„A Hányinger utca – nos, uram, az aztán a külváros. Alig száz méternyi utcácska az egész, tömve kocsmával és internetes kávézóval. Igazi megpróbáltatás végigmenni ezen az utcán: az egyik hányik, a másik pisál, vagy tizenöten épp bunyóznak, (...) kurvák mindenütt (...). A társadalom krémje – sétálj csak végig ezen az utcán, meg fogod látni, kik fogják majd vezetni a társadalmat”
– mondja Yo, Alexandru Vakulovski Pizdeț című regényében, amelyet Lövétei Lázár László Hányinger utca címmel fordított magyarra.
Aki a rendszerváltás óta eltelt években volt egyetemista Kolozsváron, annak majdnem biztosan jelen van a mentális térképén ez a kocsmákkal teli kaptató a bentlakások közelében. Maksay Ádám 1999-ben az utcának azt az arcát fotózta le, amikor még aszfaltozatlan volt és ütött-kopott házikókkal teli, talán az utolsó pillanatot örökítette meg azelőtt, hogy azzá a buliutcává vált volna, amit Vakulovski megírt. Az utca egyébként nem csak irodalmi ihletforrás, festmény is készült róla, sőt, itt éltek és alkottak a két világháború közötti Kolozsvár fiatal művészei. Maksay Ádám fotói nemrég felkerültek az Azopan Fotóarchívum oldalára, ennek apropóján jártam utána a Hányinger, hivatalos nevén a Hegyvölgy (Piezișă) utca történetének.
A Kolozsvár nyugati részén, a központtól olyan 15 percnyi gyaloglással megközelíthető Hegyvölgy utca valamikor a 19. században alakulhatott ki. A középkori várfal lebontása után terjeszkedni kezdett a város, és itt is új városnegyed épült, bár akkor még külvárosnak számított. „Nagyobbak voltak a telkek, s a kertes lakás sem ment ritkaságszámba” – jellemezte a környéket Egyed Ákos történész az 1975-ös Utunk Évkönyvben megjelent írásában.
A völgybe ereszkedő utcát szerény, földszintes házak szegélyezték, inkább falu benyomását kelthette, mintsem fejlődő városét. „Nos, hogy néznek ki a hegyvölgy utczák, meg a külvárosi utczák, isten őrizzen meg mindenkit, hogy ott kelljen laknia” – írta a kolozsvári utcaburkolatok pocsék minőségére panaszkodó cikkében a Magyar Polgár 1895. november 7-én.
Valószínűleg az olcsó lakhatást keresték azok a fiatalok, aki a két világháború között az utcában béreltek házat. „»Az őrültek a 17-es számnál« – ahogyan Kolozsvár azon külvárosában hívták őket – a művészeti főiskola hallgatói voltak, de más karok diákjai is csatlakoztak hozzájuk. Egyfajta testvériséget alakítottak ki, amelyet a bizonytalanság, a szükség állapota határozott meg, ugyanakkor a közös törekvések, lelkesedések és illúziók egyfajta keveréke is, akik egy nagyon szerény házba költöztek albérletbe (a bérleti díj sokszor fizetetlen maradt) a Hegyvölgy utca 17. szám alá” – írta az Arhiva Plastică oldalán közzétett tanulmányában Ioana Vlasiu művészettörténész.
A fiatalok – többek között Tasso Marchini, generációja egyik leghíresebb, fiatalon elhunyt festője, Szervátiusz Jenő és Ion Vlasiu szobrászok vagy Eugen Gâscă festő – Bohém Társaságnak (Boema) nevezték magukat, még számozott tagsági kártyákat is készítettek. „Még ebben a gesztusban is ötvöződik a bohózat, a gondok programszerű kinevetése és az az attitűd, amely által a marginalitás állapotát pozitívumokkal ruházták fel, a szükségből erényt kovácsoltak, a létezés bizonytalanságát humorral játszották ki” – jellemezte őket Ioana Vlasiu.
A házban alkalmi kiállítást is szerveztek, és néha vendégül látták a nem sokkal idősebb tanáraikat, Catul Bogdan festőt és Romul Ladea szobrászt is, „akik ilyenkor minden költséget magukra vállalva hívatták meg magukat ebédre, ezáltal – szolidaritásából – diszkrét módon nyújtottak segítséget leendő művésztársaiknak”. Néhány fénykép is fennmaradt a művészközösségről, az egyiken a Boema tagjai a szomszéd ház tűzfalára rajzolnak. Jól látszik, hogy milyen volt az udvarba benyúló földszintes ház, a kőből kirakott járda, a fakerítés és a fűvel benőtt udvar hangulata.
„A Kőkert utca sem volt a Nagykörút, de a Hegyvölgy utca még az utca fogalmától is távol állt. Kikövezett, de járda nélküli keskeny sikátor volt (...). Két oldalán, különösen az elején, vályogviskók is voltak, ezeknél az utcáról egyenesen a lakótérbe lehetett lépni, és a nyitott ajtón keresztül a járókelő a család egyetlen szobájába láthatott” – idézte fel az 1940-es évekbeli utcaképet Hantz Lám Irén az Emlékek búvópatakja című könyvében.
Nagynéném, Zsizsmann Ilona, aki szintén gyermekkora óta a környéken él, úgy emlékszik, ekkoriban iparosok vagy kereskedők lakták a Hegyvölgy utcát, például a forgalmas Mócok útján fűszer- és csemegekereskedést működtető Feischmidt család. A csendes, vidékies hangulat kapóra jött a közelbe lakó gyermekeknek, akik télen hatalmas szánkózásokat rendeztek itt. Még feljebbről, a Pásztor utcából indultak el, ahonnan több száz métert lehetett ereszkedni a Mikó utcáig, ha sikerült időben bevenni a kanyart a Kőkert utca sarkán álló ház előtt. Sokszor nem sikerült. „A kerítés mindig beszakadt és a szánkók teljes svunggal mentek be, a falnál álltak meg” – mesélte.
A Hegyvölgy utca akkor vált valamivel forgalmasabbá, amikor az 1960-as években felépült körülötte az egyetemistáknak szánt bentlakások együttese, a Diákváros. Ahogy az erről szóló cikkünkben olvasható, a bentlakásokat az akkor legkorszerűbbnek számító elvek szerint tervezték meg, például figyeltek arra, hogy minél több természetes fény jusson a szobákba.
A Falvak Dolgozó Népe 1961. január 19-i cikke jól tükrözi a korszellemet: az új, szocialista építkezésnek köszönhetően fejlődik a külvárosias környék. „És most ezen a könnyű, áttetsző ködökkel játszadozó januári délutánon itt állok a ”diákváros„ egyik sárga homokkal fölhintett vadonatúj sétányán. Hét hatalmas épülettömböt emeltek itt az egykori Kőkert utca, Gödrös utca, Zöld utca, Hegyvölgy utca – milyen beszédes utcanevek! – között elterülő félig üres, félig szegényes gyümölcsfákkal tarkított hegyoldalban. Köröskörül még ott állanak a jellegzetes külvárosi utcák, gömbölyű kővel kirakottan, alacsony, földszintes házikókkal – még egy fazsindelyes ház is akad közöttük –, de itt a még épülőfélben levő diákváros már egy ultramodern szocialista építkezés körvonalait tárja az ember elé” – lelkendezik Kormos Gyula, a cikk szerzője.
A bentlakások idővel teljesen körülvették a Hegyvölgy utcát, sok egyetemista itt járt le a városközpontba. Közvetlen közelében építették fel az azóta a hírhedtté vált, tízemeletes bentlakást, a 16-os, aminek már a 70-es években is volt gúnyneve, állítólag Bábel tornyának nevezték. Miközben Kolozsváron tömbháznegyedek nőttek ki a földből, itt még megvolt a kőburkolat, az alacsony, színes házak, a vidékies hangulat. Ez Mohy Sándort, a Képzőművészeti Főiskola tanárát is megihlette.
Az igazán nagy fordulatot az utca életében a különböző magánvállalkozások beindulása hozta a rendszerváltás után. „Az általam ismert kolozsvári utcák közül éppen a Hegyvölgy utca esett át a legelképesztőbb változáson. Ez 1989 után robbanásszerűen következett be, amikor a diáknegyed kiszolgálására rendezkedett be. Vendéglők, pizzázók, kerthelyiségek, élelmiszerüzlet, antikvárium, konditerem és egy vallásos gyülekezet imaterme mind belefért a Hegyvölgy utca putrijaiba” – írta Hantz Lám Irén.
Ekkor már az utcakép is megváltozott, a régi házak közül sokat lebontottak, emeletes épületek nőttek a helyükre, a vállalkozóbb szellemű helybéliek vagy a környékben üzleti potenciált látó befektetők internetkávézót, fénymásoló üzletet, boltot nyitottak, de több kocsma is nyílt a mindössze kb. száz méteren. Ha nem is rögtön a 90-es években, de végül le is aszfaltozták az utcát, bár az autós forgalom ma is tilos.
Valószínűleg valamikor a 90-es évekre tehető a kocsmák sűrűségére, de az egyetemista életérzésre is utaló Hányinger utca név születése. Állítólag a 2010-es években bevett szokás volt az egyetemisták között azt játszani, hogy ki bírja tovább a kocsmatúrát ép gyomorral. Egy-egy nyári hétvégi éjszakán tömve van az utca bulizó fiatalokkal, ilyenkor úgy tűnik, hogy már nem is csak az egyetemistákat szolgálja ki ilyen téren, hanem teljes Kolozsvárt.
Alexandru Vakulovski ugyan nem feltétlenül dokumentumregényt írt erről a helyről, de a helynevek említése és az, hogy az elbeszélő a 16-os bentlakás lakója, mégis erősen kapcsolja az írást ehhez a miliőhöz. A Hányinger név jól tükrözi az életundort, amit a szereplő érez. „Ez a bentlakás valósággal ösztökélt, hogy sétálni menj, hogy megigyál egy sört a Hányinger utcában, pedig ott mindig tele volt minden kocsma, de még az a hely is jobb volt, mint a bentlakásban fortyogó szar” – olvashatjuk a tízemeletesben uralkodó állapotok ecsetelése után.
Bár románul nincs az utcának hasonló gúnyneve, a hivatalos Piezișă névhez (a szó jelentése „meredek”, az eredeti Hegyvölgy névre utal) ugyanilyen konnotáció párosul. Barbu Mateescu bukaresti szociológus a Kolozsvárról szóló élménybeszámolójában kiemelt helyként ír róla. Ezt írja: „A Hegyvölgy utca soha nem alszik. Ha ez az utca egy csaj lenne, akkor zöld hajú, tüzesen intelligens, elhanyagolt kinézetű, de erősen erotikus lenne. So go visit.”
Az utca a köztéri festményekre specializálódott Ocu&Kero alkotópárost is megihlette nemrég, amikor a polgármesteri hivatal a Bloomberg Philanthropies szervezet anyagi támogatásával aszfaltrajz-pályázatot hirdetett. A nyertes pályaművük azt az érzetet keltette, mintha feltörték volna az aszfaltot, és egy földalatti világ tárulna fel alatta.
„Ebben a párhuzamos univerzumban a fiatalok kecsesen repülnek, a szárnyaik helyén könyvekkel, a tudás és az oktatás szimbólumával, amely felemeli és átalakítja őket. A karakterek élénk árnyalatai sokszínűségünket illusztrálják, hangsúlyozva az egységet a sokszínűségben” – írták az alkotók. A kivitelezés 20 000 dollárba került, de a rajz mostanra sajnos már teljesen lekopott, a nyomai már csak az utca kissé bohém, kissé kaotikus, kissé lepukkant hangulatát erősítik.