A jelek nem arra mutatnak, hogy Kolozsvár lesz az ipari örökség újragondolásának egyik pozitív példája: a rendszerváltás után megszűnt gyárainak többsége már nyomtalanul eltűnt, vagy nemsokára lebontják őket, hogy lakó- és irodaházak épüljenek a helyükre. Egyrészt ezzel a város társadalomtörténetének fontos szelete merül épp feledésbe, másrészt most dől el, hogy mi történik Kolozsvár vízpartjaival, az ipari negyed ugyanis a Nádas és a Szamos mentén épült ki. Erre hívta fel a figyelmet a Commoning – időutazás a közjavak nyomában című projekt, amelynek csúcspontja az egyik érintett épületben, Románia egyik legrégebbi gyárában, az Armăturában szervezett, színházi elemekkel gazdagított épületbejárás volt.
A projektet a társadalmi egyenlőtlenséggel, akciókutatással, lakhatási aktivizmussal foglalkozó Desiré Alapítvány kezdeményezte, a cél pedig az volt, hogy kutatók, művészek bevonásával vizsgálják, hogy az iparosítás, a privatizáció és az új ingatlanfejlesztések hogyan formálták a város és a helyi közösségek életét. Bár a konkrét gyár történetéből indultak ki, a kitekintés nagyobb volt, interjúk készültek több kolozsvári gyár egykori munkásaival, mérnökeivel és vezetőivel, a folyamatra rálátó emberekkel, összegyűjtötték a releváns újságcikkeket, a privatizációra vonatkozó törvényeket, nyilatkozatokat, ebből pedig online is elérhető kiadványt szerkesztett Vincze Enikő szociológus, aktivista, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem professzora.
Az összesítésből kiderül, hogy Kolozsváron eddig már 14 gyárépület helyén épültek tömbházak, irodaházak vagy üzletek, további 8 területen zajlik építkezés, két esetben – ez az Armătura és a Remarul – jóváhagyták a tervezett ingatlanfejlesztések területrendezési tervét. Öt egykori gyár épületeit bérlik irodának vagy raktárnak – ezek közül a CUG épületkomplexumát épp idén vásárolta fel több mint 20 millió euróért a Hexagon kolozsvári ingatlanfejlesztő cég, tehát itt is változások lesznek. A gyárak közül hat működik ma is: a Napochim műanyaggyár, a Carbochim csiszolóanyag gyár, a Someșul kötöttárugyár és a Sanex/Cesarom csempegyár új telephelyen, a Terapia gyógyszergyár és a Farmec kozmetikumgyár pedig továbbra is a régi telephelyén.
A régi csarnokok és egyéb épületelemek a legritkább esetben képezik az új ingatlanprojektek részét, többnyire nyomtalanul eltűnnek. Kivétel az egykori sörgyár, ahol vezetett sétákon lehet megnézni, hogyan készül a sör, és meg is lehet kóstolni a termékeket. Az Armătura helyére tervezett Urban Spaces lakópark a tervek szerint megőrizne egy víztornyot és két kéményt, de arról nem szólnak a hírek, hogy ennél mélyebben reflektálnának a város ipari örökségére.
„A jelenlegi átalakulási folyamat a város közös erőforrásait tekintve kizsákmányoló jellegű, mivel a befektetők profitjának maximalizálása érdekében azzal jár, hogy nagy városi területeket teljesen vagy csaknem teljesen lebontanak.
A folyamat a város épített örökségét tekintve kizsákmányoló, de társadalmi szempontból is az, mert a legtöbb esetben ez az átalakulási folyamat figyelmen kívül hagyja a társadalmi emlékezetet, és városi dzsentrifikációt eredményez. Ökológiai szempontból is kizsákmányoló. Nem csak azért, mert a legfenntarthatóbb épületek azok, amelyek már megvannak, hiszen azok nem járnak további szénlábnyommal. Nem csak azért, mert az építőipar felelős az üvegházhatású gázok kibocsátásának csaknem 40 százalékáért. Hanem azért is, mert ez a folyamat legtöbbször a város természetes élőhelyei vagy a városban ökológiai szerepet betöltő »rések« kiiktatásával jár” – ezt Adriana Măgerușan építész írja, aki az említett kiadványban részletesen felhívja a figyelmet arra is, hogy hogyan zajlik Kolozsváron a városrendezési tervek jóváhagyása, úgy, hogy az az ingatlanfejlesztők, és nem a lakosság érdekeit szolgálja.
Találkozás a gyárral
Az Armătura gáz- és vízrendszerek szerelvényeit gyártotta évtizedeken át. A története 1884-ig vezethető vissza, a honlapján szereplő információk szerint jogelődje 1934-ben nemzetközi jelentőségű szabadalmat jegyeztetett be: a golyóscsapot. 1949-ben, több hasonló profilú gyár államosításával kapta jelenlegi nevét. A telephelye folyamatosan fejlődött, 1970-től exportra is gyártott, ebben az időben 2700 alkalmazottja volt, akik három műszakban dolgoztak. A rendszerváltás után egy darabig úgy tűnt, hogy van jövője, 1996-ra befejeződött a privatizációja, a kétezres évek második felében még több száz alkalmazottja volt, a vezetőség fejlesztéseket tervezett, de profit helyett a gyár végül csak adósságot halmozott fel a fő részvényese, az osztrák Herz Armaturen felé. 2021-ben felhagyott a termeléssel, azóta csak az ingatlanok bérbeadásából volt bevétele.
Arról, hogy az ingatlanfejlesztők érdeklődnek a terület iránt, már évekkel korábban cikkezett a helyi sajtó. Végül 2021-ben a telephelyét 9,5 millió euróért – 3,822 milliárd forintért – vásárolta meg a Koro Lando nevű cég, amelynek tulajdonosa ugyanaz a Herz Armaturen, amely a gyár részvényeinek többségét is birtokolta. A vételárból az Armătura törleszteni tudta az adósságát az osztrák részvényese felé. Időközben az is kiderült, hogy mi épülne a gyár helyére: lakópark, üzlethelyiségekkel, irodákkal és szállodával, bölcsődével és parkkal. A legutóbbi hírek szerint a helyi tanács urbanisztikai bizottsága már rábólintott a tervre.
Az állomás mögötti hatalmas, több mint négyhektáros telken elterülő épületegyüttest részben ma is használják különböző bérlők, de a nagy részét a rozsdás romhalmazzá vált csarnokok teszik ki. Ez a terület nyílt meg négy egymást követő délután azok előtt, akik előre regisztráltak az eseményre. Az épületbejárásra érkezők már részben tisztában voltak a gyár történetével és jelenlegi kilátásaival, mert különböző elektronikus és közösségi médiás csatornákon több szereplőtől, többek között magától az első szám első személyben mesélő gyártól is kaptak különböző tartalmakat. A helyszíni vezetett séta így inkább a szemlélődésre és a hely szellemére épített, nem annyira az információátadásra.
A leírás szerint „kutatás, művészet és közösségi reflexió révén a Commoning párbeszédet kezdeményez emlékezetről, munkáról, térről, szolidaritásról és közös felelősségről, valamint a közjavak és a közösségi tulajdon jövőjéről. A projekt a színház és a performativitás eszközeit használja arra, hogy ezeket a témákat közvetlen, átélhető élménnyé alakítsa a közönség számára”. A kulcsszó a commoning gyakorlata (a terek, javak, tudás közös, együttműködésen és kölcsönös felelősségen alapuló megosztása és működtetése), amely révén az erőforrások (a köztulajdonban lévő javak, a természeti és társadalmi erőforrások, a kulturális alkotások, a kapcsolatok, érzelmek és közösségi gyakorlatok) közösségi javakká alakulhatnak.
A projekt célja tehát a közös gondolkodás elindítása volt a közösséget érintő témákról, többek között magáról a színházról is. „Ne úgy tekintsünk a színházra, mint egy olyan térre, amit megszoktunk, amit bejárhatunk, kifizetve egy bizonyos összeget, hogy közben olyan témákkal foglalkozzunk, amik olyannyira távol állnak a hétköznapjaink valóságától. Eközben végig passzívak vagyunk, és noha megrendít, amit látunk, vagy különböző érzéseket, gondolatokat vált ki, lényegében nem érzem a személyes érintettségemet, nem érzem azt, hogy valamilyen formában nézőként fontos lennék, nem érzem azt, hogy lehetőség van biztosítva arra, hogy véleményünk legyen” – mondta erről az Új Szemnek adott interjúban Gálovits Zoltán, a projekt művészeti vezetője.
Az biztos, hogy a csarnokok hidegének közvetlen megtapasztalása, a sötétedés ügyes dramaturgiai kihasználása, a helyszínen talált brandelemek – a régi feliratok, a fő termékről, a csapról vagy az öntőmunkásról készült szobrok, a félig megsárgult logós borítékok – beépítése, a zaj és a zene használata közvetlenebbé és emlékezetesebbé tette a találkozást a gyárral, mintha csak színpadi jeleneteket néztünk volna vagy olvastunk volna róla. Emellett nemcsak a gyár hagyott nyomot a látogatókban, hanem a látogatók is nyomot hagyhattak itt: felírhatták gondolataikat, benyomásaikat az egykori öltöző falára.
Ugyanakkor felemás benyomást keltett a látogatás. Az elhagyatott, romos csarnokok, az árva esztergapad, a sok évtizedes munka nyomai, a privatizációs folyamat nyilvánvaló csődje, az elkerülhetetlennek látszó lebontás a megszemélyesített, saját jobb napjaira emlékező gyár hangjával együtt garantálta a nosztalgiát. Közben viszont az egykori dolgozók bevágott interjúrészleteiből az derült ki, hogy a nehéz fizikai munka és a szálló por rendes munkavédelem híján alaposan megrövidítette a dolgozók életét, a veszélyességi pótlékként kapott plusz nyugdíjas éveket nem sokáig élvezték. Ez a kettősség nem oldódott fel az épületbejárás alatt, viszont felhívta a figyelmet arra, hogy a város múltjának ezzel a részével még lenne mit kezdeni. Ahogy az egyik látogató az Armătura öltözőjének falára írva felvetette: hogyan nézne ki például a munka múzeuma?
