Ha nincs valódi kontroll, nincs védelem, hogyan előzhetők meg a bántalmazások a zárt intézetekben?

Május 29-én került nyilvánosságra, hogy letartóztatták a Szőlő utcai javítóintézet igazgatóját és annak élettársát. A Rendészeti Államtitkárság oldalán másnap megjelent tájékoztatás szerint „először pártfogolt, majd prostituáltként futtatott két, korábban gyermekotthonban felnőtt, nehéz sorsú lányt egy javítóintézet igazgatója és beosztottjaként dolgozó élettársa – a gyanú szerint”. A letartóztatásuk oka az emberkereskedelem, kényszermunka és közfeladati helyzettel visszaélés bűntettével való gyanúsításuk volt, ami a gyakorlatban azt jelentheti, hogy olyan embereket prostituáltak, akik korábban felügyeletük vagy befolyásuk alatt álló gyerekek voltak. A jelenlegi információk szerint a büntetőeljárás tárgyát képező prostitúció időpontjában minden érintett felnőttkorú volt már.

Ebben az írásban tágabb összefüggésben foglalkozunk a zárt intézetekben élők rendszerszinten megjelenő bántalmazásával és kihasználásával, rávilágítva a fogva tartott emberek kiszolgáltatottságára és a rendszer bűnös hallgatására. Az a célunk, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy a javítóintézetekben, gyermekotthonokban és börtönökben élő gyerekek és felnőttek cserben hagyása lenne, a társadalom egészének ártana, ha a Szőlő utcai eset kivizsgálása megállna a most ismert két gyanúsított felelősségre vonásánál.

Több hasonló, minőségében azonos, bár talán kevésbé súlyos eset is nyilvánosságra került már, ezeknek azonban rendszerszinten érzékelhető következményük nem volt. Minden bizonnyal a sokszorosa lehet azoknak az ügyeknek a száma, amelyek titokban maradnak az áldozatok, a túlélők, az ügyekkel kapcsolatba kerülő szakemberek félelme, magára hagyottsága, kiábrándultsága miatt. Holott nyilvánvaló, hogy kevés súlyosabb bűn van annál, mint ha az állam emberei a felügyeletükre, gondozásukra bízott embereket, különösen gyerekeket súlyosan bántalmazzák, megalázzák, vagy eltussolják ezeket az ügyeket.

Bántalmazás, bárhova zárnak is be

A bicskei gyermekotthonban sorozatosan, éveken keresztül elkövetett súlyos fizikai és szexuális bántalmazások ügyét mindenki ismeri. Ott az igazgatót és segédjét a bíróság évek múltán, 2019-ben ítélte el.

2020. augusztusban írta meg a 24.hu, hogy a Kalocsai Speciális Gyermekotthonban gondozók bántalmazzák az ott elhelyezett gyerekeket. Azt panaszolták, hogy véresre pofoztak egy gyereket, máskor egy növendéknek csípőfogóval tekerték meg a mellbimbóját, megalázásként négykézláb kellett körbejárni és nyüszíteni, egyes dolgozók airsoft puskával lőtték a gyerekeket, mint a vadakat. A gyermekotthonban végzett, 5 évvel korábbi ombudsmani vizsgálat is említette a dolgozók által a gyerekek sérelmére elkövetett bántalmazásokat, sőt akkoriban további három olyan gyermekotthon volt, ahol az ombudsmani vizsgálat ilyen ügyeket tárt fel. A hírekből az ismert, hogy az ügyben egyes sérelmek bekövetkezte után 7 évvel indult nyomozásokat megszüntették, az akkori kalocsai gyerekotthon-vezető ma is ebben a pozícióban van.

2017-ben került nyilvánosságra a Validity szervezet vizsgálata után, hogy a gödi Topház nevű szociális intézményben az ott élő súlyosan fogyatékos embereket ágyukhoz kötözték, kényszerzubbonyban tartották, éheztették. A strasbourgi emberi jogi bíróság 7 évvel később mondta ki, hogy a magyar állam súlyosan megsértette a gondozottak emberi jogait, valamint 2024-ben a magyar bíróságok is megállapították az állami szervek jogsértéseit. Az intézmény kikerült az állam fenntartásából, de rendszerszintű változásokat bevezető lépések nem történtek a szociális otthonok terén.

2025-ben jogerősen is pert nyert a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) által képviselt, és a Bagázs Egyesület által éveken keresztül mentorált Vidák Richárd, többek között azért, mert a zalaegerszegi és a kalocsai gyerekotthonban bántalmazó, megfélemlítő környezetben volt. A hosszú évekre visszanyúló jogsértéseket korábban megállapította az ombudsman is, akkor mégsem történtek reformok.

A Magyar Helsinki Bizottság a zárt intézmények közül főként a börtönökben tapasztalható bánásmóddal foglalkozik. Az elmúlt évtizedben számos jelzés érkezett hozzánk arról, hogy a felügyelők – olykor a nevelőkkel vagy az egészségügyi személyzettel összekacsintva – bántalmazzák a fogvatartottakat.

Emlékezetes, amikor évekkel ezelőtt több panaszt kaptunk a szombathelyi büntetés-végrehajtási intézetből, hogy a hivatalos fegyelmi eljárás helyett egyes fogvatartottak kezét hátrabilincselik, és több órán keresztül lógatják fel őket a magas rácsra, addig hagyják ott őket, mígnem maguk alá vizelnek vagy piszkítanak. A nemzetközi és hazai joggyakorlatban is egyértelműen kínzásnak minősülő módszert jeleztük az ombudsmannak, és kértük, hogy folytasson vizsgálatot az ilyen gyakorlatok felderítésére. A zárt intézmények vizsgálatára hivatott ombudsman feljelentésként értékelte a bejelentést, amelyet továbbított az ügyészségnek, amely további információt kért tőlünk az áldozatok személyes adatairól. Ezeket az érintettek további retorziótól való félelme miatt azonban nem oszthattuk meg a hatóságokkal. Éppen az ő védelmük miatt kértük az ombudsman rendszerszintű vizsgálatát, amelyet visszautasított. Így a kínzások folytatódhattak, vagy következmények nélkül maradhattak.

A tiszalöki börtön hírhedt helynek számít. Ennek egyik oka, hogy az ott fogva volt emberek beszámolói szerint éveken keresztül „verőosztagok” működtek az egyik középvezető tudtával és engedélyével. Azok, akiket a felügyelők bántalmaztak, rendszerint szegény, kapcsolattartó rokonokkal csak elvétve rendelkező, tanulatlan, kiszolgáltatott, olykor fogyatékos emberek voltak. A verések, megalázások legtöbbször nem hagytak jelentős nyomot – bár előfordultak súlyos, a médiában megjelent esetek is, például amikor az egészségügyi személyzet csilipaprikát kevert az anális vizsgálat során is alkalmazott fertőtlenítőhöz, vagy amikor a felügyelők súlyos sérüléseket okoztak.

A rabok vagy családtagjaik beszámolói szerint más ügyekben, ahol a verés kisebb sérülést okozott, a fogdán rejtették el az áldozatokat, amíg a zúzódások felszívódtak. Az egészségügyi személyzet pedig sokszor a megvert emberek helyett a bántalmazóik nyilatkozatai alapján „papírozta le”, hogy a sérültek „az ajtófélfának mentek neki” vagy éppen „leestek a stokiról”. A Helsinki Bizottságnál több ügyben láttunk ilyen iratokat. Az áldozatok kapcsolatok, érdekérvényesítési képesség híján és a következményektől tartva inkább meghúzták magukat, nem tettek feljelentést, nem kértek segítséget.

Egyszer egy gondnokság alá helyezett fogyatékos ember göcsörtös betűkkel egy sort küldött levélben: „Terrorban élek, segítsenek.” Panasz alapján úgy tudtuk, hogy az őrök bántalmazták a férfit, így jogi segítséget ajánlottunk neki, de a beszélő egyeztetett időpontjára már hivatalos levél érkezett a börtöntől, miszerint a panaszos nem kíván ügyvédet meghatalmazni.

A panaszolt bántalmazásokat a Helsinki Bizottság hazai és nemzetközi fórumok előtt is éveken keresztül jelezte. Végül az Európa Tanács 2024 decemberében nyilvánosságra hozott jelentése erősített meg egyes eseteket, amelyekhez hozzáférése volt a szervezetnek. Megállapította, hogy a tiszalöki börtönben rendszeresek voltak a bántalmazások és gyakorlat volt azok eltussolása. A helyzet kezelésére és megelőzésére részletes ajánlásokat tettek. A megállapításokra a magyar kormány által adott válasz lényege az, hogy a jogszabályok jók, és a hatóságok ezek szerint járnak el. A hivatalos szervek a szembenézés jelét nem mutatják a szakmai és laikus nyilvánosságnak, változtatást, fejlesztést nem vállalnak. Ha igazak a hírek, itt is csak annyi történt, hogy a hírhedt középvezetőt másik börtönbe, irodai munkára rendelték.

A Helsinki Bizottság ügyvédei olyan ügyekben nyújtanak képviseletet, amelyekben a sértett beszámolóján túl legalább minimális bizonyíték van a bántalmazásra, ha például van legalább egy hallomástanú vagy látlelet a sérülésről. Az áldozatok azonban sokszor még a legnagyobb tapasztalattal bíró civil szervezet ügyvédeivel sem tudják elérni a bántalmazók felelősségre vonását, annyira összezár a rendszer.

Tipikus példa, hogy a tiszalöki ügyekben is eljáró Debreceni Regionális Nyomozó Ügyészség a feljelentések után 2-4 évvel hallgatja ki először az áldozatokat, a kamerafelvételek gyakran nincsenek már meg, a bizonyítékokat pedig magától a börtöntől kéri be a nyomozó ügyészség. Így végül annyira kilúgozódik az eljárás, annyi bizonyíték enyészik el, hogy az ügyészség még vádemelést sem javasol, hanem megszünteti a nyomozást. A „szabotált” büntetőeljárások miatt több bántalmazott ember a strasbourgi emberi jogi bírósághoz fordult, amelynek döntése ugyancsak évek múltán várható, és sokszor ezeknek sincs kellő súlyuk a változáshoz.

Mindezek ellenére a Magyar Helsinki Bizottság több ügyben tudott eredményesen eljárni, segíteni az érintetteknek: hosszú évek alatt épített ügyvédi szakértelemmel és kitartó munkával sikerült elérnünk például azt, hogy kártérítést kapjon az a férfi, akit az őrök lerugdaltak a börtön lépcsőjén. Nemrégiben vádat emeltek az egyik ügyünkben, amelyben a gyanú szerint két felügyelő bántalmazott egy fogva tartott férfit. Azokban az esetekben, ahol megállapították a bántalmazást, személyiségi jogi perben képviseljük az áldozatokat; jelenleg több ilyen eljárás van folyamatban.

A katolikus egyház hatalmi gépezetével szállt szembe Pető Attila, amikor kitartóan panaszolta, hogy gyerekként egy pap molesztálta, mégsem vizsgálták ki az ügyet. Épp a napokban derült ki, hogy bántalmazója volt a Szőlő utcai javítóintézet lelkésze is, akit azután neveztek ki, hogy az egyház már értesült a Pető ellen elkövetett szexuális visszaélés gyanújáról. Pető Attila hosszú küzdelme jól mutatja, mennyire magányos és nehéz helyzetben van a gyerek vagy akár az egyszeri polgár, amikor egy egész intézményrendszerrel kell megküzdenie az igazáért egy tabuként kezelt, leplezni próbált súlyos jogsértés ügyében, és milyen nagy jelentősége van annak, ha a jogi eljárásban tapasztalt jogvédők állnak mellette.

Valódi felelősségvállalás nélkül nem lesz változás

A bemutatott ügyek abban a tekintetben azonosak, hogy valamennyi esetben hatósági vagy bírósági döntés alapján kerültek emberek, köztük gyerekek azokba az intézményekbe, amelyeket saját döntésük alapján nem hagyhatnak el. Az intézmények a magyar jogszabályok alapján kötelesek az ellátásukról, fejlesztésükről, kezelésükről, nevelésükről gondoskodni, megóvni őket a (jog)sérelmektől. E kötelezettség abból a társadalmi szükségletből és – sokszor kifejezetten fel nem ismert, de nyilvánvaló – igényből fakad, hogy az intézetekben élők a civil életben hasznos tagjai legyenek a társadalomnak, annak a jövőben ne kárt okozzanak, hanem építsék, de legalábbis ne rombolják, vegyék ki részüket a társadalmi béke megteremtéséből.

Azért kerültek be ezek az emberek – köztük gyerekek is – a zárt intézményekbe, mert valamilyen normaszegést követtek el, és a társadalmi rend védelmében szükséges az elhelyezésük; vagy éppen saját védelmük miatt kell hogy az állam gondoskodjon róluk, ne a családjuk; vagy a róluk való gondoskodás túlmutat a család lehetőségein, ezért állami segítséget kell nyújtani. Ennek fényében különösen visszás, ha maguk az intézmények és a nyomozó hatóságok sértik meg a jogszabályokat, ezzel közvetlenül és súlyosan veszélyeztetik a rászorulók, az ellátottak biztonságát és jogait, köztük az emberi méltósághoz, a szexuális önrendelkezéshez, a testi épséghez és a lelki egészséghez fűződő alapvető jogukat. Miközben az államra épp a nevelés és védelmezés felelőssége hárul, a rendszer hibái miatt a rászorulók még kiszolgáltatottabbá válnak, és a jogbiztonságba vetett bizalom is megrendül.

A társadalmi rend és béke úgy érhető el, ha a fogva tartott embereknek méltányos, emberhez méltó bánásmódot biztosít az állam. Ez azonban bizonyosan nem teljesült a bicskei gyermekotthonban élő gondoskodó szülő nélküli gyerekek, a Szőlő utcai javítóintézetben fogva tartott, bűnelkövető gyerekek, és a tiszalöki börtönben raboskodó emberek esetében sem. Az is elképzelhető, hogy köztük volt olyan is, aki mindhárom intézetben élt és mindenütt sérelmeket szenvedett el. Sokuknak az életútja azt a mintázatot követi, hogy gondoskodó szülők nélkül nő fel, előbb-utóbb gyermekotthonba, majd büntetőügy miatt javítóintézetbe, aztán börtönbe kerül.

Ki tudja, pontosan mi zajlott még a bicskei, a Szőlő utcai, a tiszalöki és a hasonló intézetekben? Ki is tudhatná, ha nem folytattak független, alapos, transzparens vizsgálatot? Valójában csak a jéghegy csúcsát ismerjük mindannyian. Ha ennyi és ennyiféle intézetben hasonlók a forgatókönyvek, észszerű módon nem lehetnek kétségeink arról, hogy tömegesen és rendszerszinten történnek a jogsértések. Ha nincs érdemi fellépés, nincs valós külső kontroll, akkor egy abuzív vezető szinte bárhol bántalmazó légkört alakíthat ki, ahonnan elmenekülnek a valódi szakemberek.

Ahhoz, hogy az állam megvédhesse a zárt intézetekben élő gyerekeket és felnőtteket a súlyos visszaélésektől, először az intézmények független, alapos és hiteles vizsgálata előtt kellene utat nyitnia. Ha nincs valódi felelősségvállalás, szembenézés, és csak a kirívó esetek evidens felelőseivel szemben történik intézkedés, és valós megoldások helyett káros hatásokkal járó látszatintézkedéseket hoznak, annak nem lehet jótékony eredménye. Ha a döntéshozók valójában nem akarják megismerni, feltárni, nyilvánosságra hozni a fogvatartási rendszerek működésének legbelső jellemzőit, akkor a zárt intézményekben élő gyerekek és felnőttek továbbra is kiszolgáltatottak maradnak.

Ahhoz, hogy e sérülékeny csoportok védelmet kaphassanak, a független szakmai feltárás mellett szükség van a politikai populizmus visszaszorítására is, amely gyakran a büntető igazságszolgáltatás működését a kormány vagy politikai döntéshozók pillanatnyi érdekei szerint rángatja. Szükséges a fogvatartási helyek túlzott katonai jellegének, kaszárnyaszerűségének megszüntetése, amely ma gyakran a hierarchikus, parancsuralmi struktúrák és szigorú fegyelmi szabályok révén korlátozza a dolgozók és a fogvatartottak döntési szabadságát, és megnehezíti a problémák időbeni felismerését és kezelését. Biztosítani kell a szakembereknek a bizalom és a szakmai szabadság közegét, csak így lehet eloszlatni a mindent átható fortélyos félelmet.

Elengedhetetlen, hogy a hatóságok egyértelmű és világos üzenetet küldjenek: a fogva tartott emberek bántalmazásával, a súlyos visszaélésekkel szemben a végrehajtó hatalom minden esetben zéró toleranciát alkalmaz, nem csupán a nyilvánosság ingerküszöbét elérő rendkívül súlyos esetekben. A felügyelők-nevelők által elkövetett és a fogva lévő emberek egymás elleni agressziójának megengedhetetlenségét az intézményeken belül is kommunikálniuk kell a vezetőknek, nem hunyhatnak szemet egy eset felett sem.

Ezt követően elengedhetetlen a panaszmechanizmusok kialakítása, amelyek valóban védelmet nyújtanak az érintetteknek. A fogvatartási helyeken jelenleg működő ombudsmani és ügyészi felügyelet-ellenőrzés jogszabályi szinten akár megfelelő is lehetne, ám a fenti példák azt mutatják, hogy több mint elégtelenül működik, hiszen még a legdurvább eseteket sem képes feltárni, vagy jelzés esetén semmifajta jogorvoslatot nem tud biztosítani. Tehát megkerülhetetlen a valódi, folyamatos külső, független monitoring, ami garantálja, hogy a visszaéléseket idejében feltárják. Kiemelt jelentőségük van az orvosi vizsgálatoknak: azoknak nem csupán adminisztratív kötelezettségként kell működniük, hanem minden esetben szakmailag hiteles, objektív módon kell dokumentálniuk a sérüléseket, hogy a bizonyítékok valóban felhasználhatók legyenek a jogi eljárásokban.

Ha bántalmazás, megalázás történik – ami előfordulhat, hiszen egyetlen rendszer sem tökéletes –, akkor biztosítani kell a gyors, átlátható, az áldozatok számára közérthető hatósági eljárást, amely azonnali védelmet nyújt a panasztevőknek, és egyben visszatartó erőként szolgál a jövőbeni jogsértésekkel szemben. A cél, hogy az intézmények ne csupán formálisan, hanem valóságosan garantálják a biztonságot és a jogszerűséget minden bent élő gyerek és felnőtt számára.

Ivány Borbála a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje, Moldova Zsófia a Magyar Helsinki Bizottság programvezetője