Árpád sosem volt kicsinyes, amikor a családi túrákat tervezte. A nászútjuk egy négyéves, világkörüli kerékpározássá terebélyesedett. Tavaly három gyerekkel vágtak neki egy tíznapos, napi egy euróba kerülő európai lakóautó-túrának. Idén egy kényszerű repülős kitérő miatt 19 napot töltött a családdal Kínában. Ha pedig már ott voltak, családilag nekivágtak az országnak, hogy nagysebességű vonatot, műbambusz-csónakot, elektromos golfautót váltogatva bejárják az ország természeti csodáit. Rendhagyó túracikkünkben át is adjuk neki a szót.
Eredetileg nem terveztünk Kínában körülnézni, de egy kanadai relocation (lakóautó-leszállítás és vakáció egyben) családi túráról hazafelé a közel-keleti háborús helyzet miatt arra kellett kerülnünk. Ha már ott voltunk, elhatároztuk, hogy körülnézünk. Belépéskor, Hongkong vasútállomásán először fintorogtunk a rengeteg kamera láttán, de ezt tudtuk, hogy így lesz, ezért ezen igyekeztünk nem fennakadni. Az egész idő alatt vonatokkal közlekedtünk az országban, ami a 3-5-7 éves gyermekeinkkel nagyon kényelmes módja volt az utazásnak.
A hongkongi belépés után első állomásunk a festői Li- és Jülung-folyók völgye volt. A cukorsüveg formájú mészkőkúpokkal körülvett folyókon hajókázást a színes napernyős bambusztutajokon és a folyópartokon kerékpározást már évek óta felírtam a családi bakancslistára, és be is jelöltem a térképen a helyet, hogy „meglátogatnám”. Most végre eljött az idő.
Szállást nem az itteni turistagettónak számító Jangsuo városában foglaltam, hanem a kisebbik folyó, a Jülung mellett, kicsit vidékiesebb környéken. A nagyobbik lányunk teljesen rákattant az úszásra az utazásunk egyik előző állomásán, ezért olyan helyet néztünk ki, ahol volt medence, de emellett még gyermek-mászófal is, valamint simogatásra váró alpakák.
Kétszobás családi lakosztályunk reggelivel, ötünkre kevesebb, mint 25 ezer forintba került éjszakánként. Tekintve, hogy esténként még pár órát dolgoztam is innen, nekünk ez így bőven megérte, főleg, hogy a gyerekek majd megőrültek az örömtől, amikor meglátták a szobájukban a csúszdás emeletes ágyat. Azt viszont nagyon sajnálták, hogy a képeken beígért alpakák „kórházban” vannak – ahogy a szállásadónk kimagyarázta a hiányukat.
Mivel általában elsődleges utazási formánk a kerékpártúrázás, ezért első dolgom volt a szállodán keresztül egy olyan háromkerekű teherbiciklit foglalni, amivel a helyi lakosok is közlekedtek. Becsületükre legyen mondva, szereztek egyet, de a járgány olyan pici volt, és olyan rozoga, hogy lehetetlenség volt vele elindulni, nemhogy még három gyermeket is elszállítani a platóján. Miután kipróbáltunk egy oldalkocsis e-robogót és egy tuktukszerű járgányt is, végül egy háromkerekű, golfautóra emlékeztető, oldalt nyitott elektromos járgánynál maradtunk, és ezzel fedeztük fel a környéket.
Az autóbérlést azért vetettük el, mert Kínában ehhez külön kínai jogosítványt kell igényelni, ami időigényes és költséges. Ehhez a járgányhoz viszont nem kértek semmit. Öt órányi autókázásért csupán (7500 forintnak megfelelő) 170 jüant fizettünk. Rendőrrel nem találkoztunk, így nem tudjuk, mi lett volna, ha megállít és papírokat kér. Őszintén, nagyon meglepődtünk volna, ha megbüntet, mert az egész hely annyira ázsiai, vidékiesen kedves és barátságos volt, hogy ez teljesen valószínűtlennek tűnt.
A folyó mentén apró utakon haladtunk északnak, az érdekesebb helyeken meg-megállva, sehová sem sietve igyekeztünk beszívni magunkba mindent, amit e különleges hely adhat. Megfigyeltük, hogy a kisebb zubogókon hogyan csusszannak le a turistákat szállító tutajosok, akik egy hosszú bambuszrúddal irányítják apró tutajaikat. (Közelebbről megnézve megállapítottuk, hogy nem is bambuszból, hanem bambuszalakú műanyaghengerekből készültek.)
Első megállónk a Csinlung-hídnál volt, de mivel nem akartunk szétválni a csónakázáshoz, és innen csak kisebb, két székes tutajok indultak, továbbirányítottak minket a Fuli-hídhoz. Itt már sikerült egy olyan, nagyobb tutajra jegyet váltani, amire mind az öten felfértünk. Még jó, hogy magunkkal hoztuk az útlevelünket erre a kis golfautós road tripre, mert különben nem tudtunk volna hajókázni: az egész rendszert központosították.
Itt is elkérték az iratainkat, és kapukon keresztül tudtunk lejutni a csónakokhoz. Helyenként egy-egy oszlopon kamera lógott be a folyó fölé, ami azért is volt nagyon furcsa látvány, mert bizonyos szakaszokról ezen kívül semmilyen civilizációs vívmány nem látszódott. A lépcsős kőhíd mellé még két kormoránt is kiállítottak egy halászhálós tutajra, jelezvén, hogy itt egykor kormoránhalászat is folyt. Egyszerre keveredett a tradíció és a modern új világ, mindezt még megcsapta a trópusi hőség is – az egész egyszerre volt egzotikus és izgalmas, ugyanakkor kicsit abszurd is. Egyetlen egy külföldivel se találkoztunk.
Másnap Hszingping halászfalujába mentünk át a Jülung folyó mellé, ahol elég komoly turistatömeg fogadott minket. Hogy ez azért volt-e, mert épp szombat volt, vagy mert a 20 jüanos bankjegyen található kilátás itt csodálható meg, nem tudjuk. Mindenesetre mi úgy megijedtünk a tömegtől és a hőségtől, hogy inkább fedezékbe vonultunk egy árnyékos helyre jegeskávézni. Amíg a család szürcsölt, én futócipőt húztam, és felszaladtam az egykori halászfaluból turistagettóvá alakult település feletti dombokra.
A rövid, meredek, kabócáktól hangos erdei ösvény egy sziklás kilátópontra vitt fel, ahol rajtam kívül egy teremtett lélek nem volt, pedig innen aztán igazán mennyei kilátás nyílt a Li folyó kanyarulatára és az azon Kujlintől Jangsuóig hömpölygő hajók végtelen áradatáról. Épp csak azt sajnáltam, hogy fotóállványt azt nem hoztam magammal, mert a hajók és a felhők mozgása kiváló timelapse téma lehetett volna.
Hszingping központja felé sétálva az ötéves lányom valami isteni sugallattól vezérelve azt kérte, hogy menjünk le egy lépcsőn a folyópartra. Ezen a helyen megpillantottunk egy szakállas öregembert, akit fekete kormoránok vettek körül, szárnyaikat kitárva szárítgatva. Emberünk csak a turistáknak pózolt a tölcsér alakú hálókkal és a kormoránokkal, de így is izgalmas látvány volt. Régen úgy halásztak e madarakkal, hogy gyűrűt tettek a nyakuk köré, így csak a kisebb halakat voltak képesek lenyelni, a nagyobbakat nem – azokat a halász megtartotta.
Hszingping szuvenírboltoktól, bambusztörzsben főt ételeket kínáló vendéglőktől, na és persze turistáktól hemzsegő utcáit hamar meguntuk, és inkább átkompoztunk a folyó túloldalára, hogy az ott várakozó, óriás golfautóra emlékeztető, meglepő módon nem elektromos járgányokba beszállva felfuvaroztassuk magunkat a híres Hsziankung-hegyi kilátó alsó állomására. Itt jegyet váltottunk, hogy a hosszú lépcsősorokat megjárva felmehessünk a kínaiak körében híres kilátópontra.
Fentről végre megbizonyosodtam róla, hogy az internetes fotók valóban nincsenek eltorzítva: ezek a dzsungellel benőtt sziklák valóban ilyen élesen törnek az ég felé. Az instafotókon épp csak a sokszintes kilátón lévő tömeg és a velejáró zsivaj nem jön át. Nekem a Hszingping feletti kilátópont, ahol csak egyedül voltam, jobban bejött.
Felvonóval az Avatar-hegyen
Másnap a szállásunk által szervezett sofőr kivitt minket Kujlin pályaudvarára, ahonnan egy csangsanani átszállással Csangcsiacsiébe vonatoztunk. A 860 kilométeres, 7 órás vonatút átszámítva nagyjából 16 ezer forintba került utasonként, de a 14 év alatti gyerekek ennél olcsóbban utazhatnak.
Csangcsiacsiében négynapos jegyet váltottunk a Nemzeti Erdő Parkba, amivel a park bármelyik bejáratán beléphettünk, és a parkon belül minden libegőt és belső buszjáratot igénybe vehettünk. Azt viszont a szállásadónkon keresztül előre meg kellett adnunk, hogy melyik bejáraton és melyik órában megyünk be, ugyanis így próbálják a létszámkorlátot tartani a parkban. Ez elsőre kicsit furcsa volt, de később a benti tömeget látva már érthető.
Az első nap már korán bent voltunk a parkban, és a shuttle busszal a Huangsicsaj kabinos felvonóhoz siettünk. Az útleveleinket csak a bejáratnál kérték el, azután a felvonóhoz vezető kapun már arcfelismeréssel engedtek át. Ez egyszerre volt számunkra ijesztő, ugyanakkor hatékony is, hiszen bár nagy volt a sor, de így nagyon gyorsan haladt.
A felvonóval olyan sziklatornyok mellett haladtunk el, hogy az hirtelen minden furcsaságot elfeledtetett velünk. A kínaiak úgy tartják, hogy James Cameron az Avatar lebegő szikláihoz innen vette az ihletet. Ezt hittem is, meg nem is, de ahogy emelkedtünk a felvonóval a pompás sziklatornyok közé, úgy tűnt el belőlem a szkepticizmus. Már az se zavart, ha ez csak kitaláció, mert tényleg szenzációs a hely, és amúgy van némi alapja a dolognak. Ha kora reggel jut fel ide az ember, és olyan szerencséje van, hogy a sziklatornyok alja még ködben úszik, akkor a sziklák valóban olyan hatást kelthetnek, mintha lebegnének, vagy legalábbis a felhőkből törnének elő.
Fent majmokkal is találkoztunk, amiket a helyiek megdobáltak valamilyen csomagolt rágcsálnivalóval. Ezt valószínű amúgy nem volt szabad, de a kihágást elnézték a fiataloknak, a majmok pedig már rutinosan bontották ki és dobták el a csomagolást, majd az erdőben távolabb ugrándozva elfogyasztották a tartalmát. A sétányokról egyébként mi emberek nemigen tértünk le, ezt egyrészt a terep sem nagyon engedte volna, másrészt csak a kiépített, széles ösvényeken volt szabad haladni.
Gyakorlatilag egy hatalmas sziklatornyon álltunk, amit a kényelmes és biztonságos, lépcsőkkel és korlátokkal épített sétányon keresztül pár kilométer alatt körbe lehetett járni, és közben fantasztikus panorámákat csodálni. Ahogy távolodtunk a felvonótól, úgy csökkent a tömeg is.
A Mennyei Kapu – nem tériszonyosoknak való vidék
Következő nap a Csangcsiacsie város déli részén található híres Tienmen, vagyis Mennyei Kapu nevű hegyre mentünk fel, busszal és felvonóval. Ez Kína egyik legdrámaibb természeti látványossága: függőleges sziklafalai, felhőbe vesző lépcsősora és a Mennyei Kapu hatalmas sziklaíve tényleg olyan, mintha egy átjáró nyílna a mennybe. A sziklakapuhoz busszal, felvonóval, majd egy a függőleges sziklafalra épített sétányon haladva érkeztünk meg.
Fenn a Tienmen-üreg, vagyis a 131 méter magas sziklakapu felé éttermekkel és még postával is szegélyezett, nagyobb térről indul a 999 lépcsőfok. Ezt csak én másztam meg, a családom többi tagja a hegy gyomrában lévő mozgólépcsőt használta, mert a gyerekeknek ez még sok lett volna. A sziklaív túloldalán a függőleges sziklafalba épített kétszintes sétányokon haladhattunk életünk leghosszabb mozgólépcsőzéséhez, aminek a végén a hegy tetején lévő fennsíkon kötöttünk ki. Itt fent aztán volt minden: csodálatos erdei ösvények, mennyei panoráma, és persze szürrealitások is: például egy Burger King.
A gyorsétteremtől az egyik üveglapból épült sétány felé vettük az irányt. Ez külön belépős volt, és külön nyitvatartása volt, de még épp idejében érkeztünk délutáni zárás előtt. Hát, ez nem egy tériszonyosoknak való vidék, az már biztos. Minket viszont lenyűgözött, én nem bírtam betelni a látvánnyal, amihez – nem gondoltam volna, de – még hozzá is adott talán a hangszórókból jövő dallam. Nyugtató, lassú tempójú kínai meditatív dallam szólt.
A sziklafalban haladó sétányon a Tienmen San buddhista templomokhoz értünk ki. Az 1500 méter magasan elterülő, buddhaszobrokkal és az eredeti, Tang-dinasztia idején épült templomot utánzó aranytetős csarnokokkal teli kolostort ma is lakják szerzetesek.
A Tienmen-hegyről lefelé menet ismét pazar panorámában fürödhettünk, ezúttal már a lemenő nap fényében, egészen 7455 méter hosszan, 1279 méter szintkülönbséget leadva, a világ egyik leghosszabb kabinos felvonójában utazva. A feleségemmel olyan érzésünk volt, mintha a kínaiak nemcsak magát a hegyet, hanem a műszaki tudásukat is meg akarták volna mutatni azzal, hogy ennyi felvonót, kilátót és sétányt építettek erre az amúgy tényleg fenséges helyre. Néhány rövidebb lépcsőzést leszámítva, a sok mozgólépcsőjével és felvonójával az egész hegy kompatibilis volt az összecsukható babakocsinkkal.
Közlekedés 350 km/órás sebességgel
A világ nagysebességű vasútjainak közel kétharmada Kínában van. Ez a 48 ezer kilométeres hálózat szinte minden, félmillió lakosnál népesebb kínai várost összeköt, és ami szinte felfoghatatlan számomra, hogy mindezt 2007-ben kezdték kiépíteni. Bár mi csak a másodosztályon utaztunk, de ez is lenyűgözött minket. Az új építésű pályaudvarok inkább hasonlítottak repülőtérre, mint vasútállomásra, ezt erősítette meg a belépéskor szükséges biztonsági vizsgálat is.
A peronra már csak pár perccel a vonat érkezése előtt engedtek le, a jegyünk bemutatásával, ami nem volt más, mint az útlevelünk. Azt ugyanis a trip.com regisztrációnál be kellett fotóznunk, és a rendszer az útlevelünkhöz rendelte a jegyeket. Mivel három pici gyermekkel, és egy összecsukható babakocsival utaztunk, a minden állomáson megtalálható lift sokszor jól jött nekünk. A forróvíz vételezést szintén nagyon szerettük, hiszen a teák és tésztalevesek hazájában szükség van erre a szolgáltatásra mindenhol, így a pályaudvarokon és a vonatokon is.
A vonatok olyan csendesen, és rázkódásmentesen suhantak, hogy ha nem írják ki a vagonok végében lévő kijelzőre, hogy mennyivel megyünk, soha nem hittem volna el, hogy olykor valóban 350 km/óra sebességre gyorsultunk. Az üléseink aljában mindig találtunk konnektort, és sok vonalon még az alagutakban is volt mobilhálózat – amihez a már említett oldalon tudtunk 1500 forintért 10GB-os, 5G-s eSIM-et venni, amivel minden nyugati közösségi és üzenetküldő oldal működött.
Az eSIM-re egyébként a vásárlás miatt is szükség volt, mert a nyugati Visa/MC kártyáinkkal nem tudtunk volna sehol se fizetni. Csak ahogy a legtöbb kínai is teszi: az eladóknál kirakott WeChat és AliPay alkalmazások vonalkódjainak beolvasásával. Mindenütt ezen vonalkódokkal megy a fizetés, készpénzt szinte nem is láttunk.
Az Alipay egyébként azért is nagyon praktikus volt, mert beleépítették a DiDi nevű Bolt/Uber-szerű appot, ami megkockáztatom, hogy még jobban is működött, mint a nyugati társai. Kínában legfeljebb feleannyiba, de inkább negyedannyiba került így egy fuvar, mint idehaza ugyanakkora távra. Egy egyórás, 50km-es út például Huangsanhszi állomásról a szállásunkra kevesebb, mint 5000 forint volt átszámítva. Egy szó, mint száz, a vonatozás és úgy általában véve a közlekedés Kínában egy nagy élmény volt már önmagában is, és sokkal könnyebben ment, mint vártuk.
A fenti kalandok csak 10 napot tettek ki a 93 napos utazásunkból. Ha kíváncsi vagy a többi élményünkre, látogass el Együtt a Föld körül Facebook-oldalunkra, hallgass bele a podcastunkba, vagy gyere el a november 15-16-i Járatlan Utakon Fesztiválra, ahol sok más független utazó és kalandor mellett vasárnap nekünk is lesz egy előadásunk, de több kerekasztal beszélgetésen is találkozhatunk.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További túrák Árpáddal vagy a térségben:
