Halász Rita: Holttér

Az idézést az ügyfélkapun keresztül kapom meg. Budapesti Rendőr-főkapitányság, VI. kerületi Rendőrkapitányság, Bűnügyi Osztály, Bűnüldözési Alosztály. Kiver a víz, a szívem gyorsabban ver, a lélegzetemet is visszatartom egy időre.

Elképzelem, ahogy az ügyvédem biztatóan rám mosolyog, ahogy lassan felállok a székről, kihúzom magam, megigazítom a hajamat. Tisztelt bíróság, kezdem majd lassan, kimérten. Tisztában vagyok vele, hogy a tettem kifogásolható, de kérem, hallgassanak meg. A válásunk, úgy tűnt, jól fog menni. Amikor a volt férjem lebukott, nem könyörögtem, nem rendeztem jelenetet, nem sírtam, nem omlottam a karjaiba.

Sejtettem, hogy viszonya van, de én a lányunk osztályfőnökére, a fáradt tekintetű, elvált tanárnőre gyanakodtam, aki pár hónappal ezelőtt megcsináltatta a melleit, és nem a fiús kinézetű, hosszú combú lovas edzőjére. Ez csak egy félreértés, mondta nekem a volt férjem, csak kicsit maga alatt volt, nehéz a munkája mostanában, és én túl elfoglalt voltam, igen, hülyeség volt a részéről, tudja, hogy hibázott, de el kell hinnem neki, hogy véletlenül csúszott bele ebbe a kapcsolatba, hiszen jól tudom, ő a nőies nőket szereti, amilyen én is vagyok, a puha, kerek formákat, egyáltalán nem tetszik neki a lányunk lovas edzője, akinek csontos a válla, kicsi a melle, és a mozdulataiban nincs semmi lágyság.

Amikor a volt férjem a bocsánatomért könyörgött, kopasznak és alacsonynak láttam, és a füle is olyan furcsán állt. Nem haragudtam rá, meg is mondtam neki, hogy bár a lányunk lovas edzőjének valóban kicsi a melle és csontos a válla, ne menjünk el szó nélkül az izmos combja és a feszes segge mellett, és higgye el, jobb lesz nekünk külön.

Mivel láttam a kétségbeesését, bevallottam, hogy az egyik kollégámhoz, akivel évfolyamtársak voltunk az egyetemen, elkezdtem vonzódni, és az érzés kölcsönös. A volt férjem ledöbbent, és a döbbenettől hosszú percekig nem tudott megszólalni.

Az egyezkedés könnyen ment, én lemondtam a balatoni nyaralóról, sosem szerettem az azzal járó kötöttségeket, ő pedig vett nekem egy két és fél szobás lakást Óbudán, és megkaptam a családi autót. A gyerekem anyja megérdemli a biztonságot, mondogatta a volt férjem, és ezért őszintén hálás voltam.

Amikor elköltöztem a volt férjem lakásából, természetesen a naplómat is vinni akartam. Nem láttad az íróasztal kulcsát?, kérdeztem tőle, és a kérdésben nem volt semmi rosszallás vagy számonkérés. Ebben a kis dobozban szoktam tartani, de most nincs itt, mutogattam idegesen.

Nem láttam, válaszolta, és bár a hangja megremegett, és a tekintete pont ahhoz volt hasonló, amikor hétfőnként azt mondta, menj csak edzeni, majd én elhozom Laurát a lovaglásról, akkor még nem fogtam gyanút. Siettem, és nem akartam húzni az időt, mert bár a válást tényleg nagyon nyugodtan csináltam végig, a költözködés piszok nehéz volt, és tudtam, ha sokat húzom, még a végén elbizonytalanodom. Megvan a kulcs?, kérdezgettem messengeren, kérdezgettem telefonban. Megvan, válaszolta egyik nap, de a naplóm nincs ott, csak három fényképalbumot talált, azokat természetesen örömmel visszaadja, amikor csak akarom. Hol lehet a naplóm, ha nincs az íróasztalfiókban? Lehetséges, hogy rosszul emlékszem, és mégis összepakoltam már korábban? Átkutattam mindent, de hiába.

Amikor a volt férjem azon a hétfő délután átadta a három fényképalbumot, és anélkül hogy megkérdezte volna, megtaláltam-e a naplót, azt mondta, nagyon sajnálja, hogy nincs meg a naplóm, hiszen tudja, mennyire ragaszkodom az emlékeimhez, és bár próbált együttérző arcot vágni, én láttam a szája sarkában azt a félmosolyt, akkor már pontosan tudtam, hogy nem mond igazat.

Tisztelt bíróság, itt majd nagy levegőt veszek, és jelentőségteljesen, minden szót külön hangsúlyozva, de nem melodramatikusan hozzáteszem, az a napló az életem része. Bár ahogy már említettem, tisztában vagyok azzal, hogy a tettem kifogásolható, hiszen a lányom kulcsával, a volt férjem tudta nélkül, az ő külföldi tartózkodása alatt mentem be a lakásba, de mentségemre szolgál, hogy más tárgyat nem tulajdonítottam el, nem kutakodtam feleslegesen, egyedüli célom a napló, a saját naplóm, a nagy méretű, vaskos, zöld füzet visszaszerzése volt, amit a nagymamámtól kaptam a tizennegyedik születésnapomra.

Az írás gyógyít, olvastam a nagy kacskaringós betűit az ajándékkártyán, és még aznap, november 26-án, fel is jegyeztem az első mondatot: Gáspár nem nézi a mellemet. Onnantól tudtam, a nagymamámnak igaza volt, mert ahogy leírtam, már kevésbé fájt, hogy a szép, göndör barna hajú, kék szemű szerelmem az új osztálytársam mellét nézi, akit anyám is csak úgy hívott, az a kis formás lány.

Miután mindezt átgondoltam, és visszanyertem a nyugalmamat, újra megnéztem az idézést. VI. kerületi Rendőrkapitányság, Bűnügyi Osztály, Bűnüldözési Alosztály. Idézés tanú részére. Tanú. Még egyszer elolvasom. Tanú vagyok.

A novella kapcsán készült interjúnk a szerzővel:

Önnek személyesen inkább könnyebbséget vagy nehezítő tényezőt jelent, ha adott témában kell szöveget írni?

Könnyebbséget. Hiába vannak ötleteim, ha nem kapnék felkéréseket, valószínű, nem írnék novellákat. Így viszont örülök, hogy „rá vagyok kényszerítve”. A tematikai szűkítés paradox módon segíti a kreativitást.

Hogyan született meg a novella ötlete, miután megtudta, hogy milyen témát lehet feldolgozni? Van esetleg személyes élmény benne?

Tavaly kaptam egy idézést a VI. kerületi Rendőrkapitányság bűnügyi osztályáról. Bár rögtön felfogtam, hogy tanú vagyok, ugyanúgy remegett a kezem-lábam, mint a novella elbeszélőjének. Semmilyen bűncselekmény vagy baleset nem jutott eszembe, aminél ott lettem volna, mégis elkezdtem azon kattogni, hogy mi van, ha gyanúsítottá válok. Mi van, ha véletlenül mégis csináltam valami rosszat?

Az írótársaim is jobbnál jobb rémtörténetekkel szórakoztattak. Végül kiderült, hogy egy internetes csalás ügyében kerestek, és még csak nem is én voltam az érintett. A novellában a nő azt hiszi, azért kapott idézést, mert a férje feljelentette magánlaksértés miatt, csak a legvégén derül ki, hogy tanúként idézték be. Hogy milyen ügyben, nem derül ki. Szóval a keret teljesen személyes élmény, a többi fikció, de az a tapasztalat, hogy „nem férek hozzá valamihez, ami az enyém”, szintén erősen személyes. A felkérésben a „biztonság” kulcsszót kaptam, ehhez igazítottam a történetet.

Mitől lesz fontos számunkra egy tárgy? Valamilyen tulajdonsága, értéke, az együtt töltött idő vagy más miatt? Önnek van olyan fontos tárgya aminek megmentéséért mindent megtenne?

Nem vagyok gyűjtögető típus, a tárgyakhoz is inkább praktikus a viszonyom, minél kevesebb van belőlük, annál könnyebb élni a hétköznapokat. Nem lottózom, úgyhogy még azt sem mondhatom, hogy egy nyertes szelvény megmentéséért mindent megtennék. Persze van egy-két tárgy, amit nagyon szeretek: egy szív alakú kő, amit a lányaimtól kaptam, egy R2-D2 karácsonyfadísz, amit a férjem hozott Amerikából. A naplóim is fontosak, meg a Mély levegő első kiadása, amit azok írtak alá, akik így vagy úgy hozzájárultak ahhoz, hogy megjelenjen az első regényem. De azért ezekért sem tennék meg mindent (amúgy is, mi a minden? :D ). Mindenesetre a költözéseknél ezekre nagyon odafigyelek, hogy véletlenül se vesszenek el.

A novellában a volt férj a tárgyi biztonságot – amit az autót jelképez – átadja, az érzelmi biztonságot jelentő naplót elveszi. Azért tartja meg a naplót, mert tudja, hogy az utóbbi fontosabb a nőnek, vagy másért?

Az ember néha kicsinyes – váláskor gyakrabban. Ez egy kicsinyes bosszú volt, de közben hatalmi gesztus is: a férj birtokolja a nő legintimebb emlékeit, és ettől úgy érezheti, mégis ő uralja a helyzetet. A napló pótolhatatlan, ezért fájóbb a hiánya.

Úgy tűnik, hogy a novella főszereplője szerint a válás olyan, mint egy közlekedési baleset vagy egy betörés – mármint abban a tekintetben, hogy van egy elkövető és – jó esetben – egy tanú. Így van ez az életben is vagy mindig két emberen múlik a kapcsolat sikere?

Szeretek játszani a jogi nyelvvel, az első regényem egyik fejezete is a bíróságon játszódik. Ebben a novellában az idézéshez kapcsolódó személyes élmény miatt nyúltam a tanú–elkövető–áldozat kerethez, nem metaforaként. A történetben az is benne van, hogy ez a két ember már korábban elengedte egymást: a férjnek valóban viszonya volt, de a feleség is máshoz vonzódott.