Az RMDSZ a kampányban teljes mellszélességgel a Fidesz mögé sorakozott fel: a párt kommunikációs lehetőségeit, infrastruktúráját és logisztikáját ennek szolgálatába állította, Kelemen Hunor többször is nyíltan a Fidesz támogatására buzdított. Ott volt Orbán Viktor debreceni nagygyűlésén, majd a teljes RMDSZ-es vezetőség megjelent a budapesti fideszes eredményvárón is. Az elsöprő Tisza-győzelem után ehhez képest csak megkésett és feltűnően szűkszavú reakció érkezett.
Az eredményhirdetés utáni órákban azonban felgyorsultak az események: Magyar Péter nemzetközi sajtótájékoztatóján beszélt arról, hogy nem az erdélyi magyarokat hibáztatja, hanem azt a propaganda- és hazugságkampányt, amelyet a Fidesz épített ki Erdélyben, és amelyben szerinte a Kelemen Hunor vezette RMDSZ is aktív szerepet vállalt. A hétfő esti órákban már arról értesültünk, hogy Kelemen Hunor, aki az erdélyi magyarok felé azt kommunikálta, hogy nincs miért hamut szórnia a fejére, mert ő „az erdélyi magyarok többségét képviselte”, már jelentkezett Magyar Péternél, és egy rövid telefonbeszélgetés után jövő heti személyes találkozóban állapodtak meg. Kelemen azt is mondta a Fideszre szavazó, csalódott erdélyi magyaroknak, hogy ne búsuljanak, mert az RMDSZ „továbbra is megvédi” őket.
Amikor Székely István Gergő politológussal beszélgettünk, még nem látszott, hogy ilyen gyorsan fordulnak az események. A beszélgetésben azt próbáltuk megérteni, hogyan navigálta bele magát az RMDSZ ebbe a politikai zsákutcába, és magával együtt az erdélyi magyar közösséget is, és hogy van-e ebből visszaút. Székely szerint a helyzet nem egyetlen rossz döntés következménye, hanem egy hosszú folyamat vége, amelyben stratégiai tévedések, beszűkült politikai mozgástér és egy torzult valóságkép egyszerre ütöttek vissza.
Elsősorban a választási rendszernek. Bár nyilván nem erről szeretnénk most részletesen beszélni, de azt szerintem mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy a Fidesz gyakorlatilag a saját maga által kialakított választási rendszer áldozatává vált a tegnapi napon.
Ráadásul, ha minden igaz, a Tisza egy picivel alacsonyabb szavazataránnyal fogja elérni az eddigi legnagyobb győzelmet ebben a rendszerben, mint amivel korábban a Fidesznek ez sikerült. Jelen állás szerint az eddigi legszolidabb kétharmad körvonalazódik a mandátumokban, és nagyjából 53 százalékról van szó a szavazatok tekintetében, bár a végleges számokat még érdemes megvárni.
Az igazság az, hogy nehéz eldönteni, honnan érdemes ezt az egészet elkezdeni, mert rendkívül hosszú folyamat végére értünk tegnap, amely visszavezethető akár 2010-ig, vagy akár még korábbra is. Szerintem a választáshoz közeli kiindulópontot választva az történt, hogy a Fidesz kifejezetten rossz kampánystratégiát választott, ráadásul ez a stratégia nem párosult olyan kormányzati teljesítménnyel vagy eredményekkel, amelyek ellensúlyozni tudták volna előbbinek a hibáit.
Emellett legalább ennyire fontos, hogy az előző választásokhoz képest megváltozott a politikai tér szerkezete is. Még 2022-ben is, annak ellenére, hogy volt egy ellenzéki összefogás, bizonyos értelemben fennállt az, amit annak idején Orbán Viktor úgy írt le, hogy a „centrális erőtér”: a Fidesz középen helyezkedett el, és arra épített, hogy a kétoldali ellenzéke egymással nem kompatibilis, ezért nem tud összefogni ellene.
Ez a logika 2022-re már részben kimerült, hiszen az ellenzék felismerte, hogy csak együtt van esélye, ugyanakkor az akkori, a Jobbiktól a DK-ig terjedő széles koalíció nem bizonyult működőképesnek. Most viszont alapvetően más helyzet alakult ki: a Fidesz egyértelműen elmozdult jobbra, méghozzá annyira, hogy ez már önmagában is ellentmondásba került azzal a korábbi centrális pozícióval, amelyre a rendszerét építette.
Ez a helyzet tulajdonképpen egyfajta fogalmi ellentmondást hozott létre: nehéz továbbra is centrális erőtérről beszélni, ha a politikai centrumtól ennyire jobbra tolódik egy párt. Ennek következményeként a Fidesz elveszítette a mediánszavazót is. Ez a fogalom azt jelenti a politikatudományban, hogy amennyiben a politikai versengés tartalma egyetlen dimenzióra redukálható, jellemzően az a politikai erő kerül előnybe, amelyik képes a politikai spektrum középen álló választói csoportot megszólítani.
A korábbi fragmentált ellenzékkel szemben a Tisza egy klasszikus értelemben vett gyűjtőpártként jelent meg, rendkívül heterogén szavazóbázissal, amely képes volt megszólítani mindazokat, akik a ugyan jobboldaliak, de Fidesztől a centrum irányába helyezkednek el, azok pedig, akik azon túl, baloldali irányba helyezkednek el, szintén rájuk szavaztak, mert a baloldali kínálat teljesen kiürült, és számukra a Tisza volt a legkevésbé jobboldali, vagy az egyetlen nem szélsőjobboldali alternatíva.
Én alapvetően ebben látom a fő okot, bár ez nyilván egy inkább elméleti megközelítés, és érdemes lenne a közpolitikai tényezőkről is részletesebben beszélni. Ugyanakkor az is fontos fejlemény, hogy a Fidesz jobbra tolódásával magával húzta az RMDSZ-t is, és ezzel egy olyan helyzet alakult ki, amely különösen érzékenyen érinti az erdélyi magyar közösséget.
Az, hogy lehetett volna-e másképp, most már alapvetően egy kontrafaktuális kérdés, és elég nehéz egyértelmű választ adni rá. Én magam is nehezen tudtam megmagyarázni, hogy az RMDSZ-en belül mi vezetett ehhez a döntéshez, de a legvalószínűbb magyarázatnak azt tartom, hogy úgy ítélték meg: nagyobb lett volna a politikai ára annak, ha a választások előtt stratégiát váltanak, ha egy látványos hátraarcot hajtanak végre, mint annak, ha kivárják az eredményt, még akkor is, ha a vereség reális lehetőségként felmerült.
Azt gondolom, hogy amikor ezt a döntést tavaly nyáron meghozták, akkor ennek a választási vereségnek még nagyon alacsony valószínűséget tulajdonítottak. Persze most utólag látunk olyan megszólalásokat – például Tánczos Barna részéről – amelyek arról szólnak, hogy „elhitte, és tévedett”, de nyilván senki nem fogja azt mondani, hogy nem hitt benne, mégis ezt az irányt követte.
Ettől függetlenül hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az RMDSZ-en belül sokan valóban elhitték, hogy a Fidesz meg fogja nyerni ezt a választást.
Ez egy nagyon nehéz kérdés, és őszintén szólva nem tudok rá egyértelmű választ adni, mert miközben utólag már sok minden látszik, abban a helyzetben valószínűleg nem volt ennyire egyértelmű, ugyanakkor azt gondolom, hogy biztosan voltak az RMDSZ-en belül olyanok, akiknek időközben kezdett leesni, hogy itt lehet, hogy mégsem az fog történni, amire eredetileg számítottak.
De az is igaz, hogy ha egy politikai közösség egyszer már beleáll egy irányba, akkor abból nagyon nehéz visszalépni, különösen akkor, ha az az irány hosszabb ideig működőképesnek, sőt kifejezetten gyümölcsözőnek bizonyult, és szerintem ez a szempont is erősen benne volt a döntésben. Emellett nyilván az is számított, hogy ha a Fidesz végül mégis nyer, és ők előtte stratégiát váltanak, akkor annak lehettek volna következményei, különösen abban a közegben, ahol Orbán Viktor többször is jelezte, hogy „minden le lesz jegyezve, és semmi nem lesz elfelejtve”.
Azt is el tudom képzelni, hogy egyszerűen nem volt igazán kidolgozott B terv, vagy egyszerűen annyi volt, hogy ha mégsem lesz igazuk, akkor a választás után valahogy csak kialakul egy új egyensúly, és csak sikerül kiegyezni a Tiszával. Ugyanakkor ez még mindig nem magyarázza meg teljesen, hogy miért kellett ennyire intenzíven és ennyire egyértelműen beleállni a kampányba.
Tehát ebben én sem látok tisztán, és nem tudok rá egy megnyugtató magyarázatot adni. De figyelve a reakciókat, azokat is, amik a választás után érkeztek, valószínűnek tartom, hogy az RMDSZ elitjének egy jelentős része ténylegesen elhitte, hogy a Fidesz megnyeri ezt a választást, és ebből a szempontból talán nem is annyira meglepő a helyzet, mert ha megnézzük, hogyan viselkedtek a Fidesz politikusai az utolsó napokban, milyen magabiztosságot sugároztak a kampány során, akkor az alapján az a benyomás alakulhatott ki, hogy ők maguk is hittek ebben a forgatókönyvben. Mármint nem a csúcsvezetése a Fidesznek, hanem mondjuk azon közel száz jelölt jelentős része, akik végül kikaptak egyéniben a Tiszától.
Azt viszont kifejezetten problémásnak tartom, hogy most egyesek a közvélemény-kutatókra próbálják hárítani a felelősséget, mert szerintem egyszerűen nem reális az a feltételezés, hogy a Fidesz felső vezetése ne lett volna tisztában a valós helyzettel, vagy ne látta volna azokat a tendenciákat, amelyeket a különböző mérések – még ha torzítva is – kirajzoltak. A Fideszhez közel álló intézetek számai száz százalék, hogy politikai megrendelésre lettek beírva.
Ha egy kicsit visszamegyünk az időben, és megnézzük ennek a korszaknak az elejét, akkor azt látjuk, hogy a Fidesz és az RMDSZ viszonyának rendeződéséhez korábban is hozzájárult egy vezetőcsere, hiszen Markó Béla visszavonulásának idején több tényező is egybeesett, köztük a kettős állampolgárság bevezetése által teremtett új helyzet, ami nyilván nem az egyetlen ok volt, de valószínűleg hozzájárult a visszavonulásához.
Kezdetben úgy tűnt, hogy Kelemen Hunor vezetésével az RMDSZ továbbviszi ugyanazt az irányt, de néhány év alatt ez jelentősen megváltozott, és a szervezet fokozatosan közelebb került a Fidesz politikai logikájához. Az ilyen típusú átrendeződések általában nem egyik napról a másikra történnek, hanem inkább egy olyan folyamat eredményei, ahol egyszerre van jelen az ösztönzés és a nyomásgyakorlás.
A mostani helyzetben is elképzelhető, hogy valami hasonló dinamika mentén zajlik majd az átalakulás, de nem számítok sem nagyon gyors és látványos fordulatra, sem évekig elhúzódó folyamatra. Sokkal inkább egy néhány hónapos átmeneti időszakot tartok valószínűnek, amelyben különböző csoportok és szereplők próbálnak majd új pozíciókat találni, és megjelenhetnek olyan arcok is, akik az elmúlt években háttérbe szorultak. És szinte biztos, hogy fel fognak tűnni olyan szereplők is, akik utólag igyekeznek majd úgy beállítani magukat, mintha valójában már korábban is más irányt képviseltek volna, vagy legalábbis kiszóltak a kánonból, ami egyébként teljesen tipikus jelenség az ilyen politikai helyzetekben.
Ahogy a választás után pörgettem a Facebookot, én is találkoztam olyan megnyilvánulásokkal, hogy „Trianon 2”, meg hasonló párhuzamok, és ebből azért jól látszik, hogy nagyon sokan jelenleg egyfajta sokkos állapotban vannak, teljesen kiábrándultak, vagy akár még félnek is, még ha nem is mindig teljesen világos, hogy pontosan mitől.
Van, aki attól tart, hogy például elviszik katonának a fiát, unokáját Ukrajnába, mások attól, hogy hirtelen elapadnak a Magyarországról érkező források, és ennek következtében ellehetetlenülnek intézmények, iskolák, kulturális struktúrák – tehát ezek a félelmek nagyon különbözőek, nagyon vegyesek.
Azt gondolom, hogy ebben a helyzetben kulcskérdés lesz az, hogy mi történik a magyarországi állami médiával, vagyis hogy vissza tud-e alakulni valódi közmédiává, vagy nem. Azt a forgatókönyvet nem is szeretném komolyan mérlegelni, hogy csak egy másik politikai tábor veszi át ugyanazokat az eszközöket Tehát reménykedem abban, hogy a kétharmados felhatalmazás birtokában a következő kormány megpróbálja visszaállítani a demokratikus intézményrendszert, és ezen belül a közmédia helyreállítása kulcsszerepet kap.
Mert szerintem Erdélyben, különösen az idősebb generáció esetében az történt, hogy folyamatosan, háttérzajként jelen volt a Kossuth Rádió, a Duna TV, az M1 és a többi csatorna, és ez lassan, szinte észrevétlenül formálta a valóságérzékelést, úgy, hogy sokan nem is vették észre, mennyire eltolódott az a kép, amit ezek a médiumok közvetítettek. Húsz éve még ez volt a megbízható forrás, mostanra már csak Brüsszelt, a migránsokat és az ukránokat szidja és a háborús paranoiát gerjeszti. Volt, akinek ez időközben leesett, de sokaknak nem, és szerintem ez a jelenlegi helyzet megértésének egy nagyon fontos eleme.
Egy másik nagy kérdés az, hogy mi lesz a Fidesz erdélyi médiabirodalmával, mert itt jelentős érdekeltségekről beszélünk, és valójában a médiatér egy jelentős részét kontrollálják, az RMDSZ-nél is lényegesen nagyobb részét.
Most az a kérdés, hogy ellenzéki helyzetből, a következő választásokig hátralévő három-négy évben mennyire lesz forrásuk e médiarendszer fenntartására, és mennyire tekintik ezt prioritásnak. Elképzelhető, hogy a jelenlegi méretet még fenn tudják tartani, akár szűkösebb körülmények között is, mert valószínű, hogy rendelkeznek tartalékokkal, hiszen már korábban történt egy jelentős visszavágás ezen a téren.
Rövid távon viszont most még lesz egy időszak, amikor szükség van egyfajta levezető narratívára, mert nem lehet egyszerűen azt mondani azoknak a választóknak, akik a Fideszt támogatták, hogy „nem sikerült, ennyi volt”, tehát kell egy olyan magyarázat, amely fenntartja az identitásukat és a politikai hitüket, ezt még néhány hétig kell csinálni. Utána már az új stratégiájuktól fog függeni, de ezután várhatóan az eddig megszokott diskurzusok is visszább fog szorulni, és a médiatér valamelyest átrendeződik.
Én őszintén nem számítok arra, hogy az RMDSZ emiatt tartósan vagy strukturálisan kiszolgáltatott helyzetbe kerülne a román politikában, bár az látszik, hogy érkeznek kritikák és támadások román oldalról, nemcsak a közösségi médiában, hanem a szélesebb nyilvánosságban is.
Ezek közé tartoztak például a különböző petíciók vagy kampányok, amelyek a választás előtt kezdődtek, de még egy ideig napirenden maradhatnak. Viszont kormányzati szinten én nem látom azt, hogy a koalíciós partnerek erre építenék a politikájukat a jövőben, már csak azért sem, mert így is elég komoly kihívás fenntartani a jelenlegi kormánykoalíciót. Ha van olyan politikai erő, amely részéről ez relevánsabb lehet, akkor az inkább az USR, de a többi koalíciós partner esetében nem látom ennek a stratégiai jelentőségét.
Sokkal érdekesebbnek tartom azt, hogy a román liberális értelmiség körében most egyfajta szimpátia alakult ki Magyarország irányában, ami részben annak köszönhető, hogy az uniópárti erők megerősödtek, és így egyfajta közös nevező jött létre. Én személy szerint még soha nem láttam ekkora érdeklődést a magyarországi politikai események iránt a román médiában, sőt, volt olyan helyzet is, hogy hamarabb értesültem fejleményekről román forrásból, mint magyarból.
Ez viszont azzal is jár, hogy az RMDSZ ebben a közegben most nehezebben tudja megszerezni azt a szimpátiát, amit korábban – például Nicușor Dan megválasztása idején – még viszonylag sikeresen ki tudott építeni, és amikor egy időre vissza is nyerte azt a státuszt vagy presztízst, amelyet a 90-es és 2000-es években élvezett a román liberális értelmiség körében.
Hogy ebből lesz-e változás, azt nehéz megmondani, mert ez egy nagyon komplex terület, és én sem érzem magam teljesen kompetensnek abban, hogy ennek minden részletét átlássam, de egy dolgot viszonylag biztosnak tartok: az a rendszer, amely az elmúlt években működött, ebben a formában aligha marad fenn.
Ugyanakkor azt is fontos kimondani, hogy az a félelem, amely most sokakban megjelent Erdélyben, hogy egyik napról a másikra megszűnnek a Magyarországról érkező támogatások, szerintem nem reális, tehát ilyen radikális fordulatra nem számítok.
A valódi kérdés inkább az, hogy milyen irányba alakul át ez a rendszer: visszatérünk-e egy olyan modellhez, amelyben a határon túli elitek nagyobb mozgástérrel rendelkeznek, mint 2010 előtt, vagy inkább megmarad a mostani központosított logika, csak éppen más szereplőkkel?
Őszintén szólva egyik megoldást sem tartanám igazán jónak, mert ha teljesen átengedik a rendszert a határon túli politikusoknak, az ugyanúgy politikai befolyás alá kerülhet helyi szinten, ha pedig csak a kedvezményezettek cserélődnek ki, akkor lényegében ugyanaz a klienteláris működés marad fenn, csak a klientúrák cserélődnek.
Szerintem az lenne kívánatos, hogy a támogatások elosztásában nagyobb szerepet kapjanak a szakmai szempontok, például úgy, hogy különböző területeken szakmai testületek határozzák meg a prioritásokat, és ne kizárólag politikai alapon szülessenek döntések.
Emellett azt is fontosnak tartom, hogy bizonyos, nemzeti szempontból kiemelt intézmények finanszírozása megmaradjon, ugyanakkor ez sem működhet teljesen feltételek nélkül, tehát szükség lenne egy átláthatóbb és ellenőrizhetőbb rendszerre.
Összességében én abban bízom, hogy lesz egy elmozdulás egy átláthatóbb irányba, és szerintem az is kulcsfontosságú lenne, hogy történjen egy átfogó átvilágítás arról, mi történt az elmúlt években.
Ez szerintem az egyik legnehezebb kérdés, mert az RMDSZ az elmúlt években egyre inkább beleolvadt abba a kommunikációs logikába, amit a Fidesz épített fel, vagyis egy olyan alternatív valóságba, amely nagyon leegyszerűsített, fekete-fehér kategóriák mentén működik.
És az volt a probléma, hogy még akkor sem próbált ettől akár csak részben eltérni, amikor lett volna rá mozgástere, tehát nem alakított ki egy saját, árnyaltabb hangot, hanem inkább tovább erősítette ezt a narratívát.
Ez rövid távon, különösen a romániai választások során, hatékonynak tűnt, mert jól mobilizálta a választókat, de most már látszik, hogy ez egy csapda is volt, mert beszűkítette a mozgásteret, és nagyon megnehezíti az irányváltást.
Szerintem ebből csak úgy lehet kilépni, ha az RMDSZ tudatosan elkezd eltávolodni ettől a fekete-fehér gondolkodásmódtól, még akkor is, ha ez rövid távon politikai kockázatokkal jár.
Nem gondolom, hogy ez gyorsan meg fog történni, de az biztos, hogy a Fidesz vereségének egyik tanulsága az, hogy a választók egy része egy idő után nem fogadja el azt, ha extrém módon leegyszerűsített vagy torzított képet kap a valóságról, és ezt a következtetést szerintem a határon túl is le kell vonni.
Ez egy klasszikus csapdahelyzet, amelyből nagyon nehéz gyorsan kijönni, és ezért én nem is számítok gyors megoldásokra, inkább egy hosszabb alkalmazkodási folyamatra. Részben ezért is mondtam korábban, hogy az RMDSZ az elmúlt években a saját szavazótáborának egy részhalmazának a foglyává vált, és most tulajdonképpen egy elég komoly gordiuszi csomóval áll szemben, amit valahogyan át kell vágni.
A magyar-magyar kapcsolatok jövőjének alakulása szempontjából kulcsfontosságú, hogy kell érkezzen egy új ajánlat Budapestről, mert addig valójában csak találgatni tudunk, amíg a TISZA nem fogalmaz meg egy részletesebb koncepciót arról, hogyan képzeli el a határon túli magyarokkal való kapcsolatot.
Közben a Fidesz jövője is egy nyitott kérdés, mert bár választást veszített, attól még egy 37–38 százalékos támogatottságú pártról beszélünk, ami európai összehasonlításban sok helyen még mindig a legerősebb politikai erőt jelentené, tehát egyáltalán nem biztos, hogy le lehet írni.
Ugyanakkor az is benne van a pakliban, hogy komolyabb átrendeződés indul el, hiszen korábban is láttunk már olyan helyzeteket, a 2000-es években, amikor egy választási vereség után megkérdőjeleződött Orbán Viktor pozíciója, még ha ezek végül nem is vezettek tényleges vezetőváltáshoz.
Most viszont az is látható volt, hogy a kampány végére már nem ugyanazt az energikus és domináns Orbánt láttuk, mint aki a 2010-es években meghatározta a magyar politikát, de az sem egyértelmű, hogy a környezetében van-e olyan szereplő, aki hitelesen át tudná venni ezt a szerepet. Az sem világos, hogy a nemzetpolitika terén befolyásos fideszes szereplők közül ki marad a pályán, és milyen erőforrásokkal, illetve ki tűnik majd el.
Ezek mind olyan bizonytalansági tényezők, amelyek közvetve az RMDSZ mozgásterét is befolyásolják, ahogyan az is, hogy a TISZA mennyire tekinti majd az RMDSZ elitjét partnernek, vagy mennyiben tartja felelősnek a kialakult helyzetért.
Az több mint valószínű, hogy az RMDSZ nem szerzett jó pontokat azzal, hogy a kampány során elzárkózott a TISZA-tól. Ettől én még nem tartom kizártnak, sőt inkább valószínűnek látom, hogy előbb-utóbb valamilyen formában mégis létrejön egy kiegyezés.
Szerintem ehhez mindenképpen idő kell, de én azt gondolom, hogy ez a mostani feszültség és csalódottság fokozatosan oldódni fog.
Egyrészt azért, mert nagyon sok erdélyi magyarnak vannak magyarországi kapcsolatai, családi vagy baráti szinten, és ezek a közvetlen tapasztalatok idővel árnyalják azt a képet, ami most sokak fejében él. Másrészt pedig már rövid távon is ki fog derülni, hogy a félelmek egy része túlzó volt, és nem egy főgonosz került hatalomra most Magyarországon.
Az is fontos, hogy minden választás után megfigyelhető egyfajta „győzteshez húzás” jelenség, ami szerintem most Magyarországon elég erősen meg fog jelenni, és ennek hatása idővel Erdélyben is érződni fog.
Én nem gondolom, hogy Magyar Péter már elérte volna a népszerűsége csúcspontját, inkább azt tartom valószínűnek, hogy ez még csak most következik, egy-két hónapon belül. Utána természetesen már egy másik szakasz jön, amikor a kormányzati teljesítmény kerül előtérbe, és a szimpátia erodálódni kezd.
Rövid távon viszont ez a „győzteshez húzás”, illetve az, hogy megjelennek olyan szereplők – akár korábbi „kriptotiszások” –, akik utólag pozicionálják magukat a győztes mellé, mind hozzájárulhat ahhoz, hogy csökkenjen ez a sértettség és csalódottság.
Ugyanakkor szerintem egy fontos felismerés is következhet ebből az egészből, mégpedig az, hogy érdemes újragondolni azokat az alternatív valóságokat, amelyeket az elmúlt években sokan készpénznek vettek.
Mert ha egy politikai erő még az utolsó pillanatokban is biztos győzelmet ígér, és ennek végül a szöges ellentéte történik, akkor szerintem óhatatlanul fel kell tenni néhány kérdést. Elsősorban azt, hogy vajon nem vezettek-e meg. És ha a választási esélyek tekintetében így megvezettek, ami ugye valószínűnek tűnik, , akkor vajon ezen kívül még milyen más ügyekben kellene újraértékelni azt a képet, amit a valóságként közvetítettek az irányunkba?
