Négyszer kíséreltem meg öngyilkosságot, húsz éven át segítettem másoknak. Most megpróbálom megosztani, mit tanultam

Négyszer kíséreltem meg öngyilkosságot, húsz éven át menedzseltem öngyilkossági szándékkal érkező felhasználókat a Búrán, ami lelki zavarokkal, problémákkal küzdők, valamint hozzátartozóik közösségi segítő oldala. Most megpróbálom megosztani, mit tanultam arról, hogyan segíthetünk valakinek, aki nem akar tovább élni.

Az öngyilkosságot megkísérlő vagy arról fantáziáló ember megijeszti a környezetét. Legszívesebben nem beszélünk erről a dologról, otrombaságnak vagy udvariatlan és hívatlan vallomásnak tekintjük, ha valaki kimondja, eszébe jutott már, hogy jobb lenne nem lenni, hogy nem akar már élni. A legtöbb ember azonban, mielőtt megpróbálja, valamiféle jelet ad, vagy akár beszél is róla. Nagyon fontos, hogy észrevegyük ezeket a jeleket, ne forduljunk el csak azért, mert az kényelmesebb, és mert zavarba hoz vagy tehetetlenséggel tölt el az, amit a másik érez.
Vannak mondatok, amelyekkel lehet segíteni, és vannak mondatok, amelyek elszigetelik őt a világtól és az élettől. Nem mindegy, melyik mondat szalad ki a szánkon.

Soha ne gondoljuk, hogy az öngyilkos sajnáltatja magát.

Aki öngyilkosságot kísérel meg, az nem akar élni, még akkor is, ha egyébként üzenni is akar a hozzátartozóinak vagy munkatársainak a halálával. A hozzátartozók zsarolásának vannak más eszközei is. Az öngyilkos nem látja ezeket az eszközöket, mert nem lát semmit. Az öngyilkos vak a jövőjére.

Soha ne mondjuk, hogy „elmúlik”, noha igaz, általában elmúlik. Abban a pillanatban az öngyilkos meg van győződve arról, hogy mindent megpróbált, mindent átgondolt, és az egyetlen megoldás a halál. Erre azt mondani, elmúlik, olyan, mint amikor színvaknak magyarázunk színekről. Nem látja, nem tudja látni, hogy van jövő. Meghalt benne a remény.

Az öngyilkos úgy dönt, hogy kezébe veszi a sorsát, és az egyetlen lépést teszi, amiről még el tudja képzelni, hogy a hatalmában áll: kilép. Ne mondjuk neki, hogy a kilépés fájdalmat fog okozni a hozzátartozóinak, és önző dolog. Tudja. De úgy érzi, hogy még mindig ez a legjobb megoldás, hogy a saját fájdalmával a hozzátartozói sem tudnak együtt élni, ahogy ő sem. Beszéljünk át vele inkább alternatív lépéseket.

Ne mondjuk az öngyilkosnak, hogy a fájdalma komolytalan, hogy mások szerencsésnek éreznék magukat az ő problémáival. Ezzel csak falat emelünk, ami elszigeteli. Lehet, hogy az ügy, amin az öngyilkos végleg kétségbe esik, kicsinek, nevetségesnek vagy triviálisnak tűnik nekünk. Ne mondjuk neki azt, hogy tegye túl magát a fájdalmán. Pillanatnyilag erre nem képes.

Mit mondjunk akkor?

Először is, ismerjük el, hogy elviselhetetlen fájdalmat érez, elviselhetetlenül távolinak érez minden lehetséges megoldást, elviselhetetlenül reménytelennek látja a helyzetét. Kérjük meg, hogy adjon nekünk bizalmat, néhány hétre. Ezalatt a néhány hét alatt vállalja, hogy nem kísérli meg megölni magát, mi pedig átvesszük tőle a felelősséget az életéért. Mondjuk neki azt, nem kell élned, most levesszük rólad a döntés terhét, csak ne válaszd a halált, adj magadnak és nekünk időt valahol a kettő között. Néhány hét alatt eldőlhet egy belső harc kétségbeesés és remény között, és mi is segíthetünk, hogy a remény győzzön.

Másodszor is, ismerjük el, hogy harag van benne: haragszik önmagára, a világra vagy valaki közel állóra. Beszéltessük erről a haragról, mert a haraggal távozik az az energia is, amely az öngyilkosság végrehajtásához szükséges. A harag talán irracionális, de mindig van valami jogos magja. Ismerjük el ezt a jogos magot, azt a sérelmet, azt a kibeszéletlen csalódást, cserbenhagyást, ami miatt hátat akar fordítani az életnek. Inkább őrjöngjön, kiabálja ki a fájdalmát, mint hogy maga ellen fordítsa.

Harmadszor, fogadjuk el, hogy nagyon fáradt és depressziós, hogy nincs energiája folytatni, hogy nem látja értelmét. Beszéljük meg, hogy vajon miért nincsenek örömök az életében. Milyen örömökre vágyna? És miért nem jönnek ezek az örömök? Talán nem képes örömöt érezni, anhedóniás, talán nem engedi meg magának, hogy örömöt érezzen. Öröm nélkül nem akarunk élni. Segítsünk neki arról beszélni, minek tudna még örülni.

Negyedszer, mozdítsuk meg, vigyük el magunkkal, bárhová is megyünk, minden stimuláció jobb, mint az egyedüllét ilyenkor.

Ötödször, ha sokszor fenyegetőzik öngyilkossággal, hívjuk ki rá a mentőket és a rendőrséget. Van egy pont, amin túl nem a mi felelősségünk, még akkor sem, ha a mi szerettünkről van szó.

Hatodszor, ha a fenti lépéseket mind megléptük már többször is, és nem javult a helyzet, fogadjuk el, hogy végső soron minden felnőtt maga felel az életéért, és senkinek nem kötelessége magára vállalni azt a terhet, hogy egy másik embert annak akarata ellenére életben tartson minden áron.