Sóval szórjuk be az egész országot, aztán tavasszal majd csodálkozunk

„Jó, ha tudja mindenki: a járdákon a fasorok védelmében kormányrendelet tiltja az útszóró sóval történő síkosságmentesítést, szabálysértést követ el az, aki útszóró sót használ a járdán, mert annak közvetlen kapcsolata van a favermekkel” – hívta fel a lakosság figyelmét Bardóczi Sándor budapesti főtájépítész hétfőn.

De mit is mond pontosan a törvény? A fás szárú növények védelméről szóló 2008-as kormányrendelet 5-ös paragrafusa szerint belterületi közterületen – a közúti forgalom számára igénybe vett terület (úttest) kivételével – a síkosság-mentesítésre olyan anyag használható, ami a közterületen vagy annak közvetlen környezetében lévő fás szárú növény egészségét nem veszélyezteti. Ez a szabályozás 2010. szeptember 1-től 2024. szeptember 30-ig volt hatályos, de ugyanúgy, szó szerint belekerült az ezt váltó, 2024. október 1-től hatályos, a települési zöldinfrastruktúráról, a zöldfelületi tanúsítványról és a zöld védjegyről szóló 282/2024. (IX. 30.) kormányrendeletbe is (19. §).

Só, az olcsó gyilkos

Na jó, de mi az az útszóró só? Egy természetes ásványi sóból, illetve tengeri telített sóoldatból párologtatással nyert anyag. Hivatalosabb nevén „technikai nátrium-klorid”, ami az étkezési sótól mindössze tisztaságában és adalékanyagában tér el.

A legolcsóbb és a legelterjedtebb hó- és jégolvasztó anyag, azonban nem véletlenül van betiltva a használata a növényzethez közeli járdákon, ugyanis súlyos károkat tud okozni a környezetben, az élőlényeknek, de még az élettelen, főként a fémből készült tárgyakban is.

De nézzük sorjában, hogy kinek, minek árthat, ha egy pár könnyed mozdulattal kiszórunk egy vödör útszóró sót a járdára. Mint Bardóczi Sándor a posztjában írta, a téli sózás „a talajéletnek, a talajszerkezetnek egyaránt gyilkosa, a nátrium-klorid visszafordíthatatlanul átalakítja (elszikesíti) a talajt, ezáltal az nem képes többet vizet felvenni vagy átereszteni, megöli a talajlakó baktériumokat, gombákat”.

Nem véletlen ezért, hogy nemcsak a városi járdákon nem lehet sózni, hanem természetvédelmi területeken vagy olyan helyeken sem, ahol az élővilág védelme kiemelten fontos, például Natura 2000-es területeken. A szabályozás a termőföldek környezetére nem vonatkozik, pedig rendszeres, hogy a hókotrók által feltolt, sózott havat a szél befújja a szántóföldekre, ahol ezután évekig nem terem semmi.

Az útszóró só a talajba beszivárogva elérheti a talajvizet is, valamint a csatornákon keresztül a folyókba és a tavakba juthat. Ez a vizek sótartalmának növekedéséhez vezethet, ami károsíthatja az élővilágot, és az ivóvízre is negatív hatással lehet.

A só ezen túl a növényeket is súlyosan károsítja, a felszíni növényi részekre kerülve égési sérüléseket okozhat, ami rontja a fotoszintézist. A növények gyökereihez leszivárogva pedig megzavarja a vízfelvételt, ami a növények kiszáradásához és pusztulásához vezethet. Tehát egyszerűbben mondva, ha most bőszen szórjuk az útszóró sót a járdánkra, aztán tavasszal nem hajtanak ki a fák, a bokrok, ne csodálkozzunk.

Az állatokat sem kíméli a sózás: árt a madaraknak és minden olyan élőlénynek, ami a hóból próbál folyadékhoz jutni: a só miatt egyre szomjasabbak lesznek, de mivel csak sós havat tudnak inni, hosszabb távon a kiszáradás veszélye fenyegeti őket. De az is komoly veszély lehet, hogy ha nagy koncentrációban nyelik le a hóval keveredett sót, mert szájnyálkahártya-, nyelőcső- és gyomorirritációt, illetve súlyos egészségkárosodást okozhat náluk.

A sózás árt a kutyáknak, ugyanis felmarja a mancsaikat, akinek a kutyájával már történt ilyen, soha nem fogja elfelejteni, hogy üvöltenek fájdalmukban ilyenkor. A kutyákon kívül azonban súlyos égési sérüléseket szerezhetnek a só miatt a kijárós macskák és a vadon élő állatok is, többek között a városba is bejáró rókák.

Ránk, emberekre is ugyanilyen káros hatással lehet, ha koncentrált mennyiségben kerül a bőrünkre, például ha elesünk. Sőt még a pénztárcánkra is káros lehet, ha bőrből készült bakancsban vágunk át a felsózott havas úttesten.

Az élőlényeken túl azonban az élettelen tárgyakra nézve is káros a só. Egyes felmérések szerint az autók korróziójáért legalább az esetek felében az utak sózása a felelős, mivel a só a kocsik kipufogógázaiból származó nitrogén-oxidokkal reagálva maró anyagot alkot, ami korrodálja a fémszerkezeteket és az autók alvázát, de még az autók kerekét is roncsolja. A fémből készült tárgyaknak is rosszat tesz a só az utakon: a hidaknak, az oszlopoknak, a csatornafedeleknek és a csatornáknak is. De nemcsak a fémeket károsítja, hanem magát az út aszfalt- vagy betonburkolatát is.

Még a használt macskaalom is jobb, mint a só

Mindennek ellenére csütörtökön a lakóhelyem egy kilométeres körzetében sétálva két helyen láttam frissen kiszórva útszóró sót, de több helyen gyanús volt, hogy ilyet használtak, mivel tökéletesen tiszta volt a járda, de sem hólapátolás nyoma, sem pedig más jégolvasztó anyag maradványai nem látszottak, viszont fehér, sós hólécsík maródott a betonra.

Addig, amíg az útszóró sót minden áruházláncban akciósan árulják ilyenkor, nagy változás a lakossági felhasználásában nem várható. Marad az önkormányzati ijesztgetés a belengetett büntetésekkel és a szabálysértési eljárásokkal, illetve a folyamatos tájékoztatás.

A lakosságnak a legjobb alternatív eszköz a hólapát, ami nemcsak testedzésnek nem megvetendő, de az az előnye is megvan, hogy mindenféle anyag kijuttatása nélkül megoldja a problémáinkat a járdán. De ha mindenképp ragaszkodunk a kémiai megoldásokhoz, akkor Bardóczi Sándor szerint a növények szempontjából a kalcium-nitrát vagy a nitrogén-, foszfor-, káliumtartalmú műtrágya a legjobb megoldás.

Csúszásgátló anyagokból sokkal több a környezetbarát megoldás, azonban ezek csak érdesítik a felületet, jégolvasztó hatásuk nincs. A legolcsóbb és legelterjedtebb ebből a verzióból a homok, illetve korábban a hamu volt – ez utóbbi azonban egyáltalán nem olyan jó megoldás, ugyanis lúgos kémhatású, a fák és a gyökérzetükkel szimbiózisban élő gombák és baktériumok pedig az enyhén savas kémhatást kedvelik. De tulajdonképpen erre a célra megfelel a murva vagy bármilyen természetes alapú zúzalék vagy granulátum, például a használt macskaalom is.

A természet szempontjából a legjobb a faforgács vagy az ágdarálék kiszórása, ami olyan szerves anyag, ami tavasszal simán lebomlik, vagyis komposztálódik. Ezután jön a sima zeolit, vagyis az aprított, természetes ásványi kőzet vagy a belőle készült zeokal, ami zeolitot és kalcium-nitrátot tartalmaz. Mindkettőt lehet közvetlenül a csúszós felületre szórni, akár öt-tíz perc is elég hozzá, hogy megolvassza a jeget. A jégolvadás után pedig a szemcsék beseperhetők a fahelyekbe, vagy kertes háznál szét lehet szórni őket a földön. Ez az anyag a természetbe kerülve segít a csapadék megtartásában, mivel lassan szárad ki, ezért is szokás talajjavításra használni.

Amit szabad Jupiternek

Joggal merül fel a kérdés, hogy ha ennyire káros az útszóró só, akkor miért csak a lakosságnak tiltották meg a használatát. A főtájépítész szerint erre az a válasz, hogy „hagyományosan a telkek előtti járdákat sehol nem az állam vagy az önkormányzat kötelessége síkosságmentesíteni, hanem az adott telek tulajdonosának, társasházak, intézmények esetén pedig azok fenntartójának a feladata. Az utcai zöldfelületek, fasorok esetében pontosan ezek a burkolatok azok, amikről leginkább a zöldfelületekre vagy a fák gyökereihez kerülne az olvadt sólé. A fák védelmében ezért sokkal nagyobb feladat hárul a járdák síkosságmentesítőire, mint a közutakon takarítókéra. Természetesen az önkormányzati vagy állami fenntartású tereknél, intézményeknél, hidaknál, megállókban, parkokban, természetvédelmi területeken nemcsak a lakosságnak, hanem maguknak az intézményeknek és a közüzemeltetőknek is tilos a fákat és a talajt károsító anyagok használata, de jellemzően

ennél tovább nem merészkedik sem az állam, sem az önkormányzati szektor, mert sajnos az útszóró só túl olcsó, az alternatívák pedig vagy drágábbak, vagy ha olcsóbbak is, a visszagyűjtésük drágítja meg az útburkolatokon a széles körű alkalmazásukat”.

Az útszóró só használatának korlátozása azonban önkormányzati hatáskör is lehet, és épp ezért számos önkormányzat már évtizedek óta teljesen vagy legalább egyes helyeken – jellemzően parkok, fasorok közelében – megtiltotta a használatát.

Így történt ez Budapesten is, a Fővárosi Önkormányzat is részben gátat vetett az útszóró só használatának. Mint a Budapesti Közművektől megtudtuk, a BKM cégei a parkokban, a kiemelt zöldfelületek, fasorok és környékének síkosságmentesítése során, valamint a műemlék Lánchídon kizárólag környezetbarát, a növényeket nem károsító anyagokat használnak: zeokalt, kalcium-klorid-pelyhet vagy homokot.

A közlekedési járművek megállóiban szintén nem használnak sót – állította határozottan a BKM és a BKV is, amikor egy Bardóczi Sándor posztja alá kommentelő ember állításairól kérdeztük őket. A két cég szerint sem az FKF (busz- és trolimegállók), sem pedig a BKV alvállalkozója (villamosmegállók) nem használ sót, mindkét társaságnál a környezetbarát síkosságmentesítő anyagok használata az előírás a megállókban. Állításuk szerint amit a kommentelő láthatott, az valójában nem só volt, hanem kalcium-klorid-pehely, amit ugyanúgy sózó mozdulattal szórtak ki az FKF-es munkatársak. „Mindenhol a környezetbarát megoldásra törekszünk, de ettől még a környezetbarát anyagot is lehet »sózó« mozdulattal kiszórni” – írták.

Ugyanakkor mivel az útszóró só használata közutakon megengedett a településeken belül és a főutakon is, így azt Budapesten a BKM is használja. Mint írták, a síkosságmentesítési feladatok ellátása során a Fővárosi Önkormányzat kezelésében lévő több mint ötezer kilométer szilárd burkolatú úthálózaton elsősorban útszóró sót alkalmaznak, de csak a szükséges és indokolt mennyiségben. Ugyanakkor preventív jelleggel folyékony kalcium-klorid-oldatot is használnak, mielőtt szilárd anyaggal szórják a fővárosi úthálózatot.

Megkérdeztük a Magyar Közút Nonprofit Zrt.-t is, hogy ők milyen anyagot használnak akkor, amikor azt írják közleményeikben, hogy sózzák az utakat. Mint válaszukból kiderült, ők is útszóró sót, amikor pedig azt írják, hogy síkosságmentesítik az utakat, akkor az azt jelenti, hogy útszóró sót és kalcium-klorid-oldatot juttatnak ki az útburkolatra. Mivel az utakon a só -8 fokig hatásos, amikor a hőmérséklet -7 fok alá süllyed, a kalcium-klorid-oldat és az útszóró só együttes alkalmazása indokolt a Közút szerint. A kalcium-klorid ugyanis -50 fokig is kifejtheti a hatását, és jó olvasztóképességgel rendelkezik.

Mint megkeresésünkre írták, a Magyar Közút a 2025–2026. évi téli szezon kezdetekor 118 391 tonna útszóró sóval és 2 864 536 liter kalcium-klorid-oldattal rendelkezett. Ebből január 6-ig 52 617 tonna útszóró sót és 3 156 537 liter kalcium-klorid-oldatot használtak fel.

Azt is megkérdeztük a Közúttól, hogy voltak-e az elmúlt években felméréseik arra vonatkozóan, hogy a sózás mekkora károkat okozott a járműveknek, az utaknak és környező infrastruktúrájuknak, illetve az utak mellett lévő szántóföldeknek, és ha igen, akkor mit állapítottak meg. A társaság szerint azonban a sózás csak akkor tehet kárt a kocsikban, ha túl közel mennek a figyelmeztető jelzést használó munkagépekhez, és szerintük a mezőgazdaságnak sem okoz kárt, mivel úgy vélik, hogy a szántóföldek általában elengedő távolságra vannak a közutaktól. Azt is írták, hogy a sószóró munkagépeiken a kiszórt só mennyiségét gyakorlatilag gramm pontossággal szabályozzák, és minden esetben úgy állítják be, hogy az útszóró só kizárólag a közút burkolatára kerüljön. A válasz arra nem terjedt ki, hogy az utakban és a felüljárókban, oszlopokban mekkora kár keletkezik.

Arra a kérdésünkre, hogy tanulmányozták-e az elmúlt években a környező országok síkosságmentesítő technikáit, és találtak-e olyat, ami csökkentheti a sózás mennyiségét, és környezetbarátabb megoldást kínál a hatékonyság csökkenése nélkül, a Közút azt felelte, hogy „léteznek magnézium-klorid-, kalcium-nitrát-, karbamid-, valamint alkoholbázisú olvasztóanyagok. A klorid-, nitrát- és karbamidtartalmú anyagok nem környezetbarátabbak, mint a nátrium-klorid, az alkoholos anyagok pedig hatékonyságukban elmaradnak a nátrium-kloridtól. Az alternatív síkosságmentesítő anyagok egységára is jelentősen magasabb az útszóró só egységáránál”.

Azt írták, hogy a Magyar Közút törekszik arra, hogy kizárólag a biztonságos közlekedéshez szükséges sómennyiség kerüljön az útburkolatra, ami a környezetvédelmet és a gazdaságos működést is szolgálja. Ezért mivel meglátásuk szerint „az útszóró só kiváltására jelenleg nem áll rendelkezésre környezetbarátabb és hasonlóan gazdaságosan beszerezhető anyag, ezért egy ilyen termék megjelenéséig Társaságunk nem tervezi az útszóró só kiváltását”.

Vinaszban a vigasz

Bár mindez határozottan reménytelenül hangzik, valójában léteznek olyan környezetbarát megoldások, amiket hosszú, soksávos utakon is használni lehetne. Például már az is sokat segítene, ha a nagyipari felhasználásban az útszóró sót például zeolittal vegyítenék. Vagy ha klorid nélküli vegyületet, a kálium-acetátot vagy a kálium-nitrátot és az ammónium-nitrátot alkalmaznák, amik ugyanolyan hatásfokkal dolgoznak, mint a szórt só, de kevésbé károsak a környezetre.

De vannak ezeknél sötétebb zöld megoldások is, ilyen például a vinasz nevű szeszgyári melléktermék, ami a sóval ellentétben akár -10 fokig is megbízhatóan alkalmazható, Győrben például rendszeresen használják az utak jégtelenítésére. A vinasz az olvadás után műtrágyaként viselkedik, így serkenti az út menti növényzet növekedését, ugyanakkor az tény, hogy az illata miatt belterületre nem ajánlott.

Skandináv példa, hogy gránitőrleményt szórnak ki az utakra, amiket tavasszal egyszerűen összeporszívóznak, de ez a megoldás kárt tehet a csatornarendszerben, és túl drága is, ezért például hiába álltak rá erre Bécsben, pár éve mégis visszatértek a kémiai anyagok használatára.

Sok északi országban lehet látni azt is, hogy egyszerűen hagyják a fenébe a hóeltakarítást, mivel az a tapasztalatuk, hogy a sima, fekete útburkolatot látva gyorsabban vezetnek a sofőrök, és így a jegesedés miatt sokkal több lesz a baleset, mint ha az útviszonyok miatt óvatosabban vezetnének.

Svédországban pedig cukorrépa-kivonatból és kukoricakeményítőből készítenek környezetbarát és ehető útszóró „sót”, ami nemcsak a növényzetet védi meg, hanem a madarakat is a kiszáradástól, amit a valódi só kiszórása okoz.