömömre a Hamvas Béla utcán battyogunk be Inotára, ahonnan két dolgot tudok kiemelni: a vízesést, ami lényegében egy mesterséges vízlépcső a kertek alatt az Inotai-patakon, és az elvarázsolt Böllér kocsmát, ahol kiváló az italválaszték, a mirelit hot dogot viszont mikróban süti ehetetlenre nekünk a szende pultoslány.
Innen valami teljesen érthetetlen módon hatalmas kerülővel visz a KDP a szomszédos Várpalotára, feltárva annak nem túl karakteres külső városrészét. Végül beérünk a központba a Thury-várhoz, ami sajnos nem tesz olyan jó benyomást, mint az iszkaszentgyörgyi kastély. Az elhanyagolt külsőt itt büfék, piaci bódék szegélyezik, körhintával súlyosbított, üvöltő cirkusz-diszkóval. Nagy a rajcsúr a Rejcsúron, mondhatnánk, mivel az itteni tér történelmi neve Rejcsúr, a korábban itt álló lovarda (németül Reitschule) után. (Vicces módon a rajcsúr szavunk, ami lármás rohangálást jelent, szintén ugyanerről a tőről fakad.)
A nagy zűrzavarban mivel is teremthetnénk rendet, mint egy jó pandúrlevessel. A savanykás, helyi ragulevest a vár melletti Múzeumkert étteremben fogyasztjuk el, ezzel két legyet is ütve egy csapásra. Jól is lakunk, és igazolófüzetünket is le tudjuk pecsételni a pultnál. Legközelebb innen folytatjuk.
Az útvonal nagyítható túratérképen:
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
A Közép-Dunántúli Piros eddig bejárt szakaszai:
