Amikor először merültem ketrecben, otthagytam a kamerát a hajón, és tíz percig csak bámultam a cápákat

Bár az emberek elleni cápatámadások tavaly drasztikusan csökkentek, a faj Spielberg A cápa című, 50 évvel ezelőtti klasszikusa után is egyszerre bűvöli el és tölti el rettegéssel az embereket – miközben már az is közhely, hogy még a nagy fehér sem csak egy hideg gyilkológép. De mit lehet még elmondani a cápákról? Érdekli egyáltalán az embereket mint élőlény, vagy csak akkor, ha borzongani lehet?

A National Geographic csatornán idén nyáron is elindul a Cápafesztivál, ennek része A cápák világa Bertie Gregoryval című dokumentumfilm is, melynek csapatából dr. Megan Winton cápakutatóval és Dan Beecham tengeri operatőrrel beszélgettünk.

Dan Beecham víz alatti operatőr, aki több mint 20 éve dokumentálja a tengeri élőlények lenyűgöző viselkedését, a világ hét kontinensére és öt óceánjára is eljutott a víz alatti forgatások alkalmával, gyakran olyan állatviselkedéseket megörökítve, amelyeket korábban még soha nem láthattak a nézők természetfilmeken keresztül.

Megan Winton az Atlantic White Shark Conservancy (AWSC) tudósaként a kutatást és a legmodernebb technológiát ötvözve egy adatbázist épít, amely egyedi vizuális jegyek alapján azonosítja a cápákat.

A fentiek mellett arról is kérdeztük őket, mi volt a legveszélyesebb helyzet, amibe forgatás közben kerültek, van-e a cápáknak személyiségük, miért fontos megvédeni a fajt, és persze arról is, miért nem kell félni a cápáktól – vagy miért kell inkább mégis.

Sok gyereket lenyűgöznek a cápák, de emlékeznek arra a pillanatra, amikor először érezték, hogy ez több mint kíváncsiság, hogy ezzel szeretnének foglalkozni?

Dan Beecham: A mai napig élénken emlékszem arra, mikor gyerekkoromban először láttam A cápa című filmet, és arra is, hogy utána annyira rettegtem a víztől, hogy még a fürdőkádba is alig mertem belépni. A cápa hosszú évekre torz képet festett a fajról, ugyanakkor a világ vezető cápatudósai közül sokan a film hatására választották ezt a pályát, mindenki Matt Hooper akart lenni (ő a filmben a cápaszakértő – a szerk). Ez a film egyszerre keltett félelmet és mély kíváncsiságot is sokakban – bennem is.

Megan Winton: A nagyszüleim New Smyrna Beachen éltek Floridában, ami a világ „cápaharapás-fővárosa”. Amikor gyerekként a nagyszüleimhez látogattunk, gyakran lementünk a strandra, a cápák közben mindig ott jártak a fejemben, mindig aggódtam miattuk. Egy nap a testvéreimmel fürödtünk, egy férfi tőlünk kicsit feljebb horgászott a parton. Egyszer csak kifogott egy cápát, és kihúzta egészen a partra. Mi a testvéreimmel összenéztünk, és azonnal kirohantunk a vízből. Nem hittük el, hogy ez tényleg megtörténhet, hogy az előbb még egy cápával úsztunk együtt, és nem történt semmi baj: hű, egy helyen voltunk egy cápával és megúsztuk! Ezután mindent elolvastam és minden dokumentumfilmet megnéztem a cápákról, és csak ámultam, hogy ezek a lenyűgöző, hatalmas halak egyszerűen csak a természetes zsákmányukat keresik, nem az emberekre vadásznak. Rájöttem, hogy egyáltalán nem érdemlik meg a rossz hírnevüket, miközben a túlhalászat és más emberi tevékenységek miatt drámaian csökken sok cápapopuláció. Nyolc- vagy kilencéves lehettem, és ez lett az életem küldetése: elhatároztam, hogy ha nagy leszek, cápatudós leszek, és átadom az embereknek, amit a cápákról megtudtam.

Tudósként mi az, ami ennyire lenyűgöző ezekben az állatokban?

Megan Winton: Egész nap tudnék itt ülni, és véletlenszerű cápatényeket sorolni. Az én kutatásaim főként a nagy fehér cápákra fókuszáltak Massachusetts partjainál, Cape Cod környékén. És ami igazán megdöbbentett, hogy még erről a fajtáról is – ami a legismertebb cápa – milyen keveset tudunk. Ha meghallod azt a szót, hogy cápa, valószínűleg egy nagy fehér cápa ugrik be először, nem igaz? És pont emiatt, mivel ez a leghíresebb faj, az emberek azt hiszik, már mindent tudunk róla. Pedig még mindig nem tudjuk, hol szülnek, hol párosodnak. Egy csomó mindent csinálnak, amit nem értünk, rengeteg munka vár még ránk. Ráadásul minél többet tanulmányozzuk őket, annál lenyűgözőbbek lesznek – főleg most, hogy az új technológiáknak hála tényleg felpörgethetjük a cápakémkedést. Vannak most már olyan kamerás jeladóink, amiket a cápákra helyezünk, és ezáltal szinte felülhetünk a hátukra, és órákon át láthatjuk, mit csinálnak. Használunk drónokat is, amelyekkel fentről követjük őket, és ez csak kettő a sokféle technológia közül, amit ma a tudósok világszerte használnak, hogy jobban megismerjék a cápákat. Ezért is olyan szuper ez a műsor, mert bepillantást enged abba, milyen is cápatudósnak lenni, és hogy milyen új, menő technológiákkal változtatjuk meg az emberek cápákról alkotott képét.

Milyen élmény volt először testközelből, forgatás közben találkozni a cápákkal? Hogyan élték meg az első forgatást?

Dan Beecham: Először nem is operatőrként, hanem még fotósként dolgoztam nagy fehér cápákkal, kb. 20 éve, még Dél-Afrikában. Akkoriban sokkal könnyebb volt fehér cápát találni, mint most. Emlékszem, amikor először szálltam be a ketrecbe, otthagytam a kamerát a hajón, és tíz percig csak néztem ezeket az állatokat. Mert ha egyszer a lencse mögött vagy, teljesen más üzemmódban létezel, máshogy éled meg a dolgokat. Elég volt elmenni a megfelelő helyre, fizetni a hajóért, és már mehettél is cápákat nézni. Most már közel sem ilyen egyszerű mindez.

Megan Winton: Persze, hogy emlékszem az első cápás forgatásomra! Egy cápatudós számára először a kamera elé állni elég ijesztő, mert sokan nagyon befelé fordulók vagyunk, amikor először interjút kellett adnom, elég idegőrlő volt. Nagy a nyomás, mert jól szeretnéd képviselni ezeket az állatokat és a tudományt is. A Shark Attack Investigation forgatásán viszont nagyon klassz volt: volt egy központunk, ahol leültünk, és végigvettük azokat az eseteket, amikor cápák megharaptak vagy meglöktek embereket, próbáltuk megérteni, mi történt.

Szóval jobban félt a kameráktól, mint a cápáktól?

Megan Winton: Igen, abszolút. A cápatudósokat leginkább az emberek hozzák zavarba, nem a cápák. Mi rengeteget foglalkozunk ezekkel az állatokkal, sokat dolgozunk velük, tiszteljük őket, óvatosak vagyunk, nagyon odafigyelünk az állatjólétre is terepen. De összességében az emberek jobban meg tudják ijeszteni a cápatudósokat, mint a cápák.

Mégis kikerülhetetlen kérdés: kerültek valaha veszélyes helyzetbe a munkájuk során?

Dan Beecham: Azok, akik régóta a területen dolgoznak, egyszerűen kialakították a jó ösztöneiket. Tudjuk, mi mikor biztonságos és mikor nem. Ez az első számú szabály: biztonság. Az enyém, a stábé, az állatoké. Ha valaki megsérül, az rossz nekünk, rossz a cápáknak, rossz a produkciónak, rossz az egész iparágnak. Ráadásul vannak könnyen kontrollálható dolgok. Csak akkor merülünk, ha a látótávolság elég nagy, hogy idejében észrevegyük az állatokat. Ha túl sok cápa lenne, nem mennénk be a vízbe. Ennyi előkészület után jó eséllyel nagyobb veszélyben vagyunk akkor, amikor autóval megyünk a merülőhelyre. De ebben a szakmában eleve csak az marad meg sokáig, aki nem vállal felesleges kockázatot. Persze nehéz, ha egy produkció végén járunk, és még nincs meg „a” felvétel, de akkor sem erőltethetsz semmit. Várni kell, bízni abban, hogy a tenger ad majd lehetőséget – de nem sodorhatod veszélybe magad.

Megan Winton: Nagy testű cápákkal, például nagy fehér cápákkal dolgozni mindenképp éberen tartja az embert. A legtöbb, amit mi tudósként teszünk, pont arról szól, hogy a lehető legkevésbé avatkozzunk be a viselkedésükbe, hogy lássuk, mit csinálnak természetesen, de mindig az állat és a kutató biztonsága az első. Ezek az állatok megkövetelik a tiszteletet. Hihetetlen érzés egy ilyen erős ragadozó közelében lenni, látni, ahogy a saját környezetében teszi a dolgát, és megérteni, hogy mennyire másképp működnek, mint ahogy sokszor a tévében vagy a filmekben bemutatják. Ezért is szeretem annyira a munkám: fényt deríthetek ezekre a tévhitekre, és megmutathatom az embereknek, milyenek is a cápák valójában.

Sokan felhívták már a figyelmet arra, hogy sokszor emberi fogalmakkal mesélünk a cápákról – főként gonosz ragadozóként. Lehetne őket másképp bemutatni?

Dan Beecham: Szerintem sokat változott a hozzáállás. A cápa film generációjában még csak a félelem volt, ma már sokkal jobb a PR-juk. Sok lelkes ember küzd értük, és szükségük is van rá, mert sok faj a kihalás szélén áll. Jó lenne, ha ez a pozitív kép tényleges védelmi intézkedésekben is megmutatkozna, mert még így is rengeteg cápa pusztul el emberi tevékenység miatt. Szóval van még bőven tennivaló.

Megan Winton: A cápákról szóló ismeretterjesztés és oktatás sokat változtatott a közvélekedésen. Persze még mindig vannak, akik úgy gondolják, a cápák esztelen, emberfaló gépek, de ez változóban van. Egyre többen szeretik a cápákat, felismerik, mennyire fontos a megőrzésük, mert most már tudjuk, milyen kulcsszerepük van az óceánokban. Jó példa erre, hogy idén volt A cápa című film 50. évfordulója – klasszikus darab, de amikor az a film kijött, még szinte semmit nem tudtunk a cápákról. A közvélekedés akkor még tényleg csak gyilkológépekként gondolt rájuk. A tudomány azóta hatalmasat lépett előre, ma már tudjuk, hogy ez nem így van, és a cápák sokkal komplexebb élőlények, mint sokáig hittük. Ezért is imádom ezt a műsort, mert bemutat egy csomó új kutatási területet, amit a tudósok most kezdenek el vizsgálni. Például: van a cápáknak személyiségük? Képesek tanulni? És igen, képesek. Sok ember még ma sem gondolná, hogy egy cápa tanulni tud, pedig az óceán kemény hely, meg kell tanulnod elkerülni a ragadozókat, meg kell tanulnod élelemhez jutni.

Mit ért azon, hogy a cápáknak lehet személyiségük?

Megan Winton: Az emberek sokszor idegen, földönkívüli szerzeteknek gondolják a cápákat vagy a halakat. De aki tartott már háziállatot, tudja, hogy két kutyának is teljesen más személyisége lehet, még ha ugyanaz a fajta is. Az új technológiáknak hála ma már vannak olyan jeladóink, amelyekkel akár tíz évig is követhetünk egy cápát. Így elkezdtük látni az egyedi különbségeket: merre járnak, milyen a viselkedésük. Aki sok időt töltött cápákkal a vízen, az tudja, hogy bizonyos cápáknak más a kisugárzásuk. Minél többet tanulunk róluk, annál inkább kezdjük őket egyedekként értékelni. Ez pedig nagyon sokat jelent a cápavédelem szempontjából is, mert ha az emberek arcot tudnak kötni egy cápához, jobban kötődnek hozzá. Massachusetts partjainál például nyilvántartjuk a nagy fehér cápákat, amiket azonosítottunk, mindegyiknek beceneve van. A helyieknek van kedvenc cápájuk, követik online, mikor tér vissza. Szóval lehet, hogy más tudósok forgatnák a szemüket arra, hogy neveket adunk a cápáknak, de ez egy szuper eszköz arra, hogy az emberek jobban kötődjenek ezekhez az állatokhoz.

Akkor lehetséges mélyebb kapcsolatot kialakítani egy cápával, ahogy azt néhány influenszernél látjuk vagy látni véljük?

Megan Winton: Ha arra gondol, hogy lehet-e barátság ember és cápa között, akkor azt mondanám, nagyon más lények vagyunk, nagyon más világban élünk. Fontos felismerni, hogy ezek nagy, erős ragadozók. A kapcsolat, amit kialakíthatunk velünk, inkább egy mélyebb megértése annak, hogyan viselkednek, mit csinálnak. Ez pedig segíthet nekünk, embereknek okosabban használni a tengert, úgy közlekedni a vízben, hogy ne provokáljuk a cápát, ne kerüljünk pont a zsákmánykeresése útjába. Minél többet tudunk a biológiájukról, viselkedésükről, annál inkább meglátjuk bennük azokat a mintázatokat, amiket talán saját magunkban is. De azért nem bátorítok senkit arra, hogy menjen, és egy cápával próbáljon barátkozni.

Persze mégis vannak, akik úgy beszélnek a cápákról, mintha kiskutyák lennének, „ó, biztos nem bánt”. De ez olyan, mint amikor egy medvékkel teli erdőben túrázol: tiszteletteljes távolságot tartasz. Ugyanez érvényes a cápákra is.

Dan Beecham: Hallani történeteket például polipokról, amikkel emberek szoros kapcsolatot alakítottak ki, de cápáknál ilyet még nem hallottam. Van, hogy egy helyi közösség ismeri ugyanazokat az egyedeket évekig, de ez sem ugyanaz a viszony, mint egy emlőssel. Ráadásul még mindig nagyon keveset tudunk a cápákról. A tenger drága és időigényes terep, ezért sok titok rejtve marad.

Egy víz alatti operatőrnek mennyire kell értenie magukhoz az állatokhoz? Mennyit kell tudnia a cápákról?

Dan Beecham: Sokat. De ez sokszor inkább egyfajta személyes kapcsolat az állattal. Meg kell tanulnod úgy közelíteni hozzájuk, hogy inkább ők jöjjenek hozzád. Ha te úszol feléjük gyorsan, azt fenyegetésnek veszik és elúsznak. A kíváncsiságukat kell felkeltened. Ez persze a szárazföldön más, ott sokszor teleobjektívvel vagy drónnal dolgozol. A víz alatt viszont közel kell lenned, különben semmit sem látsz a felvételeken. Ez egy olyan készség, amit idővel fejlesztesz: hogyan viselkedj, hogy közel jöjjenek, és felismerd, ha a testbeszédük azt mondja: „most ne gyere”. Például a cápák leeresztik az uszonyaikat, így kommunikálnak egymással is. Ezeket meg kell tanulni értelmezni, ez egy életen át tartó folyamat. Persze a legfontosabb jeleket elég hamar megtanulod, de mindig jöhet egy új helyzet, amikor elgondolkodsz, vajon mit csináltál rosszul, hogy az állat elúszott. Ez a folyamatos tanulás az, amit mindannyian szeretünk benne.

Mit gondol a turistákról, akik ketreces merülésen nézik meg a cápákat és a TikTokon látható cápainfluenszerekről, akik tanítják, hogyan viselkedjünk a cápákkal?

Dan Beecham: Ez összetett és vitatott téma. Egyesek aggódtak amiatt, hogy a ketreces merülés hatására a cápák az embereket az etetéssel társítják, de kutatások szerint ez nem feltétlenül igaz. Ráadásul ezek a merülések általában messze zajlanak a fürdőhelyektől. Sok helyen pedig ennek hatására a halászfalvak inkább ökoturizmusra álltak át: egyetlen cápa, amit eladnának húsnak, mondjuk, 50 dollárt ér, de ha turisták évekig járnak miatta merülni, az a cápa tízezreket vagy százezreket is hozhat. Ez jobban megéri, és így a helyiek érdekeltek a védelmükben. A TikTokot őszintén szólva nem követem. Biztos jó lehet, de óvatosnak kell vele lenni, hogy mindig felelősségteljes üzeneteket közvetítsenek, és a legfontosabb: mindezt ne próbáld ki otthon! Hamis biztonságérzetet adhatnak ezek a videók.

Hogyan dolgoznak együtt a különböző hátterű szakemberek egy forgatáson?

Dan Beecham: Nagyon szorosan, a tudósok gyakran nélkülözhetetlenek a munkánk szempontjából. Mi gyakran csak rövid időre érkezünk egy helyre, kevés előzetes ismerettel. A tudósok viszont évek munkáját tudják megosztani velünk. Ráadásul ez kétoldalú: a tudósok publikálnak, mi pedig segítünk eljuttatni az eredményeiket a közönséghez. Jó partnerség ez.

Megan Winton: Az operatőrök elképesztően türelmesek, hagynak minket cápatudományoskodni. Volt, hogy négy cápatudós ült egy szobában, közben a világ minden tájáról becsatlakoztak más tudósok is, és mind együtt elemeztük az eseteket. A filmes stáb pedig csak ült ott, és valószínűleg jóval többet hallott a cápákról, mint szeretett volna, miközben mi elkalandoztunk különböző gondolatmenetek és kitérők alapján. De a műsor nagyszerű bizonyítéka annak, mekkora ereje van az együttműködésnek. Még a négy cápatudós között is, akik ott voltunk a szobában, voltak eltérő nézőpontok bizonyos dolgokról. És amikor bevontuk a többi tudóst is, nekik megint más meglátásaik voltak. Előfordult, hogy valaki felvetett egy olyan ötletet, amire a többiek sosem gondoltak volna. Szóval ez egy remek példája annak is, miért annyira fontos, hogy a tudományban különböző hangok, különböző tapasztalatokkal felvértezett, a világ más részeiről érkező emberek legyenek jelen, mert ez sokkal erősebbé teszi a tudományos közösséget.

És az, hogy ott volt a stáb, készen arra, hogy mindezt dokumentálja, és türelmesen végighallgassa ezeket a sokszor nagyon intenzív beszélgetéseket, szintén fantasztikus volt. Időnként őszintén szólva el is felejtettük, hogy ott vannak a filmesek, annyira belemerültünk. Szóval ez egy klassz bepillantás abba, mennyire szenvedélyesen szeretik a cápatudósok a munkájukat, és egy kis ízelítőt ad a nagyközönségnek abból, milyen is valójában cápatudósnak lenni. Ez visszavezet az én cápa-eredettörténetemhez. A tudás hatalom, nem igaz? Sokan még mindig félnek a cápáktól. Meg is kellett volna kérdeznem, ön fél a cápáktól?

Ezek után nem vagyok ebben biztos. Mondjuk azt, hogy nem. Vagy mégis igen.

Megan Winton: Sokan félnek attól, amit nem értenek. A cápavédelem egyik legfontosabb része tehát az, hogy bővítsük az emberek ismereteit a cápákról, és segítsünk nekik megérteni őket, illetve azt a kritikus szerepet, amit az óceánok élővilágának fenntartásában játszanak. A cápák védelme mellett a másik fontos dolog pedig az, hogy általában is tudatosítsuk az emberekben: milyen súlyos helyzetben van most sok vadállat és ökoszisztéma. Az emberek óriási hatással vannak a bolygóra – nemcsak az óceánokra, hanem a szárazföldi környezetre is. És ha ezzel tisztában vagy, akkor olyan döntéseket tudsz hozni, amelyek segítik a természetvédelmi törekvéseket, ami szintén nagyon fontos.

Az én pályafutásom és gondolkodásom változása a cápákról tényleg bizonyítéka annak a mondásnak, hogy a tudás hatalom. Mert az emberek sokszor azért félnek annyira a cápáktól, mert nem tudnak róluk semmit azon kívül, amit a tévében látnak vagy mondjuk A cápa című filmben.

A cápák világa Bertie Gregoryval – premier július 13-án 18 órakor a National Geographic Wild csatornán; július 6-án a Disney+ felületén.