A 99 éves David Attenborough megmutatja, hogyan tesszük tönkre a bölcsőt, ami ringatott minket
A héten tartotta az ENSZ a harmadik óceánügyi konferenciáját, az UNOC-ot Nizzában, ahol a részt vevő országok megerősítették azt a közös vállalást, hogy 2030-ig az óceánok 30 százalékát halászattól mentes területté nyilvánítják. Bele kell húzni, mert jelenleg a védett területek nagysága kevesebb mint 3 százalék. Ez a legkonkrétabb üzenete a David Attenborough: Az óceán csodája (eredetiben: Ocean with David Attenborough) című természetfilmnek, általánosan pedig annyi, hogy nagyon vissza kellene fognunk a tengeri élővilág abuzálását, különben ráfaragunk.
Ha valakinek, Attenborough-nak ezt el lehet hinni. A 99 éves filmes szó szerint egy másik korban született, erről pár éve beszélt: a holocént mára felváltotta az antropocén azzal, hogy az éghajlat stabilitását megbontotta az ember. Ennek a változásnak Attenborough a szemtanúja volt szárazföldön és a tengereken is. 1957-ben merült először az Ausztrália melletti Nagy-korallzátonynál, így pontosan tudja, hogy régen nem voltak akkora kifehéredett korallmezők, amik manapság kialakulnak a hőstressz hatására, és egyértelműen jeleznek egy beteg ökoszisztémát. E téren Attenborough-nak olyan időtávon van tapasztalata, amihez fogható talán csak Jacques Cousteau-nak volt (aki egyébként a Földközi-tenger egykori búvárparadicsomait siratta pár évtizeddel az első merülései után).
Hogy a téma mennyire fontos a világ legismertebb természetfilmesének, azt az is mutatja, hogy százhoz közeledve a nevét adta Az óceán csodájához. Ez ugyanis valójában nem az ő filmje, hanem egy olyan mű, amit két produkciós cég, a Silverback Films és az Open Planet Studios talált ki, és hozott tető alá három év alatt a National Geographicnek. A két vállalkozás tele van olyan emberekkel, akik korábban már dolgoztak Attenborough-val, és felkérték őt, hogy személyével hitelesítse a filmet. Mivel Attenborough-nak tetszett a koncepció, ezt megtette, de a forgatókönyvet nem ő jegyzi (bár tanácsokat adott az íróknak), és a forgatásnak csak az angliai szakaszában volt jelen személyesen.
Persze érthető, ha 99 évesen az ember nem áll neki még egy Bolygónk, a Földnek. De ez azt is jelenti, hogy Attenborough megosztja a narrációt másokkal, hiszen a filmet nemcsak az Egyesült Királyságban forgatták, hanem óceánszerte a Földön 45 különböző helyszínen az Antarktisztól kedve az Azori-szigeteken át Kaliforniáig. Így a brit filmes mellett megszólal többek között egy halászati szakember, egy hawaii természetvédő és még sokan mások. Mindannyiukban közös, hogy aggódó tekintettel merednek az óceán horizontjára és okkal teszik ezt. A film három blokkban bizonyítja ezt be.
Az első blokk a nagy kékség bemutatása, illetve rövid összefoglalása azoknak a tudományos kutatásoknak és technikai fejlődésnek, amik Attenborough élete során lezajlottak. Aki merült már könnyűbúvárként, valószínűleg osztja, amit a filmes állít: ha valaki egyszer valóban meglátja a tengert, soha többé nem fog ugyanúgy nézni a Földre.
Bolygónk összefüggő vízterülete, a világtenger valaha a bölcsőnk volt, hiszen minden szárazföldi élet a vízből származik, de nagyon keveset tudunk „az utolsó hatalmas vadonról”. Pedig az óceánok mélyén hatalmas tengeri hegyvonulatok húzódnak, a sekélyebb részeken pedig moszaterdők, hínárrétek, korallmezők, tele olyan élőlényekkel, amik nélkül a szárazföldi élet sokkal nehezebb lenne. A film nem dobálózik sok tényadattal (én jóval többet is elviseltem volna), de az a kevés meggyőző. Pláne, ha Attenborough hangján szólal meg, hogy például a planktonok nyelik el a földi szén-dioxid-kibocsátás egyharmadát és több oxigént termelnek, mint az összes erdő.
Aztán fél óra után megérkezik az óceánba az ember, és minden elromlik.
A második blokk arra tér ki, hogyan omlik össze egy-egy tengerterület például a túlhalászás miatt, de az említett korallfehéredés is előkerül. A legdrámaibb a fenékvonóhálós halászat bemutatása, ami Az óceán csodája legerősebb jelenete, és az egyik rendező, Colin Butfield szerint a forgatás legnehezebb része volt. A kamera gyakorlatilag zsákmányként vergődik a fenékvonó háló többi foglya között, miközben a hálót a tengerfenéken tartó vaslánc úgy tarol le mindent, mint egy buldózer. A legbrutálisabb és legpazarlóbb halászati módszer ez, mert a halászhajók általában csak egy faj példányait akarják elfogni. A maradék járulékos kár, akárcsak a tarra vágott tengerfenék, ahol százéves szivacskertek pusztulnak el egy perc alatt. A jelenetet látva hihetetlen, hogy ilyesmi egyáltalán legális lehet, pedig a fenékvonó hálók évente akkora területet nyírnak le, mint az amazóniai esőerdők, pusztításuk pedig az űrből is látszik.
Az utolsó blokkban aztán megcsillan a remény, mert a defetizmus szó nem létezik Attenborough szótárában. Egészen triviális a megoldás a világtenger bajaira: békén kell hagyni egy kicsit, hogy begyógyíthassa a sebeit. Gyönyörű példa a hawaii Papahānaumokuākea tengeri nemzeti park, ahol a védettség áldásos hatásait még a vízi rezervátum határain jóval túl is érezni, a tonhal- és albatroszpopulációk pedig szinte a nulláról kezdtek el nőni. De Sir David régebbi esetet is hoz: az 1986-ban életbe lépett globális bálnavadászati moratóriumot, ami után kihalás szélére sodródott fajok találtak magukra és szaporodtak el olyan mértékben, ami lehetővé tette a film leglátványosabb drónfelvételeit.
Hát ezért lenne olyan fontos azt a 30 százalékos védettségi célt elérni. Az emberiség változatos módokon teszi tönkre a bölcsőt, ami sok százmillió éve ringatta az őseit, de még ez is ellensúlyozható lenne, ha az óceánok egy részéhez nem nyúlnánk. Végezetül Attenborough a suffolki tengerparton magányosan állva nem kevesebbet állít, mint azt, hogy ha megmentjük a tengereket, megmentjük a világunkat.
Az óceán csodájának azért vannak hibái, én keveslem benne a száraz tényeket és a források említését, a háttérzenét pedig helyenként túl tolakodónak éreztem. Ezzel együtt szépen belesimul az Attenborough-életműbe, kellő alázattal kezeli és szenzációs felvételekkel prezentálja a témát. Néztem volna hosszabban, sorozatként is, de így is kötelező tananyaggá tenném – nemcsak az iskolákban, hanem az UNOC résztvevőinek is.
(A David Attenborough: Az óceán csodája már nézhető a Disney+-on)
