Világháborús magyar szál is van a brit hírszerzés új igazgatója körül kitört botrányban

Idén nyáron sokkoló információt közölt a brit sajtó a külföldi hírszerzésért felelős MI6 nemrégiben kinevezett vezetőjéről: Blaise Metreweli nagyapja „náci kémfőnökként” támogatta a németeket a megszállt ukrán területeken. Konsztantin Augusztinovics Dobrovolszkij azonban nemcsak a németeket szolgálta, hanem a Csernyihiv térségében állomásozó magyar csapatokat is. Dobrovolszkij alakja túlmutat az aktualitásokon, ugyanis a magyar és német jelentésekben jellemzően csak névtelen tömegként megjelenő kollaboránsok egyike arcot és egyéniséget kap vele.

Kiskirályság a német uralom árnyékában

A németek szolgálatába szegődő, mintegy egymillió szovjet állampolgár esetében mindig nehéz elkülöníteni, hogy ki volt az, aki önként, a tengelyhatalmak céljával azonosulva kollaborált, és ki volt, aki a túlélés egyetlen eszközeként, kényszerből működött együtt a megszállókkal. Konsztantin Dobrovolszkij esetében – a német és magyar katonáknak írásban és szóban is többször megvallott élettörténete alapján – egyenes út vezetett a kollaborációig.

1906. május 9-én született lengyel, német és ukrán hátterű, tehetős földbirtokos családban. Az Orosz Birodalom egyik elit katonaiskolájában, a kijevi Vladimir Kadétiskolában tanult. Élete az orosz polgárháborúval vett gyökeres fordulatot: rokonainak jelentős részét megölték, ő maga apjával 1922-ig bujdosott és ezt követően is csak álnéven tudott munkát vállalni. Új egzisztenciája felépítése részeként egyetemre ment, azonban 1926-ban szovjetellenes tevékenység miatt letartóztatták, és tíz évre ítélték. 1937-ben szabadult a Gulag-szigetvilágról, ezután Kelet-Szibériában vállalt munkát. Itt továbbképezte magát, és 1939-ban Vlagyivosztokban iparmérnöki végzettséget szerzett. 1941 áprilisában Dnyepropetrovszkba, azaz Ukrajnába helyezték át. A háború kitörésekor besorozták a Vörös Hadseregbe, de az első adandó alkalommal, 1941. augusztus 4-én Vaszilkivnél átállt a németekhez.

Dobrovolszkij előbb egy SS-páncélososztálynál a zsákmányolt szovjet harckocsikat felügyelte, majd a német előrenyomulással szülőföldjére, a Csernyigovi területen fekvő Szosznyica járásba igyekezett visszatérni. Szosznyicát 1941. szeptember 6-án foglalták el a németek, Dobrovolszkij két héttel később, szeptember 22-én kapott engedélyt arra, hogy hazatérjen. Noha a német csapatok szeptember 24-re a csernyigovi terület egészét elfoglalták, ez nem jelentette azt, hogy minden részét az ellenőrzésük alá vonták. Kezdetben a német jelenlét a főbb útvonalakra, valamint a helyőrségekkel rendelkező, nagyobb településekre terjedt ki. Az eldugottabb, apróbb falvak élére egészen a következő év teléig–tavaszáig nem állítottak kollaboráns falubírókat, és a segédrendőrség felállítása is késett.

Ez a hatalmi vákuum adott lehetőséget Dobrovolszkij számára, hogy saját vezetésével és gyakorlatilag önerőből egy 300 fős milíciát állítson fel. Katonáit a harcok után visszahagyott szovjet fegyverekkel szerelte fel, a zsoldjukat és élelmezésüket pedig jellemzően a környező falvak megsarcolásával biztosította. A hatalmi vákuum mértékét jól mutatja, hogy 1941 decemberéig Dobrovolszkij tevékenysége nemcsak Szosznyica környékére korlátozódott, hanem még további 10-11 rajonban hajtott végre tisztogató akciókat.

Ukrajna nyugatabbra fekvő területein is általános tendencia volt, hogy az Ukrán Nacionalisták Szervezetének (OUN) helyi csoportjai, vagy akár csak önjelölt személyek a német megszállási rendszer gyengeségét kihasználva önállóan hoztak létre fegyveres rendvédelmi alakulatokat. Ezeknek a milíciáknak a sorsa eltérően alakult a Főkormányzóság vagy a Birodalmi Komisszariátusok alá vont régiókban, és máshogy a Wehrmacht igazgatása alatt maradó területeken. Amíg az előbbi, polgári igazgatás alá vont területeken a lehető legrövidebb időn belül feloszlatták ezeket az öntevékeny fegyveres csoportokat, és helyükbe új rendvédelmet szerveztek, addig a katonai igazgatás alatt álló területeken tovább működhettek. A német tábori parancsnokságok csupán 1942 első felétől voltak képesek kiépíteni a saját segéderőiket a korábbi milíciák kiszorításával vagy integrálásával, addig kénytelen-kelletlen rájuk voltak utalva. Amint a Feldkommandantur 194 egyik, 1942. januári jelentésében megjegyezte: „A csapatok jelenlegi hiány miatt a [Dobrovolszkij-féle] ukrán milíciáról nem lehet lemondani, hiszen különben egyes helyeken a polgármesterek egyáltalán nem tudnának dolgozni.”

Dobrovolszkij ennek ellenére továbbra is igyekezett megőrizni függetlenségét. Önállóságának hangsúlyozása érdekében kerülte a segédrendőrségre utaló megnevezést, és hol hetmannak, hol a balparti Ukrajna rendőrfőnökének nevezte magát. Utóbbi hangzatos cím minden bizonnyal ahhoz is hozzájárult, hogy a szovjet partizánmozgalom a ténylegesnél fajsúlyosabbnak tartotta őt, amit az is alátámasztott, hogy a fejére 50 000 rubeles (a Daily Mail számításai szerint ma ezer angol fontnak megfelelő, ez kb. 90 millió forintot jelent) vérdíjat tűztek ki.

A hetman megnevezéssel Dobrovolszkij egyértelműen az ukrán nacionalizmusra apellált. Magyar katonáknak is feltűnt, hogy a székhelyéül szolgáló szosznyicai rendőrkapitányságon ukrán zászló lobogott, magát pedig a „szabad, független ukrán állam megalapítójának” nevezte. Bár nem a balparti Ukrajna számított az OUN bázisának, a német előrenyomulást követve már 1941 szeptemberétől megjelentek itt az OUN-aktivisták, és más ukrán területekhez hasonlóan a német megszállási rendszerbe történő betagozódással igyekeztek jelenlétüket legitimálni, valamint fegyverhez jutni. A jelenség elterjedtségét jól mutatja, hogy a magyar 32. gyalogezred már 1941. december 13-én arra kapott utasítást, hogy a Csernyigovi területen fekvő Kozelec település ukrán milíciáját fegyverezze le, mert a tagjai a független Ukrajna kikiáltására szövetkeztek. Dobrovolszkij OUN-tagságáról nem tudunk, de az megállapítható, hogy a szervezet törzsbázisának többször is tett gesztusokat.

Dobrovolszkij alakulata sokáig nem állt formális német kötöttség alatt, ennek ellenére, sajátos módon, a kiépült német helyi gazdasági igazgatás támogatást nyújtott számukra. Csak 1941 decemberében rendelték a Feldkommandantur 197 alá, ezt követően – saját szavaival élve – „háborút indított a banditák ellen”. A Nyezsin központtal felálló német katonai közigazgatási egység az Alekszej Fjodorov vezetésével egyre erősödő partizánmozgalom elleni fellépésben Dobrovolszkij milíciája mellett csupán egyetlen erőre számíthatott: az éppen kiszállítás alatt lévő magyar 105. gyalogdandárra. Így és ezért került kapcsolatba Dobrovolszkij a magyar megszálló egységekkel.

Megbízható parancsnok, akivel mulatoztak is a magyarok

„A milícia értéke azon múlik, hogy egyes osztagaik élén valóban rátermett, erőskezű, tisztaszándékú és feltétlenül megbízható parancsnokok állanak-e” – így fogalmazott a Magyar Honvédség 1942-ben kiadott partizánharc segédlete a kollaboráns csoportok vezetőiről. Csiby Kálmán ezredes, a magyar 32. gyalogezred parancsnoka – mint egy általa 1942. januárjában kiállított igazolás is alátámasztja – Dobrovolszkijt a hasznos parancsnokok egyikeként tartotta számon. A közöttük lévő kapcsolat azonban mélyebb volt formális együttműködésnél. Egy háború utáni vallomás szerint az ezredparancsnok megkedvelte a „hetmant”, és a források a közös harcot követő kölcsönös vendégeskedésekről, mulatságokról is megemlékeznek.

Saját bevallása szerint Dobrovolszkij Berencsváry Gyula hadnagy, a 32/6. század parancsnoksága alatt már 1941. november végén (valójában inkább december elején) részt vett a 32. gyalogezred tisztogatási műveleteiben. A Berencsváry századát is magába foglaló 32/II. zászlóalj a 105. gyalogdandár partizánellenes harcokra legaktívabban bevetett zászlóalja volt. A németeknek elküldött összefoglaló jelentés szerint 1941–1942 telén ez a zászlóalj semmisítette meg a legtöbb partizánt. 1942 márciusáig 1240 főt, a gyalogdandár által megöltek közel egynegyedét ez az alakulat likvidálta.

Berencsváry személye azért is fontos, mert minden bizonnyal a későbbi, rejmentarovkai–korjukovkai műveletnél is ő tartotta a kapcsolatot Dobrovolszkijékkal. Az említett harcok során a Szosznyicától mintegy 20 kilométernyire fekvő Kudrovka közelében Dobrovolszkij meg is sebesült: a milíciavezér alól kilőtték a lovát, ő maga pedig comblövést kapott.

A magyarok és Dobrovolszkij milíciája között a legszorosabb együttműködés az 1941. december 17. és 25. között végrehajtott rejmentarovkai–korjukovkai tisztogató műveletek során alakult ki. A Csernyigovi területre 1941. november végén kiérkező 105. gyalogdandárt a helyi német parancsnokság azonnal bevetette az Alekszej Fjodorov vezetésével éppen egyesítés alatt álló partizáncsoportok ellen. Bár a szovjet partizánok létszámát mind a magyarok, mind a németek messze túlbecsülték, a részben kézifegyverek nélkül kiszállított, gyengén kiképzett magyar csapatok számára ennek letörése is nehézséget okozott.

1941. december 17-én a 105. dandár parancsnoksága arra utasította a 32. gyalogezredet, hogy semmisítse meg a Rejmentarovka térségében gyülekező partizánokat. Ennek érdekében a csapattest a településtől északra és délre csoportosította erőit, hogy a partizánok ne tudjanak visszavonulni a támadás elől. A jelentősebb erőket délen, Szosznyicán gyűjtötték össze, ahová az 1500 fős támadó létszámba Dobrovolszkij 80 lovasból és 220 gyalogosból álló milíciáját is bevonták. A korabeli beszámolók azt emelték ki, hogy az ukrán milíciának elsősorban a felderítésben vették hasznát: december 19-én Berencsváry százada mellett Rejmentarovkánál ők azonosították a partizánok tartózkodási helyét.

Dobrovolszkij hírszolgálatának kiépítéséről és kiépítettségéről nincs primer információnk, így csak következtetni tudunk arra, hogy milyen forrásokból merített. Miközben Dobrovolszkij és emberei értelemszerűen jóval nagyobb helyismerettel rendelkeztek, mint bármelyik német vagy magyar megszálló alakulat, a hatékonyságukhoz a milíciavezér és beosztottjai kíméletlensége is hozzájárult.

A szosznyicai rendőrség levéltári anyagában több beszervezési irat is megmaradt, melyek szerint a helyben lakók halálbüntetés terhe mellett kötelesek voltak jelenteni a partizánokra vonatkozó információkat. Hogy ezt Dobrovolszkijék mennyire komolyan vették, azt jól mutatja, hogy az egyes iratokon feltüntették a feladatot nem az elvárt módon teljesítő személyek kivégzésének tényét is. A fogságba esett partizánokkal még brutálisabban jártak el: a kihallgatások mindennapos részét képezte, hogy acéldróttal verték vagy a kandallóban felforrósított acélvesszőkkel kínozták őket, a testükön égő cigarettákat nyomtak el. Mindezek tükrében aligha meglepő, hogy a szovjet partizánpropaganda Dobrovolszkijt mint mészárost emlegette.

A rejmentarovkai mészárlás

„A vállalkozás teljes sikerrel járt” – olvasható egy, a rejmentarovkai katonai akcióról 1942-ben publikált hivatalos magyar katonai szaktanulmányban. A megöltek számát tekintve mindenképpen az volt. A különböző jelentések 700 és 1200 körüli megsemmisített partizánról számoltak be, miközben a támadók összvesztesége (beleértve a halottakat, sebesülteket és eltűnteket) ennek a tizedét tették ki. Ennek 60 százalékát az ukránok (11 halott, 27 sebesült, 9 eltűnt) szenvedték el, azaz Dobrovolszkij embereinek közel hatoda is veszteséglistára került. Ugyanakkor a jelentések írói kényszeredetten elismerték, hogy a partizánoknak északkeleti irányban sikerült kitérniük a magyarok támadása elől, december végétől pedig ismét aktivizálták magukat a térségben.

A megsemmisítettként feltüntetett partizánok döntő hányada így minden bizonnyal a helyben maradt, „bandatámogatónak” és a partizánmozgalom hátországának tartott lakosságot jelentette. Különösen szembetűnő, hogy a partizánok központjaként számon tartott Rejmentarovka december 21-i elfoglalása során a támadók egyetlen személyt sem vesztettek, miközben ehhez a településhez köthető a Magyar Honvédség első, 100 fő feletti áldozattal járó tömeggyilkossága a térségben: december 21-én a felgyújtott településen közel 300 ház égett le és 114 helyi lakos halt meg.

A meglévő iratok alapján nem rekonstruálható pontosan, hogy a milicisták milyen mértékben működtek közre a „partizánok megsemmisítésében”. Mindez azért is lényeges kérdés, mert a szovjet partizánpropaganda a december 21-i tömeggyilkosságért nem is elsősorban a magyarokat, hanem Dobrovolszkijt tette felelőssé. Ez azonban már csak amiatt sem lehetett igaz, mert a településen a legnagyobb veszteséget az előrenyomulást fedező légvédelmi gépágyúk, valamint a gyújtókézigránátokkal felszerelt magyar árkász- és rohamjárőrök okozták. A milicisták szerepe viszont messze nem volt elhanyagolható a támadásban. Dobrovolszkij alakulatát kettéosztották, és egyharmaduk a magyar csapatok előtt haladva a támadókat vezette a partizántelepülés ellen, míg a többieknek az előrenyomulók hátát kellett biztosítaniuk. A háború utáni vallomások alapján utóbbi kétharmad nemcsak a lőszer-utánpótlásról gondoskodott, és a foglyok összegyűjtését és a harcterület megtisztítását végezte az „esetleg visszamaradó partizánoktól”, hanem ők hajtották végre a település kifosztását is.

„A rejmentarovkai vérengzés után Dobrovolszky kb. 150 emberével megkezdte a lakosság tervszerű kirablását. Szőrmét, szőnyeget és sok más értéktárgyat egy helyre hordtak, majd felpakolták egy erre a célra odavitt kocsira és Szosznyicára szállította el. A felgyújtott falunak az életben maradt állatállományát szintén ők hajtották el” – emlékezett vissza Kövesy Jenő zászlós, a 32/II. zászlóalj segédtisztje az ukrán milicisták szerepére. Dobrovolszkijtól és alakulatától egyébként sem állt távol a fosztogatás, a vezér házában a különböző tömeggyilkosságokból származó szőnyegek, terítők, selyemkendők és bundák sorakoztak.

Rejmentarovka elfoglalását követően a harccsoport zöme pihenni tért, míg december 22–24-én meg nem nevezett kisebb magyar alegységek és az ukrán milícia folytatták a környék átfésülését. A tisztogató műveletet feldolgozó korabeli honvédségi tanulmány szerint „Oborok, Samolugi és Temoje községek területén, valamint ezektől a községektől közvetlenül keletre eső erdőben még ellenálló partizánbandákra bukkantak”. Ennek a közös, magyar–ukrán tisztogató akciónak lefolyása és pontos eredménye nem ismert, csupán az, hogy december 22-én a 105. gyalogdandár egy 90 fős, a partizánokat élelemmel ellátó „zsidóbandának” a felszámolását jelentette.

Maga Dobrovolszkij mind a németek, mind a magyarok előtt a zsidóellenességének hangoztatásával kívánta demonstrálni a tengelyhatalmak iránti elkötelezettségét. A különböző német parancsnokságoknak írt életrajzaiban kérkedően számolt be arról, hogy az antiszemitizmusa miatt vitték őt Szibériába, vagy hogy az 1941. augusztus-szeptemberi kijevi csata alatt személyesen részt vett a zsidók kiirtásában. Harctéri naplójában a 36/II. zászlóaljban szolgáló Lantai Vince zászlós is beszámolt arról, hogy Dobrovolszkij a magyar katonáknak szintén azzal hencegett, hogy négy óra alatt 400 partizánt és zsidót végzett ki sajátkezűleg. Mindazonáltal a német jelentések és a szovjet rendkívüli állami bizottsági jegyzőkönyvek csak sporadikusan említik Dobrovolszkij és csapata szerepét az északkelet-ukrajnai holokausztban. Tekintettel azonban arra, hogy a Csernyigovi területen gyakorlatilag más, egységes vezetés alatt álló helyi segéderő nem működött, feltételezhetjük, hogy a partizánharc örve alatt végrehajtott tömeggyilkosságok többségében valóban részt vett Dobrovolszkij alakulata is.

Ugyanakkor a Csernyigovi területen jóval alacsonyabb volt a zsidók létszáma, mint a nyugat-ukrán területeken, emellett a megszállás elhúzódása miatt az itteni zsidók nagyobb eséllyel el tudtak menekülni, mint a néhány hét alatt német uralom alá került sorstársaik. A bizonytalanság ellenére a helyben maradt zsidók megölése éppen olyan brutalitással és alapossággal folyt, mint az ettől nyugatabbra fekvő területeken. A kivégzések szisztematikusságát mutatja, hogy a szosznyicai rendőrségnél a ún. „azonnal lelőhető zsidók listája” még a néhány hónapos csecsemők nevét is tartalmazta. A zsidó nőknek a kivégzés előtti megerőszakolása pedig még a német Feldkommandantur 194 parancsnokságánál is megdöbbenést váltott ki. A Csernyigovi terület zsidó lakosságának emberveszteségét az ukrán kutatók 4000 főre teszik, ennek több mint fele 1941 utolsó negyedévében halt meg.

1941–1942 telén Északkelet-Ukrajnában a partizánellenes hadviselés és az itt élő zsidóság megsemmisítése szorosan összekapcsolódott. A korabeli dokumentumok jellemzően antiszemita keretrendszerben értelmezték a rejmentarovkai tisztogatást is. Eszerint a „zsidófajú” Orlenko tábornok (Alekszej Fjodorov álneve) vezette „kommunista és zsidó szabadcsapatosok” terrorizálták a lakosságot és támadták a német és magyar katonákat, miközben Korjukovkában a „városban bujkáló és a partizánokkal tartó zsidó lakosság nyíltan […] lázította és bujtogatta a lakosságot”. A valóságban a helyi zsidóság ellenállása legfeljebb abban merült ki, hogy a megszállók elől az erdőkbe menekültek.

Már a felderítő tevékenység is összefonódott a zsidók elleni erőszakkal. December 17-én a 32/II. zászlóalj a tisztogatás előkészítésének részeként Szosznyicáról a közel 20 km-re fekvő Csornoticsibe vonult át. Itt ukrán milicisták várták őket, akik két zsidó férfit és négy zsidó nőt őriztek. Az itt történt eseményeket a 32/II. zászlóaljban szolgáló Egyedy Balázs Dénes őrmester 1943-ban publikált könyvében így örökítette meg:

„- Nem csináltunk mi semmit! – hangoztatták makacsul [az őrizetbe vett zsidók].

- Nem hát, csak a drótot adtátok le, hogy hol és mikor mennyi magyarszki soldat van és érkezett – felelték az őrök ellenséges megvetéssel. A nők fel-felsóhajtottak, nem gondolták, hogy ez lesz a sorsuk.

Reggel, pirkadatkor ukrán parancsszavaktól lett hangos az utca. Zsidaink, réveteg szemekkel egymás mellé sorakoztak és megindultak a megadott irány felé. Hová és merre mentek, nem tudta senki, csak a sejtelem súgta, hogy amit kerestek, meg is kapták!... Egy óra múlva a milicisták foglyaik nélkül tértek vissza. Hol hagyták, mi lett velük, senki sem kérdezte. Megszokott dolog volt ez már Ukrajnában”

A „Karjukowka-i partizánütközetről” készített összefoglaló szerint „264 partizán (legnagyobbrészt zsidó) foglyul esett; ezek kihallgatásuk után ki lettek végezve”. Sem a kihallgatások, sem a kivégzések részleteit nem ismerjük, viszont egyes foglyok biztosan a milicisták áldozataivá váltak. Dobrovolszkij a sikeres vállalkozást követően nagy vacsorán látta vendégül a magyar tiszteket. Az eseményen részt vevő Töttösy Aladár alezredes, a 32/II. zászlóalj korábbi parancsnoka 1950-ben egy vallomásában így emlékezett: „A vacsora előtt Dobrovolszky lovasbemutatót tartott. Egy elfogott kommunistát kiköttetett egy cölöphöz, majd lóra ült és éles kardot vett a kezébe. A lóval vágtában megindult a kikötött ember felé, majd mikor odaért melléje, egy csapásra levágta annak fejét.”

A hasonló jelenetek nem voltak kivételesek a szosznyicai rendőrparancsnokságon. A szovjet állambiztonságnak a terület 1943-as visszafoglalását követően készített összesítése szerint mintegy 300 embert lőttek agyon és hánytak kardélre a rendőrségi épület udvarán. Holttesteiket helyben ásták el, vagy télen egyszerűen a Deszna folyó jege alá lökték.

Dobrovolszkij megzabolázása

„Mondották, van ott egy ukrán hetman, aki becsületbeli kérdésnek tekinti, hogy minden partizánt ő fogjon el s lőjön agyon. Lóháton vezeti a mieinket, az elfogott bolsevistákat pedig a város főterén veri agyon lóhátról karddal, rögtön bedobatja a gödörbe s ráhányatja a földet, beszélték, hogy a gödör a föld alatt még jóideig mozog, mert nem nézik, hogy ki halt már meg s ki az akiben van még élet.” – örökítette meg naplójában a partizánellenes harcok híreit László Gyula, aki ekkor éppen a több mint 200 kilométerre fekvő Kijevben a megmaradt múzeumok anyagát mérte fel. Miközben a 32. gyalogezreden túlnyúlóan is terjedni kezdtek a történetek, és valószínűleg a fényképek is Dobrovolszkij tevékenységéről, a szosznyicai hadúr megítélése eltérő volt a különböző német parancsnokságoknál. A Feldkommandantur 197 elégedett volt a tevékenységével, ezért rábízták a parancsnokság központjában, Nyezsimben felállított segédrendőrség megszervezését. A rejmentarovkai tisztogatás nyomán pedig azt ajánlották a Dél Hadseregcsoport mögöttes területi parancsnokságának, hogy hozzanak létre a Dobrovolszkijéhoz hasonló ukrán felderítő alakulatokat. Ezzel szemben a Csernyigovi terület északi részét 1942 januárjában átvevő Feldkommandantur 194 már szabadulni kívánt az öntörvényű milíciavezértől, és parancsba adta, hogy ha Szosznyicáról átjönnének az általuk megszállt területre, akkor az itteni kollaboráns erők nem engedelmeskedhetnek neki.

1942 januárjára jutott el odáig a Feldkommandantur 197, hogy az addig még nem ellenőrzött területeken is megkezdje a segédőrség (Hilfswachmannschaft, Hiwa) és a segédrendőrség (Hilfspolizei, Hipo) rendszerének kiépítését. A szervezésbe – már csak gyakorlati tudásánál fogva, és a Hiwa inspektoraként – Dobrovolszkijt is bevonták. A hivatalos kötöttségek azonban a hadúr korábbi hatalmát is erodálták. Addigi felségterületének jelentős hányadát a szomszédos Feldkommandantur 194 alá rendelték, 1942 áprilisában pedig a milíciáját feloszlatták és az embereit a segédrendőrségbe tagolták. Noha Dobrovolszkij Hiwa-inspektori pozíciója megmaradt, júliusban kivonták a karhatalmi erők további szervezéséből és a Déli, majd augusztustól a B Hadseregcsoport mögöttes területi parancsnokságának Ic (felderítő és hírszerző) osztálya alá helyezték. Ettől kezdve a V-30-as azonosítószám alatt nyilvántartott Dobrovolszkijjal már főként csak hírszerzőként számoltak, aki egyébként ebben a minőségében értékes jelentéseket készített a szovjet partizánmozgalomról.

Mindez aligha elégítette ki az ambiciózus Dobrovolszkijt. Az 1942–1943 folyamán a német parancsnokságokhoz megküldött életrajzaiból és kérvényeiből egy sértett, az 1941–1942 fordulóján Kelet-Ukrajnában zajló partizánharcok kapcsán mindig a saját szerepét fitogtató ember képe rajzolódik ki. Minden bizonnyal a legfájóbb tapasztalat az lehetett számára, amikor – egyébként magyar papírokkal – 1942 novemberében visszatért Szosznyicára, és ellene, az egy évvel korábban még teljhatalmú és élet és halál felett rendelkező „hetman” ellen, a helyi rendvédelem vezetője hatásköri túllépés miatt panaszt tett a német felettes szervnél. Az érintettek kölcsönös vádaskodásába torkolló vizsgálat során felszínre kerültek Dobrovolszkij önkényes hatalomgyakorlásának a megszállók számára is kínos részletei, így a személyes indíttatású gyilkosságok, a partizánharcot kísérő fosztogatások vagy a németek által kinevezett segédrendőröket és polgármestereket ért fenyegetések.

A németek végül Dobrovolszkijjal szemben az új szosznyicai rendőrségnek adtak igazat. Ugyan a volt milíciavezért az elkövetett bűncselekményekért nem vonták felelősségre, mégis azzal, hogy „más munkaterületre helyezését vagy a partizánok elleni aktív harcba bevetését” javasolták, egyértelművé tették, hogy meghatározó szerepkörben már nem számítanak rá. 1943. május 5-én elbocsátották az ügynökszolgálatból, május 25-én pedig megbízták egy kozák vadászszázad megszervezésével és vezetésével.

Százada élén valószínűleg folytatta a hátországi partizánvadászatot. „D[obrovolszkij]. százados megbízható bajtárs és tehetséges bandaharcos” – olvasható a személyét értékelő utolsó, 1943. november 19-én keletkezett német dokumentumban. 1944 februárjában még megjelenik német forrásokban egy „Doprowolski” vezette Jagdkommando, 1944 szeptemberében azonban már berlini orosznyelvű sajtóban eltűntként tartották számon. További sorsáról nem rendelkezünk információval.

„A bolsevikiek vérszomjas vadat neveltek belőle”

Ezt a megállapítást Lantai Vince zászlós jegyezte fel a harctéri naplójába Dobrovolszkijról, akinek tetteit – világnézettől függően – több értelmezési keretbe is helyezhetjük. Önlegitimációja alapján a hírhedtté vált milíciavezért a (judeo-)bolsevik rendszerrel szembeni bosszú vezette, míg a szovjet partizánok a régi rend romlott földesurát látták benne. A mai emlékezetpolitikai keretrendszert tekintve egyfelől az OUN soviniszta-antiszemita háttere, másfelől a partizánok által is fokozott erőszakspirál adhat egyfajta magyarázatot tetteire és szerepére.

Dobrovolszkij valós vagy vélelmezett szándékain túl viszont fontosabb, hogy mik voltak azok a körülmények, amelyek lehetővé tették az általa generált erőszakhullámot. Ebben több tényező összhatásával szembesülhetünk. A megszállt Ukrajna uralomnélkülisége, a megszállás alsóbb struktúráinak ellenőrizetlensége, és ennek a helyzetnek a szélsőséges eszközökkel történő ellensúlyozása éppúgy közrejátszhatott az erőszakban, mint az a körülmény, hogy Dobrovolszkijék célpontjai – a kommunisták, a zsidók és a valós vagy vélt partizánok – megegyeztek a megszállók ellenségképeivel. Ez elfogadhatóvá, sőt megengedhetővé tette a németek (és magyar szövetségeseik) számára Dobrovolszkij milíciájának az érintett csoportok megsemmisítését célzó brutális fellépését. Az egykori „hetman” kegyvesztetté válását és háttérbe szorulását nem a módszerei okozták, hanem az öntörvényűsége, és az, hogy sokáig nem akart betagolódni a német megszállás intézményrendszerébe.

(A szerző az Erőszakkutató Intézet munkatársa, ELTE BTK TST adjunktusa)

A cikk alapjául szolgáló kutatásról szóló előadás az Erőszakkutató Intézet által rendezett Kollaborációk a 20. századi Magyarországon című konferencián hangzott el, június 18-án: