Borda Réka: A Furulya

Amikor Laura bekopogtatott az édesanyja, Anikó ajtaján – ha hihetünk a metronóm monoton ketyegésének – nyolc év, két hónap és tizenhat nap telt el az utolsó szóváltásuk óta. Anikó a legszebb kosztümjében nyitott ajtót, és olyan erős parfümöt fújt magára, amilyennel csak húsvétkor locsolkodnak a férfiak. Laura egyből tudta, hogy az anyja vagy ünnepként várta a találkozást, vagy kiérlelt bosszúként tekintett rá, amivel megmutathatta, hogy nélküle is remekül megvolt.

Laura szája kinyílt, majd becsukódott. Anikó is próbált megszólalni, de nem jött ki hang a torkán. Köhécselt, krákogott, óvatosan megmasszírozta a torkát, majd inkább elállt Laura útjából, jelezve, hogy beljebb jöhet.

Laura leült a konyhában, és szétnézett. Erre a konyhára emlékezett, és ez meglepő módon zavarta. Tudta, hogy ez lenne az a pillanat, amikor udvariasságból megkérdezi az anyját, hogy van, vagy hogy egy félszeg vicc elhagyja a száját arról, hogy a hűtőmágnesek között még mindig nem lát viking hajót Stockholm felirattal, de eszébe jutott, hogy pont itt veszekedtek utoljára, és épp azt a berlini trabantost bámulta mérgében, mielőtt hosszú időre bevágta volna maga mögött az ajtót.

Anikó kávét készített. A kotyogós sípolása, a forró kávé bugyborékolása, a folyadék kicsordulása a csészékbe, a kanál koccanása a csészealjakon – ezek a hangok viszont kellemesen ismerősek voltak. Laura a falra nézett, ahol régen egy díszesen faragott furulya lógott, amit még a dédanyjától örököltek, és amit egyszer elemelt, hogy megtanuljon rajta játszani, de elhagyta az iskolában, és emiatt szobafogságot kapott. Anikó észrevette, hogy Laura a szögeket méregeti, amikről valaha a furulyát tartó bőrszíjak lógtak.

– Fhf – próbált megszólalni, de nem sikerült. – Fi-fü-fa – mondta végül küszködve.

Laura értette. Kottatanulás nélkül ezekkel, a maga által kitalált hangjegyekkel próbálta elmagyarázni az anyjának, hogy mit tud eljátszani a furulyán. Bólintott, és nekinyomta a nyelvét a fogainak, mintha szavakat akarna kipiszkálni közülük.

Anikó eléjük tette a kávéscsészéket, a cukrot, és egy napraforgó mintás kiöntőt. Meredten bámulta a porcelánkészletet, majd erőt vett magán, és felnézett a lányára. Laura ismét a szögeket figyelte. Anikónak volt ideje végigmérni őt. Amióta utoljára látta, két ránc is a homlokára kúszott, a haja őszülni kezdett, és az anyajegy az arcán, ami egészen kis korában nőtt a bal szemöldöke tövébe, kifakult. De szép volt, még mindig szép. A legszebb. A pulóverén egy kiflis kitűzőt vett észre. Eszébe jutott, hogy a lánya képes volt vacsora helyett elrakni a zsebébe a kiflit, felosonni vele a szobájába, és dobverőként használni azt az ágya szélén, és hogy kifejezetten szerette ezt a komiszságot benne.

Laura észrevette, hogy az anyja a kitűzőjét nézi, és egy olyan anyát fedezett fel benne, aki tudott emlékezni a szép pillanatokra. Idős volt, de ugyanaz a hiú asszony, aki csücsörítő szájjal kérte ki magának, ha letegezték, és hetente daueroltatta a haját abban a fodrász szalonban, ahova akkor már – ha hihetünk a metronóm monoton ketyegésének – harminc éve és egy napja járt.

– Tü-tü-tü-tü-tü – mondta Laura, mintha dobolna, és mosolyt erőltetett az arcára.

Anikó elkerekedett szemmel pillantott rá. Egyszeriben elfelejtett lélegezni, és amikor újra levegőhöz jutott, zokogni kezdett. Laura követte a legördülő könnyeket, amik – mintha csak egy csapnivaló film szereplői lennének – leoldották az ócska szempillaspirált, és egyenesen az anyja kávéjába cseppentek. Először kárörömöt érzett az anyja szenvedése felett, majd annak látta őt, ami, és legfőképpen annak, aminek még soha – egy magányos nőnek, akinek hiányzik a gyereke. És megsajnálta. És talán neki is hiányzott ő. Korai lett volna eldönteni, melyik.

Laura dobolni kezdett a levegőben ökölbe szorított kezével, és még hangosabban tütütűzött. Anikó abbahagyta a sírást, és elnevette magát. Sok ilyet csináltak régen – valamelyikük játszani kezdett egy képzelt hangszeren, és a másiknak csatlakoznia kellett hozzá. Laura gyakran még utasítást is adott ehhez: rinforzando vagy fortissimo.

– Fi-fü-fa – utánozta Anikó ismét a furulya hangját, és felemelte a karját, majd úgy tett, mintha lefogná az ujjaival a hangszer lyukait.

Laura hevesebb dobolásba kezdett és a fejét rázta, Anikó pedig a könyökét lengetve furulyázott, és mindketten érezték, hogy a szavak, mint a felforrósodó kávé, a torkukból a szájuk felé tódulnak. Egy darabig folytatták a játékot, majd Laura egyszeriben arra gondolt, hogy mennyi ilyet csinálhattak volna az elmúlt években a kurva hűtőmágnesek előtt, és elment a kedve a dobolástól – és a konyha, ami az imént megszűnt körülöttük, újra hallgatást terített rájuk.

Anikó megijedt, hogy Laura feláll, és elviharzik, vagy ami még rosszabb, dühösen elfordítja a fejét, és soha többé nem próbál meg beszélni. Ebbe biztosan belehalt volna, pedig már majdnem eleget összegyűjtött Stockholmra. Sietve megmarkolta a napraforgós kiöntőt, és halkan megkocogtatta a körme hegyével. Egy apró, finom hang volt, mint amikor valaki óvatosan kopogtat az ajtón. Laura felnézett. Anikó újra megkocogtatta a porcelánt jelezve, hogy türelmesen vár. Laura meglepve nézte, majd lassan bólintott, és ezúttal őszintén elmosolyodott. És ez egy darabig – legalábbis amíg a metronóm kitartóan ketyegett –, elég volt.

A novella kapcsán készült interjúnk a szerzővel:

Megvan a nehézsége és a könnyebbsége is, de alapvetően inkább jó kihívásként jellemezném. Eleve nem hiszek abban, hogy az író csak arról tud írni, ami kipattan a fejéből. Azt hiszem, hogy a szerző élete egy ponton gyakran „adott témákból” áll. Van, hogy egy bizonyos korosztálynak szánt antológiába kell novellát írnia, van, hogy egy évadfüzetbe várnak tőle egy verset, és van, hogy – mint most – egy elveszett tárgyról kell tető alá hoznia egy szöveget a Volvónak. Miért ne lehetne az írás, pontosabban a szépírás néha alkalmazott művészet? Ha a festők sokáig a mecénások elvárásai szerint festettek (és festenek még manapság is gyakran), miért ne írhatnánk mi is tág elvárások szerint, megrendelésre?

Egyébként kifejezetten örülnék neki, ha jobban elterjedne itthon a corporate writing vagy a corporate poetry műfaja, és a cégek a Volvóhoz hasonlóan kortárs írókat kérnének fel a kampányaik presztízsének növelésére vagy a belső vállalati életük színesítésére – egyébként épp ezt próbáljuk meghonosítani a pályatársaimmal alapított LitLabbel. Ez azért is lenne szerencsés, mert a szerzők végre a piacról is megélhetnének, és nem függnének annyira az állami pénzektől, illetve több idejük szabadulna fel, hogy a hivatásukat űzzék. Az elmúlt bő évtizedben egyébként is befagyasztották a legtöbb financiális támogatást a kultúrában, szóval nincs túl nagy mozgástér, ha valaki egy kicsit is kiegészítő munkaként képzeli el az írást – mert hogy evidens, hogy teljes állásban képtelenség megélni belőle.

A felkérés nagyjából úgy szólt, hogy szerepeljen a novellában egy anya és gyermeke, akik között elveszett valami, valamint azt kérték még, hogy az autók prémium hangrendszerére és térhangzására reagálva legyen szó a novellában a hangról, hangzásról – akár tárgy formájában, akár metaforikusan. Abból indultam ki, hogy adódnak olyan élethelyzetek, amikor szeretnénk mondani valamit, de nem jön ki hang a torkunkon. Ebből egyértelművé vált számomra, hogy az anya-gyerek között feszülő ellentétre, valamilyen régi sérelem feldolgozására lenne érdemes fókuszálni, amelyen a zene segít, és ez időszerűnek is tűnt, hiszen a fiatalabb generációkban egyre kevésbé él az a dogma, hogy a szüleiket tisztelniük és szeretniük kell, így ha úgy vélik, érzelmileg éretlenek, merik megszakítani velük a kapcsolatot. Egyedül talán a furulyához van személyes kötődésem, ugyanis általános iskolában kötelező volt furulyáznunk, és a főszereplő nőhöz hasonlóan én sem tanultam meg soha kottát olvasni.

Egy tárgy attól válik fontossá, hogy mondhatni emberi arcot kap – emlékeztet minket valakire, ott volt velünk a fontos életeseményeknél (akárcsak egy barát), szerencsét hozónak képzeljük stb. Ettől olyan, mintha egyszeriben észrevennénk egy érdekes részletet egy képen: a tárgy kiemelkedik az addig semleges háttérből.

Van egy szép tárgyelmélet, az úgynevezett perdurantista teória, ami szerint a tárgyak téridőférgek: nemcsak térben van kiterjedésük, hanem a hozzájuk tapadt emlékek, jelentések által a múltba és a jövőbe is kapaszkodnak, tehát négydimenziósak. Hosszan tudnék beszélni a tárgyak jelentőségéről, hiszen a „civil” életemben tárgyakkal foglalkozom, és designelméletet is tanítok, de annyit mindenképpen megemlítenék, hogy a tárgyak nem csupán tárgyak: a tárgyak teszik az embert emberré, a civilizációt megtörténtté. Az ember valójában nincs tárgy nélkül, és ez elképesztően izgalmas. Azt hiszem, nehéz válaszolnom arra, hogy melyik tárgyamért tennék meg mindent, mert számos olyan holmim van, amiért rajongok, de amely nélkül valójában, ha nagyon minimalistán kellene elképzelnem az életemet, tudnék élni.

Óvakodnék attól, hogy tanácsot adjak, nem vagyok olyan pozícióban. A tapasztalatom viszont az, hogy a csend meglepően hasznos dolog tud lenni. Számomra sok időnek kellett eltelnie, mire képes voltam nem izgulni, ha egy beszélgetés egy ponton megállt, vagy ha tudatosan átadtuk magunkat a csendnek a másik féllel. De minden alkalommal, amikor képes voltam beleengedni magamat a hallgatásba, olyan építő mélységeket és meghittséget ért el egy-egy találkozó, ami szavakkal biztosan nem valósulhatott volna meg.

Sokszor gondolok arra, hogy milyen jó lenne, ha az emberiség soha nem tanult volna meg beszélni: talán nem hazudnánk, és még mindig lenne szemünk azokra a nonverbális jelekre, amelyek felismerését – például a beszédben rejlő manipulációs lehetőségek miatt – elvesztettük. Gondolok itt akár arra, hogy mennyien mennek bele olyan kapcsolatba, amelyben már a legelején szomatizálnak és szoronganak, és a feléjük irányuló kezdeti bóközön miatt elássák magukban az intuíciójukat, hogy valami nincs rendben, pedig a testük, az agyuk érzékeli a fenyegető jeleket. Mintha antilopok lennénk, ott állna előttünk egy vicsorgó oroszlán, és mi csak tétlenül néznénk őt ahelyett, hogy menekülnénk.

De elképesztően izgalmas például a csecsemőket is megfigyelni: egy kézmozdulat, egy szemrándulás is képes helyettük beszélni. Biztosan sok friss szülő gondolt már arra, hogy bárcsak beszélne a gyereke, csak mondaná el, mi baja. Számomra ez is azt jelzi, hogy nehéz beleengednünk magunkat a csendes megfigyelő pozícióba. Nem véletlen, hogy sokan hamar elkezdik jelnyelvre tanítani a gyereküket, hiszen a némaság, a beszédképtelenség sokszor elviselhetőbb akárcsak néhány, általunk kontrollált jelzéssel is.

Egyszóval a csend, a megfigyelés rettentő fontos dolog – a másik megértésére, a ráhangolódásra biztosan alkalmas, kiváltképp feszült vagy terhelt helyzetben.

A túllépés talán akkor túllépés, ha nem erőltetett, és megérik az emberben az elhatározás rá. Szóval nem kell túllépni, de ha nem enyhül a sérelem, talán érdemes megpróbálni. De hogy ez kinek milyen módszerrel sikerül, teljesen egyéni. Hiszek az asszertív kommunikációban, ahogyan abban is, hogy ér akár tíz évvel később is ráírni valakire, hogy „figyelj, megbántottál, beszéljük meg”. De abban is hiszek, hogy nem kell mindig mindenben ennyire tudatosan, tankönyv szerint cselekedni. Az is rendben van, ha nincs kedvünk energiát feccölni egy kapcsolatba (legyen az szerelemi, baráti, kollegiális vagy családi), és hagyjuk az egészet a francba. Ha megy így is elengedni a sérelmeinket, miért ne.