„Ha valaki végiggondolja, hogy a gazdaságnak mi köze van a klímához, akkor nem tud másra jutni, mint a nemnövekedés szükségességére” – mondta Pogátsa Zoltán közgazdász, szociológus A klímatudomány 10 üzenete az élhető jövőért című nyilatkozatra épülő panelbeszélgetésen, amelynek fókuszában az volt, hogy hogyan lehet átalakítani a világképünket és újrafogalmazni gazdasági és társadalmi céljainkat, meghaladni a túlfogyasztást, ami jelentős hatással van a környezetünkre és a mentális állapotunkra is.
A beszélgetést vezető Dudás Gergely elsőként az vetette fel, hogy mi is az a nemnövekedés (angolul degrowth): tudományos és érvényes válasz a klímaválságra, vagy inkább szektaszerű megközelítés a növekedésalapú gazdasággal szemben?
Köves Alexandra ökológiai közgazdász, a Corvinus Egyetem docense egyértelműen az első lehetőség mellett foglalt állást. „A jelenlegi gazdaság képtelen az ökológiai korlátokkal mit kezdeni, nem így jött létre, nem ezen az úton fejlődött. Végtelen növekedésre épülő logikája van. Ha ez a növekedés nincs, akkor összeomlás van. Ha a korlátokon belül akarunk maradni, akkor a növekedési kényszert ki kell venni. A nemnövekedés kutatási irányzat és politikai mozgalom is, azt keresi, hogy lehet kibújni és beleférni a Föld eltartó képességébe. A nemnövekedés nem a GDP csökkentéséről szól, hanem jólét helyett jóllétet céloz meg, egy sokkal erősebb és jobb elosztási rendszerrel akar a korlátokon belül maradni” – mondta.
Köves arról is beszélt, hogy sokáig arról is vita volt, hogy érdemes-e a nemnövekedés kifejezést megtartani ennek az irányzatnak. Szerinte jó döntés volt, már csak azért is, mert a kapitalizmus több olyan kifejezést megrágott, majd megemésztett, amik alapvetően nem a növekedésről szóltak. Ilyen volt például a fenntartható fejlődés, a körforgásos gazdaság vagy a megosztáson alapuló gazdaság.
„Ezek a kifejezések mára kiüresedtek, mindegyik mögött van olyan ígéret, hogy nem kell rendszerszintű változás, csak kicsit alakítunk a dolgokon, és befektetünk abba a technológiákba, amik ezt segítik. A degrowth pedig azt mondja, hogy szét akarja csapni a jelenlegi rendszert.”
Pogátsa felidézte, hogy a közgazdaság-tudomány legtöbb iskolája figyelmen kívül hagyta a fizikai korlátokat, részben azért, mert olyan távolinak tűntek, és a gazdasági növekedés probléma nélküli ügynek tűnt. Egy másik ok a tudományterületek lehatárolása volt, a társadalomtudományok nem törődtek a környezeti hatásokkal, és sok időbe telt, mire rájöttek, hogy nincsenek éles határvonalak, és interdiszciplináris megközelítésre van szükség.
„Eltöltöttünk egy csomó időt azzal, hogy van-e klímaváltozás, vagy nincs, elszúrtunk vele 30–50 évet. Mindig marad egy kisebbség, amit nem lehet meggyőzni, de erre már nem pazarlunk erőt, inkább arra törekszünk, hogy hogyan lehet jó újraelosztást csinálni” – utalt Pogátsa arra, hogy már elkezdődtek az első gyakorlati lépések is a korábbi rendszer meghaladásában.
A beszélgetés harmadik kutatóját Dudás arról kérdezte, hogy a tudomány mellett az egyházaknál is tapasztalható-e ilyen fáziskésés. Hidvéghiné Pulay Brigitta, a PPKE Szent II. János Pál Pápa Kutatóközpont Teremtésvédelmi Kutatóintézet tudományos munkatársa azt mondta, hogy a katolikus egyház és vezetői gyakran fogalmaztak meg előremutató tanácsokat. A 20. század elején, amikor a kapitalizmus a legcsúnyább arcát mutatta, akkor XIII. Leó pápa egyik enciklikájában a munkások rossz körülményeire is felhívta a figyelmet. VI. Pál a stockholmi konferenciára küldött üzenetet, hogy az ENSZ tagjai vizsgálják felül a fejlődés fogalmát, mert ami sokak kizsákmányolásával jár, az nem lehet valós fejlődés, annak elsősorban lelkinek kéne lennie. II. János Pál is többször határozottan kiállt a teremtett világ védelme mellett, azt hirdette, hogy az ember jó gazdája kell, hogy legyen a rábízott világnak, és ugyanolyan jó állapotban kell továbbadnia.
Pogátsa Zoltán aztán arról beszélt, hogy az emberek fogyasztási szokásai milyen kényszerpályákon mozognak. „Nem az az igazi kérdés, hogy Barcelonába vagy Prágába menjünk nyaralni, hanem az, hogy egyáltalán menjünk-e nyaralni. A turizmust az angol nemesek kezdték a 19. században azzal, hogy elmentek ókori helyekre, Rómába, Athénba, majd majmolta őket a középpolgárság, végül a szegényebb réteg is. A nemes viszont még egyedül élvezte az Akropoliszt, ma meg már semmit se tudsz élvezni, tömegek vannak a tengerparton is. Kötelezően letudandó dolog lett Barcelonába menni, készíteni egy duckface-es szelfit, miközben a gyerek visít, szorongasz a Ryanairen, átvertek a szálláson, nem is élvezed. Pedig ezt az egy hetet a kertedben is töltheted, elolvasod a kedvenc könyveidet, és simogatod a kutyád fejét. Nem kell mindenkinek turistáskodni. Persze ezt szimbolikusan értsd, nem hagyjuk feltenni a nagy kérdéseket a kapitalizmussal kapcsolatban” – mondta Pogátsa, aki szerint álságos az az elmélet, hogy az emberek azért fogyasztanak sokat, mert ettől jól érzik magukat.
Szerinte onnan lehet tudni, hogy az emberek nem igazán érzik jól magukat, hogy sok a depressziós, sok a stresszes ember, általánossá váltak a különböző addikciók, a szerhasználat, és ezek ma már népbetegségek, kevesen vannak, akik igazából jól érzik magukat a bőrükben. A többség azt sem ismeri fel, hogy túlfogyasztana.
„Nem azért élnek így, mert így akarnak, hanem azért, mert ez maradt. Nem tudom elképzelni, hogy mondjuk az emberiség 51. generációja mind hülyének született, a társadalom alakította ki ezeket a cselekvéseket. Duckface-szel ugrálni a tengerparton a középosztálybeliség performatív aktusa lett. Ha már az összes Facebook-ismerősöd performálta ezt az aktust, akkor neked is meg kell tenned. Csak az maradt, hogy ilyeneket kiposztolsz, meg rendelsz valamit a Temuról, és úton hazafelé aztán kiveszed a bokszból. Csak ilyen maradékos kis dolgokból kapsz szerotonin kickeket a sivár életben, mert gyűlölöd a melódat, hülye a főnök, nyolcszázan vagytok a teremben, este pedig mindenki fáradt otthon, szétesnek a családok, és még szex sincs” – mondta Pogátsa Zoltán.
Hidvéghiné Pulay Brigitta szerint is boldogságkeresés és annak definíciója viszi félre az egész rendszert, megmondják, hogy milyen dolgokat kell csinálni ahhoz, hogy valaki jól érezze magát, és ebben a reklámoknak is nagy szerepük van. A vallás ugyanakkor emberi dimenzióban is gondolkodik, amikor növekedésről van szó, és ebben meghatározó, hogy valakinek van-e családja, közössége, egészséges-e, megvan-e a testi, lelki jóléte. Egy hívőnek a lelki növekedése végtelen, és a gazdaság feladata csak a közjó előmozdítása lenne, hogy minél jobb életminőséget biztosítson minél több embernek.
„A fogyasztási kényszer annak a hozadéka, hogy élményt próbálunk pótolni. Ez az élmény a szeretni és a szeretve lenni. A nagyvárosokban felbomlottak a közösségek. Egyszemélyes háztartások vannak, elidegenedtek az emberek. Sokan próbálnak kapcsolatokat teremteni, de azok kiüresedtek, ezt próbáljuk fogyasztással pótolni” – mondta Hidvéghiné Pulay Brigitta.
Köves Alexandra, ha már az utazás felmerült mint a túlfogyasztás egyik jellemző példája, megjegyezte, hogy az összeegyeztethető a nemnövekedéssel is, csak éppen más módon kellene csinálni, azzal van a baj, ahogyan és amiért most utazunk. Hosszabb tartózkodásról, a kultúrák megismeréséről kellene, hogy szóljon, miközben kis ökológiai lábnyomot hagyunk.
Dudás Gergely arra kérte a beszélgetés résztvevőit, hogy mondjanak olyan intézkedéseket, amelyeket azonnal be lehetne vezetni, és még politikailag is népszerűek lehetnének.
Köves Alexandra a munkához való viszonyt változtatná meg: egyszerűen kevesebbet kellene dolgozni. Feltétel nélküli alapjuttatást vezetne be, ami nem pénz lenne, hanem inkább szolgáltatás, progresszív adórendszert vezetne be, megszüntetné az offshore-ozást, és demokratizálná a pénzügyi rendszert.
A kevesebb munkára Pogátsa is rácsatlakozott, és példát is hozott rá, hogy működik. Az Egyesült Államokban például csak 11 szabadnap jár egy évben, és egy napon belül is magasabb a munkaórák száma, mint Németországban. Ha ezekkel az adatokkal korrigáljuk a két ország GDP-jét, akkor nincs nagy különbség. A németeknek a termelékenységnél fontosabb, hogy a családjukkal legyenek, vagy kiélvezzék a megszerzett javaikat.
A közgazdász szerint a 15 perces városok megteremtésével is sokat javulhatna a helyzet. Ha minden fontos szolgáltatás (orvos, iskola, munkahelyek, kereskedelmi egységek) negyedórán belül elérhető lenne, akkor máris megszabadulhatnánk a reggel a II. és a XII. kerületből Pestre lehömpölygő SUV-któl vagy a Pestről a jobb budai iskolába gyerekeket szállító autóktól, amelyek jobbára a dugóban állnak. „Amikor azt kérdezik, hogy mi lehet zöld, akkor 99 százalékban az a válasz rá, hogy az, ami szociálisabb is” – mondta Pogátsa.
Köves Alexandra szerint a világpolitika még nem folytatta le a vitákat a nemnövekedésről, és lehet, hogy csak akkor keresünk majd új értékrendet, ha elmegyünk a falig, de váratlan dolgok is adhatnak okot az optimizmusra.
„A végtelen hülyeségből is olyan dolgok jöhetnek ki, amiket ökológiai közgazdászok negyven éve mondanak, például hogy relokalizálni kell a gazdaságokat. Aztán jön egy vámháború, és a gazdaságok elkezdenek körülnézni, hogy miket vagyunk képesek mi magunk megtermelni. Az unió visszafelé lépked, rájön majd, hogy a kizsákmányolásra épülő versenyképességi növekedésben Európa elveszett. Meg kéne változtatnia a játékszabályokat, és ehhez van is szellemi tőkéje.”
Pogátsa ennél borúlátóbb, szerinte például a magasabb technológiai színvonalú elektromos autók importjának betiltása lelassítja az átállást a belső égésű motorokról, ez is dráma. Ahogy az is, hogy míg korábban itthon és külföldön is beúszni látszottak a politikába a fenntarthatósági kérdések, addig ma jóval idejétmúltabb kérdésekre keresik a választ.
A beszélgetés itt nézhető vissza.
