Betöltheti-e a hangüzenet az űrt, amit a cseteléssel teremtettünk egymás között?

Az, hogy a gyerekemnek is Messenger-üzenetet küldök a fürdőkádba, hogy siessen, nem annyira furcsa, a környezetemben már mindenki így él. Cseten kommunikálunk a magánéletben és a munkában is, és egy telefonbeszélgetés is előzetes, üzenetben lefolytatott egyeztetés után lehetséges csak, nehogy félbeszakítsuk a másik tevékenységét.

Az utóbbi hónapokban mégis változott valami: hosszabb történeteket, kifejtendőbb közlendőket egyre többször kapok meg hangüzenetben. A szokás csak nekünk új, külföldön élő barátnőim már több mint öt éve átálltak a hangjegyzetekre, mióta ez a funkció megjelent a Messengeren, az Instagramon, a WhatsAppon és társaikon is.

Először rettentően zavarba jöttem ettől, aztán ráébredtem, hogy voltaképp olyan, mint a telefon, csak késleltetett reakciókkal és a szabadsággal, hogy bármikor meg lehet őket hallgatni, és lehet rájuk válaszolni akkor is, ha a másikkal sehogy se illik össze a napirendünk. Nagyon megosztó szokás: nem reprezentatív közvélemény-kutatásunk szerint a 40 év alattiak nyitottabbak rá, közöttük is a nők kedvelik jobban, a férfiak inkább elzárkóznak tőle.

Rengeteg előnye van a csethez képest: hallom a másik hangját, hogy szomorú, vidám, esetleg fáradt-e, közben mosogat vagy biciklizik, így olyan, mintha vele lennék, sokkal erősebben tudok hozzá kapcsolódni. Kevesebbet kell képernyőzni, az üzenetek hallgatása közben lehet közlekedni, főzni, teregetni. Még mindig ezerszer rosszabb, mint találkozni, de sokkal jobb, mint csetelni. „Imádom, olyan, mintha a szeretteim podcastját hallgatnám” – mondta a műfaj egyik kedvelője. „Vannak olyan barátaim, akiknek csak így hallom a hangját, sokkal hatékonyabban lehet közelséget teremteni velük. Már csak így kommunikálok mindenkivel, kiégtem a cseteléstől” – számolt be egy másik.

Sokan körülöttem mégis utálják a hangüzenetes kommunikációt, úgy érzik, agresszív gesztus, ami betör az életükbe, sokallják az időt, amit az üzenetek meghallgatásával kell tölteniük. Zavarják a szünetek, hümmögések, sóhajok. Jegyzetelniük kell hallgatás közben, hogy mindenre válaszolhassanak, és úgy érzik, mintha valamiféle szereplés lenne ez, lámpalázuk lesz tőle, ha nekik is hangüzenettel kell válaszolniuk. Ha hangüzenetet kapnak, nyomasztja őket a dolog, akár egy házi feladat. „Meg sem hallgatom. Nagyon indokolt helyzetnek kell előállnia, hogy okénak vegyem. Rákényszerít, hogy azt az időt ezzel töltsem” – mondta egy hangüzenet-ellenes kolléga.

Tari Annamária pszichoterapeuta segítségével jártunk utána, milyen hatása van a rövid szavakból álló digitális kommunikációnak, illetve az emodzsi formájú érzelmi kommunikációnak a társas létünkre és a közérzetünkre, és javíthat-e ezen, ha hangüzenetet küldünk.

Hallod a hangján, hogy sír

Amikor személyesen beszélünk valakivel, akkor teljes kommunikációs szituációban vagyunk, ennek pedig van verbális és nonverbális része – mondta Tari Annamária. Látjuk a másik gesztusait, mimikáját, és ha működik az empátiánk, akkor lesz rálátásunk az érzelmeire is. Ezekre pedig anélkül válaszolunk, hogy tudnánk róla.

A kommunikáció verbális részére, amely a kimondott szavakat és mondatokat jelenti, az ember a kognitív eszközeivel, az értelmi tartományából válaszol. A teljes szituáción belül viszont mindig is a nonverbális kommunikáció volt a lényegesebb, hiszen abból tudjuk meg, hogy mi valójában a helyzet. Jó példa erre egy fahangon kimondott szeretlek vagy egy orvosi diagnózis közben tartott szünet. Ha a nonverbális üzenet ellentétes azzal, amit valaki kimond, akkor az ember hajlamos a nonverbális üzenetnek hinni. Nem az az érdekes, mit mond a másik, hanem hogy hogyan mondja – tette hozzá a pszichológus.

A kommunikáció a komplex (verbális és nonverbális) szituációból az ötvenes években átkerült a vonalas telefonra, majd a mobilra. Tari Annamária szerint ez nagy váltás volt ugyan, de miután általában olyanokkal telefonáltunk, akiket jól ismertünk, le tudtuk szűrni a hangjukból az érzelmi infókat. Ha nem is volt teljes a kommunikációs helyzet, mégis lehetőséget adott arra, hogy működjön benne az empátiánk és a kölcsönösségünk. Mikor a telefonban halljuk valakinek a hangján, hogy vidám vagy éppen mindjárt sírni fog, akkor annak megfelelően reagálunk – magyarázta a szakember.

Radikális redukció: puszifej

A valódi bajok a pszichoterapeuta szerint akkor kezdődtek, amikor megérkeztek az okoseszközök üzenetküldő applikációi az emodzsik világával. Autodidakta módon trappoltunk bele a digitális eszközök használatába, és csak most kezdünk ráébredni, mennyi addikciót okoz, és mennyire drámaian megváltozott a kommunikációnk, és ettől nem érezzük jól magunkat, miközben az eszközhasználat mellett azért is lettünk emberré, mert megtanultunk beszélni – mondta Tari Annamária.

Az érzelmi kommunikációt gyakran puszifejjel váltjuk ki. A pszichológus szerint nagyon furcsa, hogy az emberiség képes átállni egy ennyire radikális redukcióra. Hogyan lehetséges, hogy nincs igényünk arra, hogy valódi érzelmeket fejezzünk ki és kapjunk? Az online csetek során ugyan hosszabban is lehet írni, ami még mindig jobb pár emodzsinál. Mégis gyakoribb, főleg fiatalabb korosztályoknál, hogy pár szóban kommunikálnak egymással az emberek. Látszik, hogy a gyorsaság fontos tényező lett, ez pedig olyan énes cselekedetté válik, aminél a másik nincs jelen, csak reaktív pozíciót kap.

A kommunikációs ív átalakulása az információtechnológia korában együtt halad azzal a működéssel, amit Jane Twenge 15 éve felfújt ego néven írt le – magyarázta Tari Annamária. E szerint egy digitális kommunikációs helyzetben mind egy kicsit énesebbek leszünk, mert az online térben fokozottan narcisztikus közegben vagyunk, a kommunikációnk általában magunkról szóló közlésekből áll. Úgy tapasztalja, hogy ilyenkor észrevétlenül kezdünk el domináns pozícióra törekedni, úgy, hogy közben végig azt gondoljuk magunkról, hogy jó emberek vagyunk, alkalmazkodók, kölcsönösek és empatikusak.

A pszichoterapeuta szerint a rövid üzenetekhez társul egy kognitív probléma is. Ha valakinek például nem szívügye az olvasás és az írásbeliség, akkor sokkal nagyobb nehézségekkel kezelheti ezeket a felületeket. Gyakori, hogy a kétszavas üzenetek nyomán a fogadó rakja össze a gondolatokat, amiket közölni akartak vele. Tari szerint ez a gondolatkortyokkal történő kommunikáció (ahogy Sherry Turkle amerikai szociológus nevezte) aztán érzelmileg is nagy probléma lesz. Ebben az esetben ugyanis a poharat az üzenetet fogadó tölti meg.

Különösen szélsőséges példa erre a társkereső appok üzenetei, ahol mindenki ki van éhezve a másik közlésére, ezért már egy szívecskének úgy örül, mintha kapott volna egy tízoldalas, tolsztoji mélységű szerelmes levelet – mondta a terapeuta. A kapott emodzsit vagy pár szavas üzenetet a fantáziája segítségével tölti meg tartalommal. Úgy látja, hogy ilyenkor megnő a veszélye annak, hogy az üzenet fogadójának fejében összeállt történet nem egyezik azzal, ahogyan azt a másik szánta. Mindezt felmérések is alátámasztják: a csetes kommunikáció során hatvan százalék az esélye annak, hogy teljesen félreértjük a másikat, még akkor is, ha jól ismerjük őt – mondta Tari Annamária.

Rohanás közben űrt teremtünk

Miközben olyanok vagyunk, mint egy távirati iroda, az érzelmi igényeink egyre nagyobbak. Ha ezek nem elégülnek ki, tehát úgy érezzük, hogy a környezetünk nem szeret minket eléggé, és nem kapjuk meg ezeket a pici simogatásokat, akkor irritálttá válunk. Ennek lehet az a következménye, hogy az irritált embernek a digitális kommunikációja sem puszifejekkel lesz tele, hanem negatív indulatokkal.

A legnagyobb veszteséget Tari Annamária abban látja, hogy az evolúció folyamán a kommunikáció fontos dolog volt. Az egyén akkor van jól, ha a környezete jól van, hiszen az ember társas lény. Képes szavakba önteni, hogyan érzi magát, mi van vele, mit gondol a másikról. A pszichológus szerint sokat van szó mostanában a mentális egészségről, arról mégis kevés, hogy figyeljünk a másik emberre és önmagunkra. Elhittük, hogy olyan gyors az élet, hogy három szó bepötyögésével le lehet tudni a legfontosabb kapcsolatainkat, pedig rá kell szánni a másikra két órát, hogy mondja el, mi van vele valójában. Arra, hogy mitől lett ilyen sürgős minden, viszont senki nem tud válaszolni. Miközben azért rohanunk, hogy többet kapjunk az élettől, annyi érzelmet veszítünk el, hogy a végén a magányosság még a társas közegben is felüti a fejét, mert nem jön létre valódi érzelmi kommunikáció: űrt teremtünk a lelkünkben.

Sokan érvelnek a csetelés mellett azzal, hogy írásban jobban át lehet gondolni a mondandónkat, mint szóban. Valójában a szakember szerint az okoseszközök egyre fokozódó gyorsaságának hatására kicsit regresszáltunk, visszaszálltunk egy infantilis üzemmódba. Olyan sebességgel kellene beszélnünk, hogy meglegyen a kontrollunk afelett, amit mondunk, mint ahogy a négy-nyolc éves gyerekek mondanak el hadarva olyan dolgokat, amiket esetleg nem akartak kimondani. Ha ez felnőttkorban történik meg, az annak a jele, hogy valamilyen tudattalan érzelem lökte ki a véletlen elszólást.

A pszichológus szerint a magánkapcsolatainkban igazából nem is kéne, hogy szükség legyen kontrollra. Nem lenne szabad félnünk attól, hogy különösebben szigorú ellenőrzés nélkül elárulunk magunkról valamit. Ez nagyon sokat elmond a kapcsolatainkról: páncélingben vagyunk, pedig ahhoz, hogy megközelíthetők legyünk, sebezhetővé kell válnunk. Nem azért, hogy bántsanak, hanem mert ez alapfeltétele az őszinteségnek és a bizalomnak.

Kitárulkozás okozta bezárkózás

A szakember ugyanakkor úgy látta, nemcsak az időhiány miatt választjuk a tömör csetüzeneteket, hanem azért is, mert bezárkóztunk. Gyakran az írásos kommunikációval védjük az érzelmi státuszunkat, érzelmi behatolásnak érzékeljük, ha valaki csak úgy ránk csörög telefonon. A telefonban ugyanis a hangunk sok mindent elárul, kitárulkozunk. A csetes üzenet mentesít attól, hogy az érzelmeinket át kelljen élnünk és vállalnunk kelljen. Nem hívjuk fel például a másikat, hogy lemondjuk a programot, csak küldünk üzenetben pár puszifejet, nehogy halljuk a másik reakcióját, csalódását, ami belőlünk lelkifurdalást váltana ki – mondta.

Nem véletlen, hogy az Instagram, amely kevés szöveggel, fényképposztolással kommunikáló felület, csaknem egyszerre jelent meg az üzenetküldő appokkal. Ezek a kommunikációs formák is a verbális elszegényedésünk irányába vezettek. Extrém mértékű nyilvánosságban élünk, ezáltal eltolódnak az intimitás határai – mondta Tari Annamária. Ha az online térben kinyitjuk a belső világunkat, és ismeretlen tömegeknek mutatjuk meg nyaraláskor a tengerpartot és karácsonykor a bejglit, akkor a személyiségünkben az intimitás határainak kapuja elkezd bezárulni, hiszen továbbra is megpróbál úgy működni, ahogyan kellene.

Létező jelenség például, hogy valaki akár élete drámai pillanatait is felteszi a netre, de ha megkérdezzük őt erről, akkor élőben már nehezebben fogalmazza meg az ezzel kapcsolatos érzéseit – számolt be a tapasztalatairól a terapeuta. Ez olyan tér, ahol mi szabályozzuk azt, ahogyan az intim érzelmeinket megmutatjuk. Ha ezt kinyitjuk, akkor lehet, hogy a valódi életünkben sokkal inkább rejtjük el az érzelmeket, mert nem érezzük, hogy meg lehet őket mutatni.

A kamaszok pszichothrillerben érezhetik magukat

A szakember szerint a kamaszoknak különösen nagy feladat ezeken a csatornákon kapcsolatot teremteni. Azért kell nagyon odafigyelniük a szülőknek erre a korosztályra, mert egy tini úgy tűnhet, mintha autonóm módon lenne jelen az online térben, mégis védtelen egy csomó érzelemmel, reakcióval szemben.

Ebben a korban még az identitás fejlődésének fontos része az, hogy a külvilág, a másik szereti-e. Ekkor mérettetnek meg először a párkapcsolataikban és a barátságaikban. Ha ott ellentmondó információval vagy annak hiányával találkoznak, akkor, mivel a lelkük még érzékeny érési szakaszban van, máshogy fogják kódolni ezeket az üzeneteket, mint az, aki már túl van valós kapcsolati helyzeteken.

Rengeteg fölösleges szorongást okozhatnak a tiniknek ezek a dolgok, amelyeknek amúgy ebben az életkorban nem lenne helyük. Olyan helyzetek állnak elő, mintha egy pszichothrillerben élnének, állandóan értelmezniük kell, ki mit miért tesz. Egy kamasz lánynak érthetetlen, miért lájkolja az összes fotóját a fiú, aki nemrég szakított vele – mondta Tari Annamária.

Míg azelőtt mindenki egyformán ügyetlen volt kamaszként, most vannak, akik sokkal ügyesebben mozognak ebben a világban, másoknak pedig nagyobb nehézséget okoz. A kortárs agresszió is azért nő meg, mert a gyerekek a valódi érzelmeiket nem mutatják meg, csak lődöznek egymásra, mert mindenki ezt teszi, olykor a felnőttek is. A feszültségek normálisak, de most nincsenek kivezető csatornáik. Az érzések, amik régen személyes gangelések, focizások során kipárologtak, most beragadnak, mert a gyerekek a gépek és a telefonok előtt ülnek. Ezért válnak olykor számukra is észrevétlenül agresszívvá és bánthatják a másikat akár egy-egy emodzsival – véli a terapeuta.

A hangüzenet is visszaüthet

Tari Annamária szerint a hangüzenetek esetében a telefonhoz hasonlóan a közlés érzelmi részét is meg lehet tenni, de ennek lehet rossz kimenetele is. Amennyiben nem pozitív hangvételű az üzenet, ambivalenssé válhat. A szakember szerint pozitív hangvétel esetében jó megoldás lehet, de problémákat, konfliktusokat semmiképp sem szabad ilyen csatornán kommunikálni. Ha például valaki a dühét fejezi ki üvöltve, sírva egy hangüzenet formájában, de utána nem veszi fel a telefont a másiknak, akkor az egész visszafelé sül el. A másiknak nincs lehetősége feloldásra, visszakérdezésre, egyedül kell megbirkóznia a feszültséggel, amit a nyakába kapott.

Akkor van haszna a digitális kommunikációnak, ha munkaügyről vagy más, érzelmeket nem tartalmazó szituációról van szó, mondjuk, elküldjük valakinek a kávézó helyét, ahol várjuk. Szükség lenne arra a bölcsességre, hogy nem érzelmi kommunikációra használjuk a csetet, arra egyszerűen meg kell hagynunk a beszédet – mondta Tari Annamária.

A hangüzenet terjedése talán annak a jele, hogy végre fellázadtunk a csetelés okozta elszigetelődés ellen. Egy gyakori hangüzenetküldő olvasónk szerint ez a kommunikációs forma valóban sok időt spórol neki, javított a kapcsolatain, de van egy szabályrendszere, amit érdemes követni. Ne mondjunk fel és hallgassunk meg hangüzeneteket hangosan a tömegközlekedésen. Ne erőltessük rá olyanra, aki nem nyitott rá, ne küldjünk hárompercesnél hosszabb üzeneteket egyszerre, és pár írott szóban jelezzük, hogy nem sürgős, esetleg azt is, mi a témája, így a másik megtalálhatja a neki megfelelő, nyugodt pillanatot az üzenet meghallgatására.