Magyarországon az iskolarendszer tömegesen gyilkolja a jövőt

Van nagyjából 145 ezer ember Magyarországon, akik döntő befolyást gyakorolhatnának az ország sorsára: a tanárok. Mindegyikük egy lehetőség arra, hogy egy gyerek az életét megváltoztató beszélgetéshez jusson: egy beszélgetéshez, ami arról szól, ami értékes benne, amit kihozhat magából, és egy jövőről, amely ténylegesen nyújt valami ígéretet.

A 145 ezerből nagyjából 42 ezren tanítanak középfokú oktatásban. A középiskolai felvételik időszakában rengeteg szó esett néhány középiskoláról: a középiskolák elitjéről, ahol nyolc- vagy hatosztályos gimnáziumi képzés indul. Sokkal kevesebbet beszélünk, ha egyáltalán beszélünk, a középiskolák túlnyomó többségéről, ahová a gyerekek fennmaradó része jár, s ahol gyakran nem igazán jó körülmények között kellene a tanároknak nem középosztályi hátterű gyerekeket felkészíteniük valamiféle jövőre, ami jobb, mint az elkallódás, a frusztráció, a megkeseredés és a reménytelenség.

Az egyetemen, ahol dolgozom, tehetséggondozási program indult tavaly ilyenkor. A program lényege, hogy olyan középiskolás gyerekeket céloz meg, akik rosszabb körülmények közül jönnek, kevésbé van lehetőségük különórákat venni, felkészülni egy egyetemi felvételire, vagy egyenesen eszükbe sem jut, hogy akár egyetemre is mehetnének. A feladataim közé tartozik, hogy felvételiztetek: elmegyünk vidéki városokba, és beszélgetünk a jelentkező fiatalokkal. Rajtuk keresztül, a saját élményeiken, érzelmeiken és jövőképükön átszűrve találkozom a magyar középiskolákkal. Elkeserítő a kép.

Nem akarok konkrét iskolákra mutogatni, ezért csak általánosságban írok. Egy vármegyeszékhelyen, egy egyházi fenntartású középiskolában olyan minőségű művészeti oktatással találkoztam, amely az egyetemünkön is megállná a helyét: motiváló, korszerű feladatok, sokféle technika, az egyéni látásmód bátorítása, magas színvonalú önreflexió, mentálhigiénés alapismeretek. De ez az iskola kivétel. Szinte mindenhol máshol nagyon szűken értelmezett, özönvíz előtti feladatokat kapnak a gyerekek, nincsenek inspiráló tanárszemélyiségek, a diákoknak nincs igazán jövőképük. És aztán van néhány iskola, amely nemhogy nem segít, de kifejezetten bedarálja a diákjait – feltételezem, hogy ha még ebbe a mi erősen szelektív programunkba is eljutott ilyen diák, ez egyáltalán nem ritkaság. Ezekben az iskolákban a diákokkal egyáltalán nem is foglalkoznak vagy kifejezetten agresszív hangnemben beszélnek velük, a pedagógusok kiégnek, lényegében nem folyik oktatás.

A magyar középfokú oktatás az utolsó pillanat, amikor a leszakadó, elkallódó, pszichésen tönkrement, otthon abuzált fiatalokat pályára lehetne állítani, egy-két beszélgetéssel, figyelemmel, példamutatással. A tavaly legalább némi figyelmet kiváltó újpesti felmérés mutatja, hogy a diákok jelentős részének nemhogy nem támogató, de kifejezetten romboló, visszahúzó családi háttere van. Ezt a családi hátteret a leépített szociális ellátórendszer agyondolgoztatott és alulfizetett munkatársai nem tudják még felderíteni sem, nemhogy korrigálni. Egyedül az iskola az a hely, ahol ezek a problémák legalább felszínre jöhetnek, és a gyerekek némi személyes figyelmet kaphatnak egy-egy tanártól.

Egy ötezres lakosú kisvárosban például működik egy katonai iskola. Ebben az iskolában van egy rajztanár, aki minőségi figyelmet képes adni a diákjainak, és fontosnak érzi, hogy bátorítsa őket. Két roma diákot is küldött a programunkba, öröm volt velük beszélni: komoly céljaik voltak, hittek magukban és készen álltak arra, hogy dolgozzanak ezekért a célokért. Ez a rajztanár Magyarország kincse. Az ország jövője azon múlik, hány ilyen tanár dolgozik most az iskoláinkban. De a közoktatás nem jutalmazza ezeket a tanárokat, ellenkezőleg. Magyarországon az iskolarendszer tömegesen gyilkolja a jövőt.

Az egyetemi szintre a diákok többsége már nem jut el, és az egyetem egyébként sem alkalmas arra, hogy pszichoszociális hiányokat korrigáljon, pedig még a saját nagyon szelektív egyetememen is azt látom, hogy a fiatalok elkeserítően rossz állapotban vannak. Az utolsó pillanat, amikor még segíteni lehetne nekik, a középiskola. A középiskolákban rendszeresen kellene tartani mentálhigiénés foglalkozásokat, avítt tananyag helyett a jövőbe vetett hitet és az elköteleződést kellene tanítani, jutalmazni kellene az egyéni kreativitást és kitartást, és erre felkészíteni a tanárokat. Ez mind nem történik, bár egy toleráns fenntartó esetén helyi csodaként megteremthető, ahogy az említett művészeti iskola esetében.

Az elmúlt évek tanártiltakozásai leginkább arra világítottak rá, hogy a kormány fegyelmezéssel és megfélemlítéssel kívánja kezelni az oktatás ügyét.

Fegyelmezésből és megfélemlítésből nem lesz jó iskola, jó iskola híján pedig nincs jó munkaerő. Jó munkaerő nélkül nincs minőségi munka, nincs gazdasági növekedés, nincs innováció, csak egy lefelé húzó spirál van.

Miért nem háborodunk fel naponta azon, hogy az ország jövőjét szakmányban teszik tönkre, hogy azokat az embereket, akiken ez a jövő sokban múlik, naponta alázzák meg és szorítják sarokba, hogy az intézmények, amelyeknek ezt a jövőt kellene gondozniuk, legjobb esetben is ötlettelen, gépies folyamatokat működtetnek, rosszabb esetben aktívan ártanak. Én ezen sokkal inkább fel vagyok háborodva, mint azon, hogy a NER-közeli milliárdosok éppen mennyi pénzt tettek zsebre vagy hogy éppen hogyan igyekszünk kiszolgálni Oroszország érdekeit.

Az oktatás lehetne nemzeti ügy. Lehetne politikán felüli ügy, amiben még azok is egyetértenek, akik egyébként nem azonos politikai platformon vannak. Gyakran beszélek toleranciáról és megértésről a tőlünk eltérő politikai meggyőződésű emberek iránt, de ebben a kérdésben nem látok lehetőséget kompromisszumra vagy köztes álláspontra. Itt nem az a helyzet, hogy mindkét oldalon igazolható és jogos célok és álláspontok között kell kompromisszumot találni. Nem mondhatjuk, hogy mindenkinek igaza van a maga szempontjából, és hogy a realitás a szürke árnyalatait kínálja fehér-fekete kép helyett. Ebben a kérdésben én magam is fekete-fehéren látok:

vagy ellátja az oktatás a feladatát – segíteni a társadalmi mobilitást, felkészíteni a jövő munkaerőt, korrigálni a család esetleg káros befolyását –, vagy nem. A mi oktatási rendszerünk túlnyomó részben nem teljesít jól.

Visszatérve most erre a 145 ezer emberre, a tanárokra: abban az ideális társadalomban, amelyben szívesen élnék, a tanár középosztálybeli, stabil egzisztencia, jelentős társadalmi respektussal. Ez a 145 ezer ember tarthatja el a kultúrát és a sajtót, stabilizálhatja a politikai retorika szélsőségeit, adhatja át a civilizációt a következő nemzedéknek. Ez a 145 ezer ember segíthet megelőzni a mentálhigiénés krízist, amelyben élünk. Nélkülözhetetlenek. Amikor mikrofon elé kerülök, legszívesebben minden alkalommal elmondanám: tisztelettel tartozunk nekik, rajtuk múlik minden, ami igazán fontos. A mai helyzet kétségbeejtő. De az első lépés innen előre csak az lehet, ha tudatosítjuk, hogy a tanárok és az iskolák fontosak, sokkal fontosabbak, mint amennyi figyelmet szentelünk nekik. Ahhoz, hogy minél több magyar gyereknek lehessen része ebben az életét meghatározó beszélgetésben, aktív hálózatokra van szükség, amelyek bekötik a tanárokat az egyetemekre. Díjakra és kitüntetésekre van szükség, amelyek felhívják a figyelmet arra, hogy a tanár rendkívül fontos munkát végez. Sajtófigyelemre van szükség, az eddiginél többre. A szülők elkötelezettségére, a továbbképző intézmények fejlesztésére, nagyon sok erőforrásra. Ha az egészségügyet hagyjuk lerohadni, abba sokan belehalnak. De amit az oktatással művelünk, az az egész nemzet halála. Megbocsáthatatlan.