A varjak csokitól bepörgött gyerekek, akik egy stílfűrésszel mennek be a porcelánboltba

Fülsértő károgás, összepiszkított közterek, kiforgatott kukák, fizikai támadások – ezek a legjellemzőbbek a varjú–ember-konfliktusok közül. Ezek a madarak sokak agyára mennek, de elűzni nincs esélyünk őket, inkább meg kell tanulnunk együtt élni velük. Ez volt a konklúziója a Varjúkonfliktusok kezelése című minikonferenciának, amelynek Újbuda önkormányzata volt az egyik házigazdája.

A vetési varjak több városban nagy, lármás telepeket alkotva élnek, és a dolmányos varjak is mindennapos látvánnyá váltak a belterületeken, ahogy a táplálékszerzés reményében akkurátusan nekiesnek kukászsákoknak, felborított szemetesedényeknek.

A varjak nem feltétlenül azért jöttek be a városokba, mert teljesen felszámoltuk a természetes élőhelyeiket, hanem mert egyszerűen jobb nekik itt. Ahogy Kövér László, a Debreceni Egyetem kutatója rámutatott, a városok kiváló fészkelőhelyeket nyújtanak, melegebb a mikroklímájuk, és ami a legfontosabb, kiszámítható táplálékforrást kínálnak. Ahogy az már kiderülhetett a fentiekből, a varjak a kommunális hulladékból is tudnak hasznosítani egy csomó dolgot, de rámennek más madaraknak kihelyezett etetőanyagra, sőt más urbanizált madarakra is. Kövér László szerint a városok további előnye, hogy a varjaknak kevés természetes ellenségük van, leginkább a maguk ellenségei, mert a dolmányos varjak előszeretettel rámolják ki egymás fészkét is. Szerinte a városok ezért úgy vonzzák a varjakat, mint a mágnes a vasreszeléket.

„Neki lehet menni a varjaknak, de ez nem biztos, hogy javítani fogja a helyzetünket” – mondta Lovászi Péter, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) monitoring és kutatási osztályvezetője. Szerinte kicsit hamis az a kép, hogy a fekete sereg ellep mindent, mert a vetési varjú állománya összességében kritikusan alacsonyan van. Körülbelül ötven évvel ezelőtt az országban 250 ezer pár élt, de a nyolcvanas–kilencvenes évek után tizedére esett vissza az állomány, míg most 32 ezer pár lehet.

Orbán Zoltán, az MME szóvivője előrebocsátotta, hogy ne gondolja őt senki elfogultnak, neki lenne a legtöbb oka gyűlölni a varjakat, mert Dombóváron, ahol lakik, 815 pár vetési varjú költ, és ki van tőlük borulva.

Orbán a varjú–ember-konfliktust tágabb kontextusba helyezte, szerinte több oka van annak, hogy sokan terhesnek élik meg a madarak jelenlétét. „A probléma alapvető oka maga az ember. Elvesztettük a természeti, tapasztalati tudást. Ha valaki nem evett földigilisztát a nagyinál, azt nem lehet pótolni az iskolában” – mondta. Szerinte furcsa jelenségek vannak, egyes élőlényeket túlféltenek, példaként az említette, hogy a városban megjelent vaddisznók miatt máris alakult malacvédő egyesület, más fajokról meg tudomást sem akarunk venni. Orbán sokszor csodavárást is érzékel, hogy majd az önkormányzatok, szakértők megoldják a problémákat, de azt is súlyosnak tartja, hogy a virtuális térben szabadon áramló gondolatok miatt tudományellenesség is kialakult, és a kommunikációs szakadéknál a tudás és a hit áll szemben. De térjünk vissza a varjakra!

„Téved, aki azt hiszi, hogy a varjakat a fekete boszorkány küldte ide szívni, nekik nagyon is jó a városokban. Az urbánus egyedek városismerete folyamatos, a szülők át is adják a tudást. A varjak négy-hat éves gyerekek intelligenciaszintjét mutatják bizonyos helyzetekben. Olyan gyerekek, akik be vannak pörögve a csokitól, és egy stílfűrésszel mennek be a porcelánboltba” – mondta Orbán Zoltán, azt érzékeltetve, hogy a varjúfélék gyorsan alkalmazkodnak, és mindenre kíváncsiak. Részben az alkalmazkodóképességük miatt hatástalanok ellenük a riasztóeszközök is, elviselik a hangágyúkat, és Orbán szerint még a tüzérségi löveget is megszokják.

Vannak aztán olyan eszközök, amelyek még fel is keltik a madarak érdeklődését, például a riasztásnak szánt, fákra aggatott szalagokat is gyorsan le tudják szedni. „Nézzük meg, van-e benne kaja. Nincs? Akkor építsünk mellé fészket” – Orbán szerint valahogy így megy végbe a varjakban a döntéshozatal. A galambok elriasztására gyakran helyeznek ki varjúbábokat, de ezek is hatástalanok, Orbán például már látott ilyen bábun közösülő galambpárt is. New Yorkban pedig már metrózó parlagi galambok is élnek, a szerelvényekben reggeliző emberek morzsáiért tesznek meg néhány állomásnyi utat.

A varjak intelligenciájáról már sokan megbizonyosodhattak, bizonyosan láttak már diót magasból aszfaltra, betonra leejtő dolmányos varjút, de vannak olyan példányok, amik ennél is szofisztikáltabbak, például buszok elé ejtik a diót, hogy az mindenképpen összetörjön, és van, amelyik arra is figyel, hogy jelzőlámpánál történjen mindez, hogy biztonságosan összeszedhesse a morzsákat.

Lovászi Péter még hozott példákat az intelligenciára, a szajkó például több ezer eldugott makk helyét képes megjegyezni, és van olyan varjúféle, ami egyfajta temetési szertartást tart.

Az alkalmazkodás nagyon gyors, és rengeteg pénzt el lehet arra feleslegesen költeni, ha valamelyik madarat megpróbálja valaki kitessékelni egy településrészről. Egy augusztusi jogszabályváltozás már lehetővé teszi, hogy vetési varjú fészkeit közegészségügyi okra hivatkozva az év nagy részében el lehessen távolítani, míg korábban csak a március 15. és augusztus 15. közötti időszakon kívül lehetett ezt megtenni.

Orbán szerint a fészeklevágások eddig is inkább kontraproduktívak voltak, olyanok, mintha a friss tehéntrágyára rávert volna valaki lapáttal. Példának Dombóvárt hozta, ahol a nagy telepről elzavart varjak altelepeket hoztak létre, majd több helyen szaporodva sokan visszatértek, újjáépítették a fészkeket, miközben a diaszpóratelepek is növekedni kezdtek, így kétszáz ember helyett már kétezer ember szenvedte meg a varjakat.

Az MME szóvivője úgy látja, hogy nincs esély kivinni a madarakat a városból, és ha levágják a fészkeiket, csak azt érik el, hogy másfél hónappal kitolják a fészkelési időszakot. A vetési varjak új fészket építenek, és május vége helyett július közepén-végén repülnek ki a fiókák. A fészkek eltávolítása már csak azért sem szerencsés, mert az erdei fülesbaglyok is előszeretettel foglalják el a varjúfészkeket, és ott nevelik fel a fiókáikat. Azzal is lehet próbálkozni, hogy a településen belül áttereljék a varjakat olyan területekre, ahol kevésbé zavarók. Az oda kihelyezett fészekutánzatok, műfészkek viszont elég kis hatásfokkal működnek.

„A költési mámorban úszó varjaknak a legnagyobb kincs a fészek-építőanyag. Ha sok száz madár van egy helyen, az mindig hiánycikk. Ezek körülbelül kisujjnyi, mutatóujjnyi ágak, 40-60 centis darabok. Ilyenekből milliónyi képződik egy településen. Ezeket érdemes kihordani a varjúcélterületre, ahol téli időszakban esetleg etetni is lehet a madarakat” – mondta.

Orbán Zoltán a sziszifuszi harc helyett inkább az emberek alkalmazkodását javasolja. Például a varjúürülék ellen ponyvák felszerelését vagy féltetők építését szorgalmazná. Olyan érzékeny helyeken, mint például óvodáknál vagy idősotthonoknál, ahol a köztisztaság fenntartása még inkább indokolt, ő is elfogadhatónak tartja a fészkek eltávolítását, és így támadás sem lesz.

Ha egy embert megtámad a varjú, Orbán szerint bele kell állni, izgalmas dolog. „Állj szembe vele. Csapj oda egy szatyorral a félkilós vekni méretű madárnak” – mondta, és megjegyezte, hogy az ilyen viselkedés is olyan dolog, amelyet elfelejtettünk azzal, hogy eltávolodtunk a természettől.

A varjak randalírozását több eszközzel is vissza lehet verni, eleve be kéne csukni minden kuka fedelét, míg a nyitottakat lyukas fánkot idéző kukafedővel kellene ellátni, ebbe nem mer belemászni a madár. Kövér László Japánból hozott példát, ahol a kommunális hulladékot is lehálózzák, hogy ne férjenek hozzá a varjak. Kövérék csoportja Debrecenben dolmányos varjak csapdázásával is jó eredményt ért el, a varjak kivonása után több kisebb énekesmadár jelent meg újra a településen. Madárcsapdákkal egyébként már a XIII. kerület is próbálkozott.

Azt Orbán Zoltán is érzékeli, hogy milyen sok vélt problémát jelent a lakosságnak az élővilág, például túl sokat fütyülnek a baglyok, túl zajos a fekete rigó, piszkítanak a galambok, a harkályok kilyuggatják a szigetelést, és még lehetne sorolni. Szerinte viszont nem kell minden igényt kiszolgálni, utalva arra, hogy már így is mennyire sérülékenyek a környezeti rendszerek.

„Ha engedünk a lakosság minden követelésének, akkor pokol lesz az életünk. Mennyivel egyszerűbb beleállni, hogy nem vagyok hajlandó megcsinálni. Ezt mondatja a szakmaiság, és akkor a pokol csak egydimenzióssá válik. Lehet, hogy elveszíti a következő választást a polgármester, de ezért van ebben a helyzetben most az emberiség. Azon vitatkozunk a süllyedő Titanicon, hogy ez vajon víz-e, vagy könny.”