Valahogy úgy alakult, hogy a magyar túrázók az elmúlt évtizedekben inkább Szlovénia távolabbi részeit ismerték meg, annak ellenére, hogy a határ közelében is vannak bőven természeti attrakciók. Ilyen a Maribor melletti Pohorje-hegység, azon belül is elsősorban a Szlovén Paradicsomnak nevezett erdőrezervátum a Kis- és Nagy-Šumik-vízeséssel, amit két kollégával indultunk el felderíteni.
Sokáig nem tudtam, hogy az általunk már bejárt Szlovák és Cseh Paradicsom mellett Szlovéniában is van egy hasonló, természetileg és turisztikailag kiemelkedő területet, de miután megnéztük a Šumik-völgyszurdokot, el kell ismernem, hogy felér szlovák és cseh társaival.
Maribor Szlovénia kapuvárosa Magyarország felől, de az a szerencsétlen sors jutott neki, hogy a legtöbb magyar csak elszáguld mellette az autópályán Ljubljana vagy a Triglav Nemzeti Park felé. Személyesen akkor láttam először, hogy ebben a városban több van, amikor a Dráva menti kerékpárúton átbringáztunk rajta, de akkor sem volt sok időnk körülnézni.
Lényegében a város határáig nyújtózik az Alpok, aminek délkeleti csücske maga a Pohorje, nem véletlenül nevezik a hegység város melletti részét Maribori Pohorjének. A hegy keleti oldala hirtelen ugrik fel a széles, 1000-1100 méteres gerincplatóig, ezt a különbséget a Habakuk Wellness and Event Hotel mellől induló Marprom-felvonóval lehet gyorsan áthidalni. A korábban a síelésre koncentráló régió a klímaváltozás miatt egyre inkább a nyári outdoor sportok felé fordul, főleg a túrázás és a bringázás (downhill, mountainbike) népszerű.
A Šumik-völgyszurdok túrakör felső kezdőpontja is a hegytetőről közelíthető meg a legegyszerűbben egy 14 kilométeres, könnyed tekeréssel vagy egy ugyanekkora sétával. (Bringát vagy e-bringát a felvonónál lehet bérelni napi 30-75 euróért.) Mi a gyalogtúrát választjuk, hogy első találkozásunk alkalmával behatóbban megismerhessük a Pohorjét.
A felvonó 10 euróért röppent fel az 1040 méteres Mariborsko Pohorjére. A felső állomás körüli büfék, apartmanházak környékén nyáron nincs túl nagy forgalom. A tető kissé túlépítettnek tűnik, valószínűleg a síláz aranykorában méretezték ekkorára. Elmegyünk a Szent Bolfenk-templom mellett, aminek középső részét mintha egy hatalmas sárkány kiharapta volna (valójában leégett, de nagy részét újjáépítették).
A közeli, 1147 méter magas Cigelnica tetejére a sípálya nyáron zöldellő rétjén sétálunk fel. A térkép kilátótornyot jelöl itt, de sajnos le van zárva. Ez azt jelenti, hogy a Mariborra néző kilátás csak a felvonóállomás mellől élvezhető szűkebb szögben, elnézve a gondolák és legelésző tehenek mellett.
Vigasztalásul a három kilométeres távot jelző Maribori turistaházban (Mariborska koča) betolok egy ričet nevű hagyományos szlovén árpalevest, és megküldöm egy sörrel. A babos-zöldséges-árpagyöngyös-kolbászos egytál leginkább egy levessé hígított sóletre emlékeztet, de annyira ízlik, hogy megfogadom: itthon is megpróbálkozom az előállításával.
A hegytetőt itt bringázásra kiválóan alkalmas, széles földutak hálózzák be. Az eső után nedvesen illatozó öreg bükkök és fenyőfák kellemes félhomályba borítják az erre járókat. Következő állomásunkhoz, a Fram-vízeséshez (Framski slap) azonban meredek ösvény visz le az útról. Ha bringával érkezik valaki, le kell kötnie a járművet az ösvény elejénél. Az 1922 óta védett vízesés geológiai, hidrológiai és botanikai természeti emlékhely, vize iható, és rendkívül tiszta. Egy 16 méter magas szikláról zubog le, fátyolszerű csurgományait egy kis fahídon állva lehet egészen közelről megtekinteni.
Egy négy kilométeres erdei úti séta után érünk az Areh turistaút-csomóponthoz és egyben síalközponthoz, ahol egy tónál érdekes tiltó táblába ütközünk, miszerint tilos halat dobni a vízbe. Az Areh a Henrik név szlovén változata, a tetőt pedig II. (Szent) Henrik német-római császárról, Gizella magyar királyné bátyjáról nevezték el, lévén hogy itt áll a Szent Henrik-templom a császár kősírjával. A halbedobást tiltó tábla jelentésére is fény derül: a tó igazából egy vízgyűjtő, amiben a téli hóágyúzáshoz szükséges vizet tárolják, a halak viszont valószínűleg gátolnák a szivattyúzást.
Az információk emésztését elősegítendő leeresztünk egy korsó sört (vagy üdítőt) a Pohorje legöregebb épületében, a Rušei turistaházban (Ruška koča). Közben elnézegetjük a közeli templomkertbe telepített minigolfpályát, ami a turizmus fellendítése céljából került a szent helyre. Innen már csak egy hat kilométeres séta/gurulás a Šumik felső bejáratánál található parkoló, ahol a bringások ismét leköthetik biciklijüket. A völgyszurdok ugyanis csak gyalog járható, így vissza kell térniük a kb. egy órás szurdokkör után.
A túrázóknak nincs ilyen gondjuk. A szurdokba ereszkedve végighaladhatnak a Lobnica völgyén egészen a Dráva-parti Ruše település vasútállomásáig, ahonnan gyorsan vissza tudnak vonatozni Mariborba. A völgybejáratnál piros tábla figyelmeztet, hogy a szurdok ösvénye nagyon veszélyes, ezért tilos letérni a kijelölt útvonalról. (Utólag azt kell mondanom, hogy a 3-4 helyen is drótkötél kapaszkodókkal tarkított túraút kapaszkodós néhol, de egy B-s via ferrata nehézségét nem közelíti meg. Viszont ha körbe megyünk rajta, jobb alulról kezdeni.)
Az ösvény elején rögtön a Lobnica hömpölygő, rozsdavörös vizéhez érünk. A patak nem mindig ilyen furcsa színű. Esőzések után, nagyobb vízállásnál a Lobnica feloldja a hegység talajában levő vasat, ez okozza a vöröses-barnás elszíneződést. Lefelé menet először egy drótkötéllel biztosított sziklakilátóhoz jutunk el. Kilátás nincs túl nagy róla, de lenézve érzékelhető a mélység.
A sziklafal mellett haladunk tovább, a nem túl nehéz mászást itt is fix, falba rögzített drótkötél segíti. A következő kanyarnál kitágul a tér és megpillantjuk a 24 méter magasból alázúduló Nagy-Šumik-vízesést. A döbörgő vízfolyam az esés közben egy derékszögű kanyart vesz egy sziklavályú segítségével. A párás levegőben dúsan tenyészik a moha és a páfrány, a völgyszurdok színvilága inkább zöld, mint sziklaszürke. Ehhez a zöldhöz csatlakozik a Lobnica rozsdás vize, további különleges színezetet adva.
A Šumik-vízesés környéke erdőrezervátum. A terület a Pohorje-hegység egyetlen olyan része, ahol megőrizték az eredeti faállomány szerkezetét. Ezek többnyire lombhullató fák – főleg bükkök –, amiket régebben más részeken az üveghuták táplálására kivágtak, és utólag lucfenyőket ültettek a helyükre. A szűz erdő a dús aljnövényzettel és a nedvesen csillogó sziklákkal valóban elég vadromantikus érzetet kelt.
Innen hosszabban ereszkedünk a jobb parton, átugrálva a betorkolló kisebb patakok hullámai felett. A szurdokút felénél egy inogva mozgó kötélhídon kelünk át a másik oldalra, és már halljuk is a következő vízesés, a Kis-Šumik (Mali Šumik) hangját. Az igazsághoz tartozik, hogy a 9 méteres esésű Mali Šumik inkább zuhatag, mint meredek vízesés, de látványnak azért nem rossz.
A zuhatag után a túraút 20-30 méterrel feljebb halad a völgyoldalban, mint a patak. Itt a nagy, mohalepte sziklák nyújtanak eszméletlen látványt. Az egyik szikla oldalról pont olyan, mint egy hatalmas, durcás kölyökmajomfej. A völgy aljától már vagy 70 méterre vagyunk, amikor kettéágazik az ösvény. Ha továbbmegyünk rajta, akkor a völgy végül Rušéba visz, ahol vár a vonat. Ha letérünk balra, akkor az út visszavisz a völgyszurdok felső bejáratánál fekvő parkolóhoz. Akik biciklivel (vagy kocsival) érkeztek, azoknak a letérőt kell választaniuk.
A kerékpárút kicsit távolabb, de végül is a gyalogúttal párhuzamosan szintén Rušéba fut be, ahonnan a Drava Bike kerékpárúton csoroghatunk be Mariborba, a kiindulóponthoz. Ha viszont bringával vagyunk, még bőven belefér egy oda-vissza 10 kilométeres délnyugati kitérő az 1200 méteren fodrozódó Fekete-tóhoz (Črno jezero), ami az egyik legmisztikusabb hangulatú hegyi tó, amit láttam.
A bringát itt is a parkolóban kell hagyni, de a bükkös-fenyvesben mindössze 700-800 métert kell gyalogolni a tóig. Az ösvény emelt fapallón halad a lápos talaj megkímélése érdekében. A vörös, vasas talaj, a misztikus ködben vigyázzba álló fenyők rideg hűvöse, a lomb baljós zúgása minduntalan Az erdő szelleme című horrorfilm, vagy a devonshire-i lápvidéken játszódó Sátán kutyája című krimi hangulatát idézi fel bennem.
És akkor nem is beszéltem még a szuttyogós zsombékkal körülvett Fekete-tóról, amit vastagon ül meg a köd. A Pohorje-hegység legnagyobb tavának színe valóban fekete, és azért ilyen, mert a területen növő lápmohán folyik át. A tó maga az erdő közepén, egy természetes mocsármélyedésben alakult ki, valószínűleg a jégkorszak végén. Az előző évszázadokban a tavat mesterségesen duzzasztották és mélyítették. Most népszerű kirándulóhely, ami természeti emlékként védett. Órákig el tudnék üldögélni a partján.
A Fekete-tavi kitérővel nagyjából kimerítettük a Maribori Pohorje lehetőségeit, és visszakerekezhetünk a városba a völgyön vagy a hegytetőn keresztül. A szépen kiépített és autómentesített maribori Dráva-part derűs, nyugodt hangulata megér egy levezető sétát, ami után beülhetünk egy vendéglő vagy egy kocsma folyóra néző teraszára ejtőzni a túra után. Személy szerint inkább egy ügyes marketingfogásnak tartom ugyan, de a mariboriak a lelkemre kötötték, hogy említsem meg a világ legöregebb szőlőtőkéjét, ami szintén a korzó mellett kapaszkodik egy öreg ház falába immár 400 éve. A házban a környékbeli pincék borait lehet egyébként kóstolgatni.
A nyugat felé vonuló Pohorje-hegység Maribortól távolabb is tartogat meglepetéseket, itt húzódik például a legmagasabb, 1500-as csúcsokat összekötő gerinc vagy a Lovrenska-tóvidék. Ezeket, ha újra erre járok, mindenképpen megnézem.
Az útvonal nagyítható túratérképen:
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További túrák Szlovéniában:
