Krusovszky Dénes: Csak olyan

A szúnyoghálós tolóajtó félig nyitva állt, Kaposi a kanapén ülve figyelte a rést, amin keresztül alighanem a környék összes ízeltlábúja megpróbál hamarosan bejutni. Legalábbis ő így képzelte, mintha lenne valami titkos érzéke a rovaroknak a nyitva hagyott ajtók-ablakok megtalálásához. Ha egy nyaralótulajdonos nem figyel oda, ezek a dögök rögtön ott teremnek, és kegyetlenül átveszik az uralmat, tönkreteszik a pihenést, az alvót felébresztik, aki ébren van, azt sunyin körülzúgjak, nyomasztó érintésükkel kiűzik az ember fejéből az utolsó valamirevaló gondolatot is. Mennyit szidta a gyerekeit, ha nem húzták be maguk mögött a szúnyoghálót, és persze sosem húzták be, mindig épp az a fél másodperc kellett valami másra, épp az a mozdulat nem fért bele, fontosabb, halaszthatatlan ügyeik akadtak. Azonnal be kellett rohanniuk a szobába egy játékért, vagy éppenséggel ki a kertbe, hátra a kocsibeálló mögé, a bokrok közé, elbújni, vagy ellenkezőleg, az elbújtat leleplezni, akármit csinálni, de mindig úgy, hogy ez az egyetlen mozdulat, az ajtó berántása sose férjen bele. Hiába dörrent rájuk, legközelebb ugyanúgy nyitva hagyták, és ő legközelebb megint rájuk dörrent, pedig tudta nagyon jól, hogy nincs értelme. Nem tanultak egymástól semmit, ez jutott Kaposi eszébe, ahogy a szúnyoghálós ajtó résébe bámult. Úgy éltek együtt, hogy közben épp csak annyira alkalmazkodtak egymáshoz, amennyi a létfenntartáshoz szükséges. De tanulni nem tanultak semmit. Ő maga sem lett egy szemernyivel sem okosabb, erre gondolt Kaposi a kanapén ülve, sőt, ami azt illeti, egyre ostobábbnak érezte magát, és meggyőződése volt, hogy az utóbbi időben energiái nagy része arra ment el, hogy ezt a butulást, ezt a finom, türelmes kis leépülést több-kevesebb sikerrel elrejtse a világ elől. Valami akadozni kezdett benne, mint amikor egy gépezet túl régóta forog tisztítás nélkül, és a sok kosz egyszer csak olyan kemény, ragacsos péppé áll össze a fogaskerekek között, hogy az egész szerkezet rázkódni kezd, kihagy, zihál, nem adja le a nyomatékot. Vajon akkor is ez jutna az eszébe, ha nem gépészmérnök lenne? Igaz, most sem az már, legfeljebb egykori gépészmérnök, egy pályaelhagyó, egy kényszermenedzser, a multikapitalizmus nagyon kicsi helytartója, egy olyan kor hőse, amit ő maga is megvet.

A legszívesebben ma is olajos pólóban egy motorháztető alá dőlve bütykölne valami öreg masinát, ehelyett a laptopját kell figyelnie éjjel-nappal, mert a három különböző kontinensen folyó gyártás miatt akármikor jöhet egy fontos üzenet. Bassza meg, ehhez képest most arra nem bírja rávenni magát, hogy felálljon és behúzza a szúnyoghálót. Mi lett vele? Mikor vált ezzé az emberré, aki csak ül, és bambul az ajtórésbe? Vagy mindig is ez volt, csak jól leplezte? Ki tudja már ezt eldönteni, és egyáltalán, van ennek még bármi jelentősége arra a maradék kis időre? Már megint ez a faszság, futott át rajta, hogy önkéntelenül maradék kis időnek nevezi magában élete hátralévő részét. Ez is mióta csípődött be vajon? Nem a válással kezdődött, az biztos, már jóval hamarabb. A válás, na persze, hirtelen ebből is csak az a hidegrázós érzés jut el a tudatáig, hogy össze kell kapnia magát, mert holnap jönnek a gyerekek. Talán egy kávé segítene, erre gondol Kaposi, egy jó erős kávé, mint egy mentőöv, utolsó szalmaszál, csodaszer, pedig könnyen lehet, hogy egyszer ezekbe a jó erős kávékba fog belepusztulni. Már megint a pusztulás, az istenit neki, miért jár ezen ennyit az esze?

Végül egész könnyen fel tudott állni, maga is meglepődött rajta, a frissen őrölt pörkölt kávébab elképzelt illata, amit máris az orrában érzett, úgy látszik hatásos csalétek volt önmagával szemben. Tesz néhány bizakodó lépést a konyha felé. Egy nagy tér az egész alsó szint, előszoba, nappali, étkező, konyha egyben, már nem is emlékszik, ki akarta, hogy így nézzen ki. Könnyen lehet, hogy akkoriban még nem is volt olyanról szó, hogy ezt vagy azt ki akarja, hiszen mindenben egyetértettek. Vagy csak nem emlékszik, talán mégis ez a valószínűbb. Aztán a hirtelen keserűbe forduló íz a szájában. A kávéfőző. Pedig az előbb már szinte optimistának érezte magát, hiszen sikerült felállnia, és az sem kis eredmény. Az a kurva kávéfőző. A nyaraló, erről vita sem volt, az övé maradt, de azt kiharcolta magának a volt felesége, hogy a saját holmijait elvihesse belőle. És persze, hogy a kávéfőzőt is behúzta magának. Egyértelmű, hogy bosszúból vitte el. Nem nagy dolog, bárkinek panaszkodott róla, mindig csak legyintettek rá, hiába mondta, hogy az volt a legkedvesebb tárgy az életében. Ne dramatizáld túl, szólt rá a legjobb barátja is. Pedig arról nem is mesélt neki, hogy amikor meglátta, hogy eltűnt, valami eltört benne és vagy fél órát bőgött a konyhapadlón ülve.

Mit tudott az a gép, hogy ennyire ragaszkodott hozzá? Erre nincs válasza, egyszerűen jól indultak a napjai, amikor a konyhába lépve ránézett. Mert nem is az, hogy milyen kávét főzött, bár nyilván az sem mellékes, csak hát, ebben biztos volt Kaposi, a kávé íze ezerszer inkább múlik az alapanyagon meg a pörkölésen, semmint a gépen, amiben lefőzik. Itt inkább a formáról volt szó, az arányokról, az ormótlan és mégis gyönyörű billenőkapcsolókról, a tejhabosító rozsdamentes acélcsövén megcsillanó napfényről. Az örömről. Eszébe jutott, hogy visszakéri, de képtelen lett volna megalázkodni a volt felesége előtt. Inkább kifizeti, döntötte el, mintha váltságdíjat adna egy túszért, és hát valóban erről volt szó. Fel is hívta az asszonyt, de az csak röhögött rajta, ugyan, meg vagy te őrülve édesem, mondta, hagyjál engem békén ezzel, és ne hívogassál. Ezután megpróbált rendelni egy ugyanolyan gépet, pedig tudta, hogy csak becsapná vele magát, és azt is sejtette, hogy minden alkalommal, amikor ránézne, az lenne az első gondolata, hogy ez nem az. Csak olyan. Szinte megnyugodott, amikor kiderült, hogy ezt a típust nem is gyártják már. Akkor mi legyen? Az is átfutott a fején, hogy betör a nőhöz, és egyszerűen visszalopja a gépet. Na arra vajon mit lépne, játszotta le magában a lehetséges válaszokat kajánul. Csakhogy álmában sem jutott volna eszébe, amit egyik hétvégén a fia mintegy mellékesen odaszólt neki, jó ez a cucc, mutatott rá a jobb híján beszerzett új gépre a gyerek, aztán hozzátette, a régi gép meg bekrepált otthon és anyu kidobta.

Kaposi addig csak lenézte az új gépet, de attól a pillanattól egyenesen gyűlölni kezdte. Pedig jó kávét csinált, szépen dolgozott, a formája is rendben volt, de mégis. Ahogy megállt előtte, ismét csalódottan nézett végig rajta. Érintőképernyő, az is minek egy kávéfőzőn? Aztán kiválasztotta a menüből, hogy mit kér, a szerkezet meg vad zakatolásba kezdett. Őrölt, gőzölt, szuszogott mint egy gőzmozdony, de mi végre? Kézbe fogta a duplafalú presszós csészét Kaposi, és arra gondolt, a kávéfőzés sohasem fog már örömet okozni neki. Ismét elnézett a szúnyoghálós ajtó felé. Odakint lassan esteledett, talán túl lassan is, mintha a sötétség valahogy vonakodott volna feltántorogni a keleti horizonton. Pedig már épp itt lenne az ideje, gondolta, elég volt már a fényből. Fanyalogva ivott egy kortyot, aztán előrecsoszogott pár lépést, és egy határozott mozdulattal berántotta a szúnyoghálós ajtót.

Hol így, hol úgy. Bizonyos helyzetekben nem jön rosszul, ha kapok valamiféle sorvezetőt, gondolatindítót, egy feldobott labdát, máskor meg halálba idegesít, hogy épp a kiindulópont nem az enyém. Játéknak mindenesetre mindig jó az ilyesmi, aztán vagy sikerül valamiképp „belülre kerülnöm”, vagy kívül rekedek a szövegen, és úgy nézem, mint egy idegen tárgyat. De még ez az utóbbi tapasztalat sem tanulságok nélküli. Sőt, talán az efféle helyzetekből lehet igazán tanulni. Tehát mindig van tét az ilyen kísérletezgetések mélyén is.

Személyes élmény nagyjából annyi, hogy egy barátom mesélt egyszer egy barátjának az ismerőséről, aki valami nevetségesen hétköznapi tárgy válás általi elvesztését fájlalta sokáig. Már nem is emlékszem, mi volt az, amiről a történet szólt, inkább csak ez a nyilvánvalóan túlzó és hamis nosztalgia kapott meg. Mindeközben, miután megjött a felkérés, épp olasz kávéfőző gépeket nézegettem üres perceim kitöltése gyanánt. Mert egyébként eszembe sem jutott valóban kávéfőzőt venni, de ez mindegy is. A két szál mindenesetre összeért egy adott pillanatban, és lett belőle ez a szösszenet.

Szerencsére nincs olyasmi, amihez foggal-körömmel ragaszkodnék, hacsak nem praktikus okokból (mondjuk a laptopomhoz, amin dolgozom, és félig-meddig a társasági életemet is élem). Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének kedves vagy kedvesebb tárgyaim. Nemrég vettem egy ócskapiacon bagatell összegért egy japán nó-színész bábut. Ez most nagyon tetszik, szeretném megőrizni. Bár nem dőlnék a kardomba, ha egyik reggel hűlt helyét találnám.

Nincs sajnos, csak annyit tudok javasolni, hogy igyekezzen mindenki megerőltetni magát, másképp semmi nem készül el, az ajtó nem zárul be, az élet meg, ki hinné, marha gyorsan elszáll.

Nem nagyon lehet ebben nem hinni. Mármint abban, hogy fontos volna ez a dolog. Csakhogy közben mintha a mai életkörülmények épp nem ennek az organikus „tudástovábbgörgetésnek” kedveznének. Egyáltalán mi számít ma tudásnak? Szerintem a mesterséges intelligencia korszakának hajnalán – vagy mije ez neki, amiben baktatunk – épp arról szólnak a viták, hogy mi számít tudásnak, honnan jön annak a forrása, a sajátom-e, amit használok, illetve kellene-e, hogy az legyen, satöbbi. Nem tudom, hogy innen van-e visszafordulás mondjuk abba az irányba, hogy egyik generáció átörökít valamiféle képességvagyont a következőnek. Attól tartok, végletesen megváltozott a tudás áramlásának dinamikája és vektorrendszere is. Bizonyára vannak ennek előnyei is, bár a hátrányai szintúgy vitathatatlannak tűnnek. Ha mindezek mellett csak valami minimális szinten is fennmarad egy generációkon átívelő párbeszéd esélye, kész csoda lenne. Igyekszem nem végletesen pesszimista álláspontot elfoglalni ebben az ügyben, de nem könnyű.