Hogy lehet, hogy emberek egyszerre bíznak a tudományban, és hisznek el tudományosan cáfolt összeesküvés-elméleteket?
Bár az elmúlt pár évtizedben világszerte zuhanásban van a demokratikus intézményrendszerbe, és úgy általában mindenféle hivatalos intézménybe (jog, igazságszolgáltatás, pénzügyi szektor, oktatás, média, stb.) vetett bizalom, ez a jelenség érdekes módon a tudományt jóval kevésbé érinti – legalábbis a felmérések szerint.
A gyakorlatban viszont ez egyáltalán nem érződik, gondoljunk csak a Covid óta reneszánszát élő oltásellenességre, az Amerikában szupernépszerű nyerstejivó mozgalomra, vagy a közösségi médiában burjánzó ezernyi „alternatív” orvoslási módszerre. Az ellentmondást az oldja fel, hogy nagyon sok ember úgy gondolja, hogy ő bízik és hisz a tudományban, csak éppen a tudomány fogalmával éppen a tudományellenes összeesküvés-elméleteket vagy szélhámosságokat azonosítja. Egy ír pszichológuscsoport ennek a jelenségnek a hátterét derítette fel új tanulmányában.
A Trinity College Dublin kutatói arra jutottak, hogy mindez a popkultúrában, sőt, az oktatásban is jelen levő mintázatokra épít, az ezekből származó, a valóságtól elég távoli képet használja ki. A fő bűnös ebben a magányos géniusz sztereotípiája. Filmekben, sorozatokban ez rengetegszer visszaköszön, sablon karakter a magányos zseni tudós, aki óriási felfedezést tesz, de senki nem hisz neki, kigúnyolják, ellehetetlenítik, de persze a végén kiderül, hogy neki volt igaza, hallgatni kellett volna rá. A valóságban is előfordul persze ilyesmi (jó példa Semmelweis Ignác), de ez azért nagyon ritka.
A sztereotípiára ráerősít az oktatás is, hiszen jellemzően egy-egy nagy felfedezésről egy tudós, feltaláló nevéhez kötve tanulunk, ami azt súgja, hogy egymaga érte el az adott tudományos áttörést. Ez már jó ideje nem így működik, a tudomány globális csapatmunka, egymás eredményeire építenek az egyes kutatók, kutatócsoportok – mégis él a magányos zseni sztereotípiája, annak ellenére, hogy maguk a tudósok is sokszor próbálnak felszólalni ellene.
Karikó Katalin például a Nobel-díja átvételekor a beszédében is kiemelte, hány száz másik kutató munkája van még benne az mRNS-technológiában, mégis, hajlamosak vagyunk magányos géniuszként elképzelni, aki egymaga találta ki az mRNS-technológiát.
A kutatást végző pszichológusok arra jutottak, hogy minél inkább elfogadja valaki a magányos géniusz sztereotípiáját, annál esélyesebb, hogy tudománytalan konteókban higgyen – és eközben azt vallja magáról, hogy ő igenis bízik a tudományban. Ez a jelenség iskolázottságtól függetlenül megvolt minden demográfiai csoportban. Hasonló összefüggés merült fel azoknál is, akik a tudományos hírekről főleg podcastokból vagy dokumentumfilmekből tájékozódnak.
Mindez ahhoz vezetett, hogy bizarr módon a szélhámosok az emberek tudományba vetett bizalmával élnek vissza a tudománytalan, olykor egyenesen tudományellenes nézeteik (vagy bizniszeik) népszerűsítésére, a tudomány kliséinek (bonyolultan hangzó szakszöveg, idegen szavak, grafikonok, doktori cím, stb.) tekintélyét felhasználva.
A pszichológusok szerint a megoldás az lenne, ha az oktatásban nagyobb hangsúlyt fektetnének a tudomány működésének, alapelveinek elmagyarázásába és megértetésébe, ahelyett hogy neveket és évszámokat magoltatnak be a diákokkal.
