Eddig nem éltünk véleménybuborékban, de a tiktokizáció ezt is felrúgta

A rendszerváltás után egészen a 2010-es évek elejéig lehetett arról beszélni, hogy létezett egységes társadalmi diskurzus, de azóta jó részben a közösségi médiának is köszönhetően felrobbant a politikai nyilvánosság szerkezete, és a szereplői nincsenek rákényszerítve, hogy egymásra reagáljanak. Az, hogy véleménybuborékban élünk, sokáig inkább csak mítosz volt, de az utóbbi években a legtöbb platform tiktokizálódása miatt már erre felé haladunk, mondta Bene Márton szociológus, a HUN-REN Társadalomtudományi Intézet kutatója Veiszer Alinda műsorában, amit teljes egészében havi díjért cserébe ezen a linken lehet megnézni.

Bene kutatási területe a politikai kommunikáció, szűkebben annak a változata, ami a közösségi médiában folyik, és hatással van a választói magatartásra. A beszélgetés még jóval a közösségi média felfutása előtti időkre tekintett vissza, 1992-re, amikor Csurka István dolgozata végül az MDF szakadásához is vezetett.

A kutató szerint ekkor még egységes volt a társadalmi nyilvánosság, oldalaktól függetlenül hasonló diskurzusok voltak, mindenki hozzá akart szólni az aktuális ügyekhez, és az értelmiségi réteg több szereplője minden oldalon elfogadott megszólaló volt. A vita minden szereplőjére reagáltak, ez az említett 1992-es dolgozat idején Csurka mellett főként Debreczeni József és Antall József volt. Bene úgy látja, hogy manapság a különböző lapok már csak botrányos dolgok miatt reagálnak egymásra, míg korábban jellemző volt, hogy például a Magyar Nemzetben megjelent publicisztikára a Népszabadságban született egy válasz.

Értékrend-töredezettség akkor is volt, nyilván máshogy gondolkodott egy MDF- és egy SZDSZ-szavazó, de a témáik közel azonosak voltak. Bene szerint ma egy kormánypárti és egy ellenzéki beállítottságú állampolgár más napi szintű problémákat és főszereplőket látnak a politikai porondon, és ez a polarizáltság már értelmiségi és szakértői szinten is megjelenik.

A blokkosodás az első Fidesz-kormány mandátumának letelte, 2002 után gyorsult fel, mélyültek az árkok, de a kutatók úgy látják, hogy 2014-ig azért még létezett valami egységes médiatér, a megszólalókat és az interakciókat tekintve. Voltak még olyan ügyek és szereplők, akikre mind a két oldalról reagált a politika és az értelmiség, és még akadtak olyanok, akik mind a két oldalon meg tudtak szólalni. „Ma már nemcsak diskurzusok szempontjából szakadt szét a nyilvánosság, sokkal kevesebb is a párbeszéd az oldalak között” – mondta Bene.

Ez persze nem magyar sajátosság, az Egyesült Államokban is lejátszódott ez a bezárkózás, a közösségi média konzervatív felhasználói ma már egy nagyon homogén információs közegből tudnak csak tájékozódni.

Bene Márton röviden áttekintette a hazai kormánypárt és az ellenzéki közösségi médiás jelenlétét. Úgy látja, hogy a NER megjelenése után az online térben még érezhetően erősebbek voltak az ellenzékiek, több politikusnak és kormánykritikus médiának is nagy elérése volt, amellett, hogy Orbán Viktor miniszterelnökként mindig is sok követővel rendelkezett.

Bene szerint a Fidesz a hatalomra kerülése után egy darabig még inkább a hagyományos médiával foglalkozott, a 2019-es kampányban még az ellenzékiek költöttek többet hirdetésre a közösségi médiában, pedig már akkor is óriásiak voltak az erőforrásbeli különbségek. A 2019-es önkormányzati választások után viszont már a Fidesz is belehúzott. Ekkoriban robbant be Varga Judit, kezdték felfuttatni Novák Katalint, és Szijjártó Pétert is itt építgették, miközben megjelent a Megafon és a Pesti TV is kormánypárti szócsőként, az ellenzéki előny kezdett eltűnni.

A közösségi média még most is sok szempontból szabályozatlan terep, és más a természete, mint a professzionális médiának. Ezeken a felületeken a politikusok más típusú üzenetekkel operálnak.

„Felértékelődött az állampolgári kommunikáció. Korábban az kevésbé volt fontos, hogy az állampolgárok miről beszélnek, inkább gondolatokat akartak elültetni a politikai kommunikációval, vagy azt elérni, hogy megjelenjenek a hagyományos médiában. Ez megváltozott, és úgy hívjuk, hogy a politikai kommunikáció viralizációja. Akkor tudnak figyelmet generálni, ha az ő kommunikációjukról beszélnek, továbbosztják a posztjukat, kommentelik azt. Az egyik egyszerűsített példa, a félelem gerjesztése, ha egymással leülnek az emberek, akkor erről nem szívesen beszélnek, míg a düh vagy a lelkesedés alapvetően társas jelenség. Ezeket próbálják elérni” – mondta a kutató.

A másik látványos jelenség, hogy a morális ügyek kerültek előtérbe, például ide sorolhatóak a migrációs, identitáspolitikai kérdések is. Ezeket is általában valamiféle felháborodás övezi, ami szintén segít a tartalmak terjedésében.

Bene megjegyezte, hogy a legtöbb országban hasonló témák futnak, de azért vannak különbségek. Németországban például sokáig a klímaváltozásról is sokat beszéltek, míg nálunk ez alig jelent meg a politikusoknál, és ha mégis, nem is nagyon reagáltak rá.

Az is megfigyelhető, hogy néhány országban, például a skandináv államokban és Németországban még elég erős a közmédia, és az újságírók is szűrőként tudnak működni a közönségnek.

A közösségi média a hitelességről vagy annak látszatának megteremtéséről szól, és erre a legjobb példa a Trump-jelenség, amivel kutatók is sokat foglalkoznak. „Ma már rengeteg infó van, személyes felelősség, hogy ki minek ad hitelt, míg korábban négy-öt lapnak elhitted, amit írt, a közösségi médiában alig van kapaszkodó. Az influenszerkultúra arról szól, hogy azt kell eldönteni, hogy az a hiteles, aki magát adja, vagy játssza az agyát. Ugyanez van a politikusoknál is” – mondta Bene Márton.

Felidézte, hogy a 2000-es évek elejéig a politikusok kommunikációja inkább marketingjellegű volt, tényleg úgy akarták őket eladni, mint a mosóport. Volt ennek sikeres eleme is, de kutatók már akkor azt mondták, hogy a politikusok messze vannak az emberek mindennapi valóságától, érezhető volt a cinizmus a kampányokban. A közösségi média pedig most arra is szolgál, hogy a politikusnak úgy kell megjelennie, mintha valamelyik ismerősünk volna, főleg, hogy ezek a felületek eleve erre játszanak rá.

Trump állítólag nem véletlenül beszél úgy, mint egy átlag kommentelő, és helyesírási hibákat is direkt ejt, hogy el tudja adni, hogy olyan mint bárki más, nem könyvekből idézget, hanem a sokat tévéző típus hozza.

Bene azt mondta, hogy az konszenzuális tévhit (volt) újságírók és a politikai közbeszédet alakítók körében, hogy véleménybuborékban élünk. A kutató rámutatott, hogy a felhasználók nem politikai alapon vannak jelen a közösségi médiában, a legtöbbjük passzív is politikai témákban, és a legtöbb embernek nagyon heterogén a tágabb ismeretségi köre, így mindenféle tartalom és vélemény elérheti őket. Legalábbis ez igaz volt a közelmúltig. A TikTok előretörése felborította mindezt. A videómegosztó olyan algoritmust kezdett használni, ami már jóval kisebb arányban tolja elénk az ismerőseink tartalmait, vadidegen szervezetek, felhasználók posztjai jelentek meg nagyobb arányban. Ezt a modellt aztán a legtöbb platform, az Instagram, az X, a Facebook is átvette, vége lett az erős algoritmikus szűrésnek. Míg korábban elég volt nem rákattintani a politikai tartalmú posztokra, ma már elkerülhetetlenül bedobálnak elénk ilyeneket is. Bene ezt a jelenséget tiktokizációnak nevezte, és a visszhangkamra így fel tudott erősödni az utóbbi években.

A közösségi médiás platformok használatával a legtöbb politikus a vitát is elkerüli, nem is feltétlenül akar eljutni más táborhoz, énközpontúvá válik, leválik a nyilvános narratíváról, és teljesen független kommunikációt folytat. Sokszor Trump is ezt a modellt követte, csak akkor érintkezett mással, ha valamire nagyon akart reagálni.

„Itthon is vannak, akik nem saját narratívát építenek, mert akkor tudnak jobban érvényesülni, ha bekapcsolódnak. Magyar Péter részben ilyen, de az is látszik, hogy nem teljesen azt az agendát viszi, ami a nyilvánosságot dominálja” – mondta Bene Márton.

A kutató úgy látja, hogy Magyar sikeresen használja a közösségi médiát, látványosan sok mindenre reagál azonnal kommentekben is, de Bene szerint még az nem látszik világosan, hogy miben áll a sikere, magában az akcióiban, vagy inkább abban, hogy ő testesíti meg a kormányváltó lelkesedést és dühöt.