A robotok is emlékeztetnek minket arra, hogy az élet talán nem csak az általunk ismert formában létezik

Miért fontos, hogy egy robot ne legyen ijesztő? Mi köze az animációnak a robotok mozgásához? Mikor jöhet el az a pont, amikor kimegyünk az utcára, és az emberek mellett robotok is szembejönnek majd velünk? Erről és még sok másról beszélgettünk David Roberttel, aki korábban évekig vezette a Boston Dynamicsnál az ember-robot interakciókkal kapcsolatos munkát, és felelős volt a cég robotjainak személyiségéért, illetve azért, hogy azok hogyan kapcsolódnak az emberekhez.

Robert idén tavasszal távozott a cégtől, azóta egy saját projektbe kezdett, aminek a középpontjában egy, a technológia helyett a dizájnt és az emberi szempontokat előtérbe helyező, a hagyományos kézművességből is merítő robot áll. Ehhez jelenleg Budapesten gyűjt inspirációkat, például a magyar textilművészetből is, és magyar dizájnerekkel és művészekkel is együttműködik.

Az interjúban ezen kívül többek közt szó volt még arról, hogy

• mivel foglalkozott, mielőtt átnyergelt a robotokra;
• hogyan került a Boston Dynamicshoz;
• miért terveznek emberre hasonlító robotokat;
• lehet-e egy robotnak lelke; és
• eljöhet-e a robotapokalipszis.

Mielőtt lezártam volna ezt a kicsivel több mint négyéves időszakot a Boston Dynamicsnál, Kaliforniában éltem, és teljesen mással foglalkoztam. A karrierem Hollywoodban kezdődött, animációval és speciális effektekkel foglalkoztam, azon belül is procedurális animációval, ami nagyon műszaki jellegű, és hamar feltűnt, hogy az animátorok gyakran megszállottan próbálják irányítani egy adott jelenet minden elemét, mondjuk, egy objektum mozgását. De animálni máshogy is lehet, például úgy, hogy kölcsönveszünk dolgokat a „mesterséges élet” Chris Langton által megalkotott koncepciójából, ami a biológiát és a mesterséges intelligenciát kombinálja.

Ez egy gyönyörű dolog, mert ahelyett, hogy a számítógépet úgy használnánk, mint egy bábmester, létrehozunk rajta egy természetes rendszert, és gyakorlatilag úgy használjuk, mint egy laboratóriumot. Egy nagyon híres példája a mesterséges életnek a Lindenmayer Arisztid által megalkotott, L-rendszereknek nevezett formális nyelv, amivel a növények növekedését lehet szimulálni. Ahelyett, hogy egy csapat animátor kézzel létrehozná a növényeket, be kell táplálni a megfelelő paramétereket, aztán a számítógépes szimulációban az elvetett digitális magok a napfényért versengve kinőnek, és kész is a teljesen természetes erdő. De ugyanezt meg lehet csinálni például folyókkal is. Ezek a technikák inspiráltak a kilencvenes években, és emiatt jóval kísérletezőbben állok hozzá az animációhoz.

Szóval animátor vagyok, de egy kiterjesztett értelmezésben, nemcsak a képernyőn, hanem azon túl is animálok.

2009-ben aztán ösztöndíjjal elmentem tanulni a technológiát és a művészetet kombináló MIT Media Labbe. Ez egy olyan hely, ahova akkor mész, ha sehova sem illesz igazán. Én animátor voltam, komoly technikai háttérrel, aki robotokat akart életre kelteni – ehhez sem a műszaki, sem a művészeti képzés nem lett volna jó, de itt volt múltja az ilyesminek. Bekerültem Cynthia Breazeal robotokkal foglalkozó munkacsoportjába, ahol nem kizárólag mérnöki szemmel néztek a témára, és felmerültek olyan kérdések is, hogy mit akarhatnak az emberek a robotoktól, és hogyan kellene azokat megtervezni.

Az MIT-n megkaptam a technikai hátteret is ahhoz, hogy létre tudjak hozni egy robotot, el is kezdtem robotokat csinálni, és akkor jött a következő lépés, ahol emberekkel is kellett tesztelni őket. A robotjaim gyerekeknek készültek, és amikor elkezdtek kapcsolatba lépni velük, hamar kiderült, hogy nem voltam felkészülve arra, milyen erős reakciókat fognak kiváltani belőlük. Rájöttem, hogy nem a robotokat kell jobban megértenem, hanem az embereket, vagyis konkrétan a gyerekeket, úgyhogy elmentem a Harvardra, ahol a gyerekek és a média viszonyának szakértője, Joe Blatt alatt tanultam meg a robotok tervezésének társadalomtudományi részét.

A műszaki és a humán ismeretek együttesen oda vezettek, hogy bele tudok menni a technikai részletekbe, de inkább generalistaként hivatkoznék magamra. Biztosan vannak nálam sokkal jobb mérnökök is, de én nemcsak azt tudom, hogy egy robotot hogyan kell megépíteni, és ez mennyi ideig tart, hanem azt is, hogy miért építsük meg, és mihez kezdjünk vele. Ezután dolgoztam a Huaweinél, ahol segítettem elindítani az első robotikával foglalkozó divíziót, és egy önvezető autókkal foglalkozó startupnál is, ahol megtanultam egyszerre többféle robothoz tervezni, és az üzleti dolgokra is ráláttam kicsit. Itt aztán végül elfogyott a pénz, így kerültem a Boston Dynamicshoz.

Konkrétan a Boston Dynamics stratégiai igazgatója hitt bennem és gondolta úgy, hogy a dizájnereknek is kell egy vezető a cégnél. Ezeknél a cégeknél egyértelműen a mérnöki munkán van a hangsúly, ami nem is meglepő, mert egy robothoz rengeteg mérnöki tudás kell. De dizájnerek is kellenek hozzá, és ha nyolcszáz mérnökre van nyolc tervező, akkor rengeteg munkát kell fektetni abba, hogy megértsék, ez miért fontos. A mérnökök gyakran azt gondolják, hogy a dizájn annyit jelent, hogy ők megépítik a robotot, aztán valaki lefesti, és ez valóban a része is, de ugyanígy része az is, ahogy a robot működik. Azaz a dizájn a mérnökök munkájára is fontos hatással van.

A művészet és a robotika viszonyáról ritkán esik szó, de hiába csinálsz lenyűgöző robotot, ha az utána megrémiszti az embereket. Ahogy egy telefonos alkalmazás kezelőfelületénél, úgy egy robotnál is van jó és rossz megoldás, például ha furcsán vagy fenyegetően mozog. Mérnöki szempontból mindegy, a lényeg, hogy mozogjon, de ha azt szeretnénk, hogy a felhasználói élmény jó legyen, akkor nagyon is számít a mozgás gördülékenysége, mert ezen is múlik, hogy az emberek bíznak-e benne, vagy sem. Én azt szeretném, hogy a robotok a lehető leghasznosabbak legyenek az embereknek, amihez az kell, hogy az emberek ne féljenek tőlük, így a mozgás, vagyis igazából az animáció nagyon fontos.

Az évek során, főleg az MI által kinyitott lehetőségekkel, rengeteget fejlődött a robotok irányítása, de alapvetően elég régóta lehetett már digitális animációk alapján irányítani robotokat, például az animatronokat a Disney Worldben. Persze ez durva leegyszerűsítés, amit én is megtapasztaltam, amikor elkezdtem robotokkal dolgozni. Animátorként hozzá voltam szokva, hogy ha valamit megcsináltam, a végeredmény pont olyan volt, amilyenre akartam, de a robotoknál nem mindig ez a helyzet.

Egy robotnál vannak korlátok, hogy hogyan tud mozogni, mire képesek a motorok és a fizika törvényei is hatnak rá. Szóval itt nem csak meg kell nyomni a lejátszás gombot, hogy megkapjuk a roboton az animációt, rengeteg minden zajlik a háttérben, és a kívánt mozdulat megalkotása mellett azt is számításba kell venni, hogy az a valóságban hogy fog megtörténni. Jelenleg nagyon gyorsan változnak a dolgok, de akármilyen technikát is használunk, szerintem továbbra is fontos hangsúlyozni, hogy aki ezzel foglalkozik, annak nagyon kell értenie, hogy egy mozdulat mitől lesz jó.

Igazából minden megváltozott. Az eredeti Atlas hidraulikus volt, nagynyomású folyadék volt a végtagjaiban, és igen, a YouTube-on ott vannak a videók, hogy szaltózik, de ezeket ezerszer kellett felvenni, hogy tökéletesek legyenek, máskor meg elszakadt egy kábel, és fröcskölt belőle mindenhova a folyadék, ami elég veszélyes tudott lenni. Az új Atlasnál ilyen már nincs, az egy nulláról megtervezett és felépített modell. Ha van egy tehetséges csapatod, pénzed és időd, akkor csinálhatsz, mondjuk, teljesen egyedi motorokat, hogy a robotod olyasmit tudjon, amit senki más. Ennek eredménye az Atlas, egy lenyűgöző mérnöki teljesítmény, ami amúgy hatalmas előrelépés is.

Igen, ilyen tényleg történik.

A leggyakoribb kérdés, amit megkapunk, az az, hogy „hé, miért csináltátok olyanra, mint egy ember?”. Valójában én nem próbáltam emberire csinálni, egyszerűen csak ha nekem az a feladatom, hogy tervezzek egy robotot, ami emberekkel működik, egy emberi környezetben, annak ez lesz a vége. A világ emberek által épített részében az ajtók méretétől a kilincsek elhelyezkedéséig minden az emberekre lett tervezve. Ha van egy robotporszívód, az gyönyörűen fel fog porszívózni, de ha megkéred, hogy nyisson ki egy zárt ajtót, akkor nem fogja tudni, mert nincs keze, és nem elég magas. Szóval a kézenfekvő válasz az, hogy

a robot nem ember, hanem humanoid, és nem azért lett ilyen, hogy embernek nézzen ki vagy leváltsa az embereket, hanem azért, mert így tud hatékonyan működni egy emberekre tervezett világban.

Így tud felmenni a lépcsőn, kinyitni egy ajtót, megcsinálni egy rakás dolgot, amit az emberek is meg tudnak. A tervezőnek természetesen van választása, hogy robotként, gépezetként vagy fotorealisztikus emberként prezentálja a végeredményt. A Boston Dynamics úgy döntött, hogy egy robot fejének nem kell úgy kinéznie, mint egy emberi fejnek. Más cégek humanoid dizájnjainál gyakran ez a helyzet, de mi azt mondtuk, hogy transzparensek leszünk, és egyértelművé tesszük, hogy nem akarunk leváltani senkit, nem embert csinálunk, hanem egy kerek fejű robotot, ami láthatóan egy gép. És szerintem ez így is csapódott le az embereknél, értik, hogy ez egy robot.

Ez még egyértelműbb, ha ott áll az ember az Atlas mellett, mert attól még, hogy emberi alakja van, a mozgása meghaladja az emberi képességeket. Mi nem tudunk derékból körbefordulni, hogy hátranézzünk, de az Atlas igen. Tudjuk, hogy ez zavarba ejtő lehet, de fontos észben tartani, hogy az Atlas nem művészeti projekt, hanem egy eszköz, amit már most is használnak a Hyundai gyáraiban és raktáraiban. Emlékszem, amikor először láttam egy humanoid robotot megfordulni egy dobozzal, lemértem, hogy 12 másodpercig tartott a művelet. Az Atlas ugyanezt megcsinálja 2 alatt.

Elsőre én is hátborzongatónak tartottam ezeket a mozdulatokat, Az ördögűző jutott eszembe róluk, és csak szentségtelen rotációknak hívtam őket, de aztán rájöttem, hogy ez igazából zseniális megoldás, mert így hatékonyabb a robot, egy ipari környezetben pedig minden másodperc számít. Az én dolgom az, hogy az emberi perspektíva is megjelenjen, ne csak az merüljön fel, hogy csináltam valamit, ami nagyon high-tech, hanem az is, hogy miért lesz jó ez egy embernek, és hogyan akarja majd használni. De ez azt jelenti, hogy néha azt kell mérlegelnem, hogy oké, természetellenesen mozog a robot, de közben meg hatszor olyan gyors.

Már önmagában a robot szó definíciójáról is hosszas filozófiai vitát lehetne folytatni. Ez igazából rajtunk múlik, akik robotokat gyártanak, azok mind különféle definíciókat húznak rá a robotokra attól függően, hogy a sajátjukat mire lehet használni. Az egyszerű válasz az, hogy jelenleg az ipari felhasználásnál tartunk, de főleg Ázsiában és kicsit az Egyesült Államokban van példa arra is, hogy a szolgáltató szektorban is megjelennek a robotok. Ételt szállítanak ki, szállodákban, éttermekben dolgoznak, ilyesmik. A következő lépés az, hogy a robotok bekerüljenek az emberek otthonába, és vannak is cégek, amik ezen dolgoznak, de ez elég kezdetleges, az egyetlen robot, ami beférkőzött oda, az a robotporszívó.

Ahogy mondtam, a robotok létezésének célját maguk az emberek döntik el, de az biztos, hogy vannak különböző kategóriák, egyes robotok fizikai munkát végeznek, mások szórakoztatnak, szolgáltatást nyújtanak. Vagy akár csak aranyosak, mint egy háziállat, olyan embereknek, akik allergiásak, vagy valamiért nem tarthatnak háziállatot. A robotikával foglalkozó cégek Szent Grálja persze nyilván egy olyan robot, amit bármire be lehet programozni, és bár ez nagyon nehéz, több cég már dolgozik rajta és próbálja valósággá tenni. Ezzel jön be az MI is a képletbe.

Hogy a robotok fellázadnak-e és átveszik-e az uralmat? Igazából fogalmunk sincs, de ha az a kérdés, hogy részt tudunk-e venni ebben, és megpróbálhatjuk-e úgy irányítani, hogy az jó legyen az emberiségnek, akkor a válaszom igen. Az elméletem az, hogy az emberek három dolog alapján alkotnak véleményt egy robotról. Az első a kinézete, hogy rémisztő-e vagy aranyos. A második a viselkedése, elvégre egy aranyos Hello Kitty-robot is lehet rémisztő, ha fenyegetően mozog. A harmadik pedig az, hogy milyen előzetes élményeik vannak a robotokkal, akár a filmekből vagy a sorozatokból, amiket gyerekkorukban néztek.

Ázsiában sok gyerek nőtt fel olyan sorozatokon, mint az Astro Boy vagy a Doraemon, ahol a robotok megmentik a világot vagy az emberek barátai, szóval ott sokkal pozitívabban állnak hozzájuk. A nyugati országokban meg Terminátort és Robotzsarut néztek az emberek, szóval itt sokkal gyanakvóbb mindenki. Emiatt itt hamarabb vizionálnak robotapokalipszist, mint ott, ahol a robotokat az emberiség segítőiként képzelik el, de igazából mindkét véleményt el lehet fogadni. Elsülhet rosszul? Persze, és kell is gondolkodnunk erről, ahogy az MI-nél is, de én pozitívan állok hozzá, és panaszkodás helyett belülről próbálom jó irányba kormányozni a rendszert.

Hogyan definiáljuk vagy magyarázzuk meg a tudatot? Nem hiszem, hogy teljes mértékben értjük egyáltalán. Rengeteg elmélet van róla, és nekem is megvan a véleményem, de szerintem a mostani helyzet egyik pozitív hozadéka, hogy kollektíven átgondoljuk, hogy mit jelent az élet, a tudat vagy az érzőképesség, mert a mesterséges intelligencia egyre fejlettebb. Nem mondanám, hogy öntudatra ébredt, de kicsit úgy érződik, mintha efelé tartanánk.

Úgy gondolom, hogy az ember csak az egyik ága az evolúciónak, és a bolygón vannak még nagyon kifinomult létformák, mint a növények vagy a gombák. Az intelligenciának számos formája létezik, és szerintem a robotok és az MI emlékeztetnek bennünket arra, hogy nem feltétlenül mi vagyunk a csúcson, vannak más létformák és más típusú tudatok is. Akár az eddigiektől eltérő formákban, eddig ismeretlen dimenziókban. Szóval abszolút el tudom képzelni, hogy egymás mellett fogunk élni a robotokkal, vagy akár össze is fonódunk, elvégre agyba ültetett csipekkel már most is lehet távolról irányítani robotokat. Sokan álmodnak arról, hogy majd feltöltik a tudatukat egy robotba, de én még nem döntöttem el, hogy megtenném-e. Középiskolás koromban nagyon szerettem az Extropy nevű transzhumanista folyóiratot, aztán később lett egy barátom, aki egyszer azt mondta:

Dave, engem nem érdekel a transzhumanizmus, mert annyi bajom van már azzal is, hogy simán csak ember legyek.

Akkor azt mondtam, hogy oké, ez a helyes válasz. Persze, nagyon egyszerű lenne feltölteni a tudatomat egy négykarú szuperrobotba, de szerintem jobb, ha azzal töltöm az időmet, hogy megpróbálom elérni az emberi lét határait. Csak nézz rá az élsportolókra, csodálatosak. Nem kell robotnak lennem, csak a lehető legjobb ember akarok lenni, aki lehetek. Azt hiszem, ez egy vicces módja a kérdés megválaszolásának, de egyébként azt gondolom, hogy a jövőben biztosan el fogunk jutni oda, hogy az emberek olyan robotokkal fognak együtt élni, akik hasonlítanak hozzánk.

Biztos nem olyanok lesznek, mint az Atlas, az ő helye a gyárban van, erre a munkára lett tervezve. De vannak már olyan robotok, amik velünk élnek, Los Angelesben például ott gurulnak a járdákon a kajafutárrobotok, és nagyon gorombák. Nem akarok senkire ujjal mutogatni, de szerintem a tervezőknek és az embereknek egyértelművé kell tenniük, hogy egy emberekkel azonos térben létező robot esetében nem elfogadható, hogy az embernek kelljen kikerülnie a robotot. Nem akarok olyan jövőt, ahol a robotok ezt várják, vagy valahogyan korlátoznak minket a szabadságunkban.

Ezek rossz dizájnok, és én azon vagyok, hogy ezt mindenki meg is értse. Csak építsenek be egy MI-t, ami felismeri az embereket, automatikusan felhúz köréjük egy határt és aztán ezt soha nem sérti meg. Rengeteg ilyen egyszerű megoldás létezik, ami jobbá tesz egy robotot, és ezekhez ragaszkodnunk is kellene, mert a következő években több tízezer robotot fognak gyártani, és még most kell jelezni, sőt bizonyos értelemben követelni, hogy ezek a robotok nem akadályozhatják az embereket.

Szerintem ezek jó törvények, ki is lettek bővítve azóta, és jó okkal léteznek. A robotok már itt vannak velünk, bizonyos definíciók szerint már a mosógépünk is egy robot, de igazából bármit nevezhetünk robotnak, a lényeg, hogy ha bejönnek a mi terünkbe, akkor legyenek rendesen megtervezve. Ezért kell hangsúlyozni a szabályozás fontosságát, persze úgy, hogy az az innovációt se fojtsa meg, de szerintem eleve olyan robotokat kellene terveznünk, amik fizikailag és pszichológiailag is biztonságosak. Ugyanez igaz az MI-re is, már most is vannak emberek, akik romantikus kapcsolatba kerülnek MI-modellekkel, és ha ennek vége, az fáj nekik.

Igen, abszolút. De ennek az az oka, hogy természetünknél fogva társas lények vagyunk, és ha valami kicsit is élőnek tűnik, akkor rávetítjük az érzéseinket. A robot nem olyan élőlény, mint mi, de amikor kapcsolatba lépünk vele, akkor olyan tulajdonságokkal ruházzuk fel, amik valójában nem jellemzik, hogy gördülékenyebb legyen az interakció. Szerintem ez nem is fog megváltozni, ha nagyon filozofikusak akarunk lenni, akkor azt is mondhatjuk, hogy az általunk megtapasztalt valóságunkat is közösen hozzuk létre.

Szerintem három-öt év. Humanoid robotok talán ennél később fognak sétálgatni az utcán, de még ez sem biztos. Azért mondom ezt, mert most hatalmas a felhajtás a humanoid robotok körül, rengeteg pénz ömlik a szektorba, és már most is léteznek gyárak, amik százasával gyártják ezeket, és vannak, amik azt ígérik, hogy tízezrével, aztán százezrével fogják gyártani a robotokat. Ha több százezer ilyen robot létezik, akkor szerintem a következő pár évben ezek egy része meg fog jelenni az utcán is.

De ahogy mondtam, most az ipari felhasználásnál tartunk, utána jön a szolgáltatóipar és ezután az emberek otthona, még ha most mindenki utóbbiról beszél is. Én egyébként magamnak gyakran felteszem a kérdést, a robotikai konferenciákon is meg szoktam kérdezni, és most öntől és az olvasóktól is meg fogom, hogy amúgy szeretnének-e egy humanoid robotot az otthonukba. Tényleg ez a megfelelő forma egy lakásba?

Aha, király. Ez egy nagyon jó meglátás, én is pontosan ezt szoktam népszerűsíteni egy kollégámmal, és más tervezőkkel is beszéltünk már erről. Lehet, hogy a sci-fikből ismert humanoid robotok lesznek a jövő, de szerintem előbb biztosan egy ilyen, több kis robotból álló konstelláció jelenik majd meg. Egyszerűbb csinálni sok robotot egy-egy konkrét feladatra, aztán ezeket koordinálni, mint gyártani egy robotot, ami mindent tud. Az MI-n most főleg a nagy nyelvi modelleket értjük, de ahogy fejlődik a technológia, szerintem beépül majd a környezetünkbe, és összehangolja majd ezeket a robotokat, ami egy teljesen más interfész, mint egy humanoid robot.

Ezeknek a koncepciója kicsit régi vágású, lényegében egy szolgáról van szó, egy szobalányról vagy komornyikról.

Engem tervezőként nagyon érdekelnek a házi robotok, mert az én szakterületem az, hogy egy robotnak legyen személyisége, szociálisan viselkedjen, és jó legyen vele az interakció, és nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy az embereknek van-e igényük arra, hogy egy robot ne csak hasznos legyen, hanem egyben társ is. Ilyen jelenleg nem létezik, van a robotporszívó, ami porszívózik, és van az aranyos robot, ami csak aranyos. Vannak, akik szerint ha egy robot elég aranyos, és elég jó vele lenni, akkor ez elég is, mert van valami, amit megold: a magányt.

Ez elég nagy probléma jelenleg, de ha megnézed az eddigi kísérleteket a társnak szánt robotokra, egyik sem húzta sokáig, miközben a robotporszívó meg nagyon népszerű. Szerintem az ideális a kettő kombinációja lenne, engem ez is érdekel a leginkább. Mert hát nem lenne jó, ha egy robot, mondjuk, összeszedné a gyereked játékait, de amúgy jó is lenne vele lenni, de amúgy békén is hagyna néha, hogy ne érezd azt, hogy állandóan betolakodik az életedbe? Vagy a házunkban lévő robotokat koordináló központi MI-nek is lehetne egy aranyos robot a kezelőfelülete. Persze mindenképpen kellene egy általunk is értelmezhető adatbázis arról, hogy pontosan mi történik, ha egy MI koordinálná az összes robotunkat, hogy tudjuk ezt követni.

Ez a kihívás a tervezésben. Az a dolgom, hogy kitaláljam, hogy fogsz megbízni a robotomban, és erre vannak is nagyon konkrét ötleteim. Teljes kontrollt adnék a kezedbe, amivel az otthonod egyre nagyobb részében irányíthatnád a robotot. Tegyük fel, hogy most kaptál egy robotot, és nem bízol benne, megértem, miért bíznál? Ilyenkor a beüzemelés része lehetne, hogy azt mondod a robotnak, takarítsa le az asztalt, ahol kibontottad. A robot megcsinálná, te végignéznéd, és látnád, hogy nem hibázott, úgyhogy az asztalt már rá mered bízni. És akkor megcsinálná ugyanezt a konyhával, aztán meglocsolná a virágokat, egyre nagyobb területen csinálna egyre bonyolultabb feladatokat. És közben egy alkalmazással azt is meg lehetne neki mondani, hogy mit és mikor ne csináljon.

Én is ezt gondoltam, de a legutóbbi ember-robot konferencián bemutattak egy talán Japánban vagy Dél-Koreában készült kutatást, ami az otthonukba robotokat vásároló családokat követte, és az derült ki belőle, hogy ha a robot hibázik, nagyjából úgy reagálnak rá, mint ha egy családtag hibázott volna. Megmondják, hogy rosszul csinálta, kijavítják, de ettől még ugyanúgy kedvelik, lényegében úgy viselkednek vele, mint egy kiskutyával. Persze ez csak egy kis mintán végzett kutatás, szóval nem lehet tényként kezelni, de nagyon érdekes, hogy az emberek már most így gondolnak a robotokra.

Én úgy gondolom, hogy a tudat egy spektrum, és ahogy az állatoknak vagy a növényeknek is van egyfajta megélésük, úgy gondolom, hogy egyszer egy robotnak is lesz egy ilyen megélése, lesznek bizonyos érzései, érez majd fájdalmat. És akkor majd át kell gondolnunk azt is, hogy milyen jogokkal ruházzuk fel a robotokat. A növények intelligenciájáról szóló cikkek sokáig nevetség tárgyai voltak, de most már külön kutatják a növények viselkedését. Szerintem az, hogy az embereket szembesítik azzal, hogy más létformáknak is lehet tudatuk, empatikusabbá fogja tenni őket, akár akkor is, ha egy mesterséges tudatról van szó.

Amikor az MI-vel beszélek, udvarias szoktam lenni, azt mondom, hogy kérem meg hogy köszönöm, és nem azért, mert úgy gondolok rá, mint egy személyre, hanem mert ez szerintem jó gyakorlás a jövőre nézve. A robotok már most is az emberek eszközei, azok is lesznek, de szerintem érdekes irányokba fog elmenni a robotok fejlesztése. Azt szoktam mondani, hogy a robotok egy új ontológiai kategóriába tartoznak, se nem halottak, se nem élők, a kettő között vannak, amit talán nem is nehéz elfogadni. De azt is gondolom, hogy mindig meg fogjuk tudni különböztetni őket az élő dolgoktól – imádom a valódi embereket, a valódi állatokat, és szerintem ezek mindig felsőbbrendűek lesznek a robotoknál.

Igen, ha ez történne, az embereknek valószínűleg illene jól fogadniuk, és onnantól teljesen máshogy kellene hozzáállni a robotok tervezéséhez. Legalábbis ha még mindig mi tervezzük őket, de biztos vagyok benne, hogy magukat is fogják majd tervezni.