Ha egy biológiailag halott folyót újra lehet éleszteni, akkor még van remény
A Föld felhasználható édesvízkincse rohamosan fogy, és ami kevés van, azzal sem bánunk jól, simán elszennyezzük az ivóvíznek is felhasználható folyóinkat, vagy olyan műszaki létesítményekkel próbáljuk megzabolázni, amelyekről kiderült, hogy durván belenyúlnak a természetes rendszerekbe. Az utóbbi időben azért megfigyelhető valamiféle szemléletváltás, és egyre többször jut el a politikai szintjére is, hogy az élővizeket csak vissza kéne adni a tájnak, vagy éppen az embereknek, akik nemcsak uralni, hanem együtt élni is tudnak velük. A BBC Earth Változó bolygó: Folyóink helyreállítása című új dokumentumfilmjében is két reményre okot adó projektet mutat be.
A 2024-es olimpia egyik slágertémája volt, hogy vajon lehet-e versenyeket tartani a Párizst átszelő Szajnában, úgy, hogy nem betegszenek meg az olimpikonok a magas baktériumterheléstől. A heves esőzések nem játszottak a szervezők és a mérnökök kezére, mert az a hatalmas tározó, amit a szennyvizek befogadására építettek, túlcsordult, így aztán tökéletes vízminőségről nem lehetett beszélni. Pedig a projekt a maga módján egyedülálló volt.
Párizs még az 1960-70-es években is pöcegödörként használta a Szajnát, a szennyvízének felét minden további nélkül beleengedte. Később valamelyest javult a helyzet, de még mindig nagy terhelést kapott a folyó, akkorát, hogy egy időben biológiailag halottnak nyilvánították, alig maradtak benne halak.
A környezetvédelmi beruházások után – másfél milliárd dollárt költöttek rá – a folyó újra életre kelt, ma már harcsákat is ki tudnak belőle emelni a horgászok, és a vízhez kapcsolódó ökológiai rendszer is kezdett helyreállni. Nem véletlenül monitorozzák a denevérpopulációkat, amelyek zsákmányuk jó részét a víz felett repkedő rovarokból biztosítják.
A fürdés nagyjából száz éven át tilos volt a Szajnában, de ma már amatőröknek szóló úszóversenyeket is rendeznek benne. A Szajnával Budapesten is szoktak példálózni, amikor az egykor népszerű dunai fürdőzés újraélesztéséről tervezgetnek. Ha a pénz és az akarat megvan rá, biztosítható a megfelelő vízminőség. Talán egy olimpia nélkül is.
A kaliforniai Klamath folyó visszavadítása – ez a film másik példája – is valahol az embert hozza kedvező helyzetbe, miközben az egész ökoszisztéma profitál belőle. A Klamath folyót az 1890-es évektől kezdve vízlépcsőkkel rakták tele energiatermelési céllal, megváltoztatva az eredeti meder- és folyási viszonyokat. A legnagyobb csapást a lazacpopulációk szenvedték el, amelyek nem tudtak felúszni megszokott ívóhelyeikre, vagy olyan víztározókba szorultak be, amelyek gyorsan felmelegedtek és bealgásodtak, így a halak elpusztultak az oxigénhiány vagy az algák által termelt toxinok miatt. Az elmúlt évtizedekben többször volt már tömeges halpusztulás.
Az őslakos törzsek évtizedek óta protestáltak a lazacok érdekében, már csak azért is, mert sokuknak az az elsődleges fehérjeforrása, és bevételt is biztosított számukra. Ha nem tudnak halászni, órákat kell utazniuk egy valamire való boltig, hogy húst vásárolhassanak. A lazac az állati táplálékláncban is fontos szerepet tölt be, fókák, sasok, keselyűk és medvék is a fogyasztói, ezeknek a fajoknak is nagy mértékben függ a populációjuk a lazacétól.
Egy grandiózus beavatkozás miatt most esélyt kapnak a lazacok. A több száz kilométer hosszú Klamath-on példa nélküli módon négy vízlépcsőt bontanak le, ami az őslakosok szerint eddig sebek voltak a folyón. A projektet segítette, hogy az erőművek nem működtek már igazán hatékonyan, és a teljesítményük más megújuló energiaforrásokkal pótolható. Egy gátat már fel is robbantottak és lebontottak, újra átjárhatóvá téve a folyót. A helyreállítási munkák nem álltak meg itt, az egykori víztározók csupaszon maradt partjait például őshonos növényekkel ültetik tele, hogy ne foglalják el azokat a térszíneket idegen fajok, és a part állékonyságát is ezzel biztosítják.
