Ideje, hogy az egyház kipróbálja, milyen politikai nyomás nélkül létezni

Április 12-én a Fidesz-KDNP kudarcával a magát jónak, szépnek, hibátlannak láttatni próbáló, a politikai gátlástalanságot rendszerint szervilis hallgatással támogató egyházi vezetői hozzáállás is megbukott. Ha nem tartanak radikális önvizsgálatot az érintett püspökök, nem indulnak el a megújulás útján a katolikus és református egyházi közösségek, az biztos út az önfelszámolás irányába.

„Ha észreveszed, hogy döglött lovon ülsz, szállj le róla.” 27 éve hangzott el először a magyar parlamentben a dakota közmondásként emlegetett tételmondat Orbán Viktortól, hogy aztán első miniszterelnöki ciklusa kezdete óta többször is megismételje a népi bölcsességet. Végül épp ő nem fogadta meg saját tanácsát. Sokak szerint a bukott egykori kormányfő még akkor is hitt a politikai kereszténység sikerében, tömegképző erejében, amikor az már rég kimúlt.

Ki tudja, mi lett volna, ha a Fidesz-KDNP képes idejében irányt váltani és megújulni. A kormány keresztény mítosza viszont nem idén áprilisban omlott össze. Legkésőbb 2023 szeptembere, a legutóbbi népszámlálás vallási adatainak napvilágra kerülése óta tudható, hogy a „keresztény Magyarország” csupán hangzatos mítosz, politikai termék. Ez Heidl György eszmetörténész szavaival élve csak egy homokra épített vár volt.

Heidl mondata egyértelműen utal a Biblia azon részére, ahol Jézus így fogalmaz: „Aki hallgatja ugyan tanításomat, de nem váltja tettekre, a balga emberhez hasonlít, aki házát homokra építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak. Az összedőlt és romhalmazzá vált.” (Mt 7, 26-27). Más fordításokban a balga helyén a bolond szó szerepel. Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy egyházi oldalról bolondság volt segédkezni a mára romhalmazzá vált építmény tákolásához, még akkor is, ha nem mindenki lelkesedésből, hanem pragmatizmusból, netán nyomásra tette.

Skizofrén állapot

Egyházi szempontból különösen fájdalmas lehet a NER váratlan és megsemmisítéssel felérő összeomlása. Itt ugyanis nem elsősorban pártok közötti versengés történt, hanem a megtestesült hatalmi erkölcstelenséget buktatta meg a szavazók többsége. Emiatt még most is zajlik az örömtánc, hol nyilvánosan, köztereken, hol verbálisan, baráti beszélgetések formájában.

Az erkölcstelen politikai kurzus pedig magával rántotta annak támogatóit is, a színpadon szereplő celebektől a vallási legitimációt biztosítani próbáló reverendásokig.

Ez azt hozza magával, hogy feltételezhetően hiába szólalnak majd fel a jövőben bármi mellett vagy bármi ellen a pártpolitikai elkötelezettség útjára lépő egyházi vezetők, szavaik hatástalansága előre borítékolható. Nem azért, mert a magyar társadalom tagjait ne érdekelnék a morális kérdések, épp ellenkezőleg. Nagyon is érzékeny műszer mutat irányt rengeteg honfitársunk lelkében, akik évtizedes távlatban megtapasztalták, kire számíthatnak erkölcsi útmutatás terén, és kire nem.

Miközben hetek óta zajlik az össztársadalmi népünnepély, rengetegen gyászolják a politikai kereszténység virágkorának leáldozását. A NER hívei közül talán senki nem veszített annyit, mint azok az egyházi vezetők, akik szembefordultak az általuk képviselni hivatott evangéliumi értékekkel. Hiszen ők a pápagyalázó, gyűlöletkeltő, dehumanizáló, néplelket romboló, a rejtekben gátlástalanul urizáló, rendszerszinten korrupt politikai erő csendestársául szegődtek. Ismételgethetik napestig, hogy csak a béke mellett álltak ki a DPK-gyűléseken való részvétellel, de akik építették, fenntartották a kimúlt rendszert, nyilván maguk sem hiszik el. Ahogy azt sem, hogy pont úgy folytathatnák most tovább a tevékenységüket, mint eddig tették.

Hogy mennyire skizofrén helyzetben vannak a NER egyházi kiszolgálói, jól példázza egyik képviselőjüknek a távozott kormánnyal kapcsolatos állítása, miszerint „Soha senki tőlem, tőlünk nem várt el semmit azért, hogy milyen módon viszonyuljanak hozzánk. Aki ennek az ellenkezőjét állítja az vagy nem ismeri az események menetét, vagy pedig tudatosan torzítani akar a dolgokon és valótlant állít.” A győri püspök kijelentésével szöges ellentétben áll Német László belgrádi érsek vallomása. A korábban a magyar katolikus egyház vezető tagjaként is szolgáló pápaválasztó bíboros nem csupán pénzelvonásról, elhallgattatásról számol be, de a személyét ért retorziót is említ a választások utáni írásában.

A két egyházi vezető közül valamelyik nyilvánvalóan nem mond igazat. Számomra nem kérdés, ki, hiszen más püspököktől, néha papoktól is eljutott hozzám hasonló nyomásgyakorlás híre az elmúlt 16 év során. Egyes értesülések szerint még a közelmúltban is százmilliós nagyságrendű kára keletkezett egy egyházi szervezetnek, miután egyik vezető képviselőjük olyan személlyel szerepelt közös fotón, akit nagyon nem kedvel a Fidesz-KDNP.

Itt van a pénz a számlán

A szocializmus évtizedeiben börtön, kínzás, akár halál fenyegette azokat a keresztényeket, kiemelten is a klérus tagjait, akik nem igazodtak az államhatalom elvárásaihoz, vagyis nem kötöttek békét a rendszerrel. Innen a békepapság elnevezése is. Ilyesmi a NER 16 éve alatt fel sem merült. Elég volt a nagy állami pénzcsappal játszani, jutalmazni vagy büntetni. Ez a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség esetén konkrét keresztényüldözéshez vezetett, amit némelyek szemében sikerült állami részről adóelkerülés elleni küzdelemnek keretezni. A „pénzcsapozás” hatására az is világossá vált, hogy a három keresztény történelmi felekezet közül az evangélikusok alapvetően bátran ellenálltak annak a kísértésnek, amelyben a magyar katolikus és református egyházi vezetés elbukott.

Jött a pénz, vagy inkább dőlt, ha az adott egyházi szervezet jól igazodott az uralkodó politikai szélirányhoz. Aki pedig evangéliumi indíttatásból kiénekelt a politikai kereszténység kórusából, annak odaszólt egy politikus ismerőse, hogy ha jót akar, fogja be a száját. A végletekig kiélezett politikai polarizáció beette magát a hívő közösségekbe is. A nem igazodók egy része hátat fordított a templomoknak, egyházi közösségeknek, némelyek pedig a maguk módján maradtak vallásosak.

Addig vándoroltak, akár a lakhelyüktől messze található templomba, amíg olyan papot, közösséget nem találtak, ahol nem az aktuális „nemzeti konzultáció” kitöltésére való buzdítás volt műsoron a szószéken.

A mammon által motivált hitéleti árokásás egyik kicsúcsosodása volt, amikor 2019-ben a hódmezővásárhelyi plébános szentmise keretében kampányolt a helyi képviselő-testület elnöke ellen, aki történetesen egy hétgyermekes édesapa, Márki-Zay Péter volt. Ekkor hangzott el az a szállóige, miszerint „itt van a pénz a számlán”. Részletesebben idézve Németh László helyi plébános szavait: „A második világháború óta a magyar népnek és a magyar egyházaknak, nem csak a katolikus egyháznak, nem volt olyan lehetősége, hogy ilyen támogatást élvezzen, mint a jelenlegi kormány által, amit kap. Az oktatásban, az egészségügyben, szociális téren, könyvkiadásban, és lehetne sorolni. Hódmezővásárhelyen már itt van a pénz a számlán, most kezdjük építeni a kertvárosban a harmadik katolikus templomot.” Világos, hogy nem egyszázalékos adófelajánlásról, nem oktatási vagy egyéb közszolgáltatási tevékenység ellentételezéséről van szó, hanem „egyéb célú” állami forrásról. Könyvkiadás, újabb templomépítések voltak sorra terítéken.

A sort folytathatjuk egyházi stadion, egyházi hotel építésével, és ez csak a jéghegy csúcsa. Nagy kérdés az is, hogy önszántából vagy politikai ráhatás eredményeként készített a választási előtti hónapokban interjút Hankó Balázzsal, gyors egymásutánban kétszer is a Magyar Kurír katolikus hírügynökség. Azzal a Hankó Balázzsal, akiről mostanra világosan kiderült, mennyi köze van bármiféle moralitáshoz, keresztényi értékrendhez.

Az egész anyagias állam-egyház függő játszma állatorvosi lova a Pázmány Péter Katolikus Egyetem új kampuszának beruházása. Ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hol kezdődik az egyház felelőssége, és hol határolódik külön az állam szerepvállalása. A Telex is beszámolt a jó kezdeményezésből ezer sebből vérző sagává változott folyamatról, és talán mindenkinek jobb, hogy ez a beruházás nem fog abban az egymásra mutogató, kéz kezet most konstrukcióban megvalósulni. Hogy mi lesz a folytatás, az a jövő zenéje, de az új kormány tervei alapján átlátható, világos keretek közötti együttműködés, konstruktív megoldáskeresés remélhető az ügyben.

Összességében elmondhatjuk, hogy a politikai kereszténység fő terméke, a „keresztény Magyarország” nem csupán dísz volt, mint KDNP-bojt a Fidesz kalapján. Hanem káros, lélekromboló ideológia, amely súlyosan mérgezte az ország és az érintett egyházak közösségének lelkét egyaránt.

Megújulás vagy elsorvadás

Hogy fel tud-e ébredni a kómaszerű kábulatból a katolikus és református intézményrendszer, nehezen megválaszolható dilemma. A reformátusok helyzeti előnyben vannak, mert bár hozzájuk tartozik Balog Zoltán, az újkori politikai kereszténykedés agytrösztje – egyszersmind a NER bukását előidéző folyamat egyik elindítója –, egy éven belül szinte a teljes egyházi vezetésük megújulhat. Protestánsoknál ugyanis a püspökök leválthatók, mandátumuk korlátos időre szól.

A katolikus egyház megújulása ennél keményebb dió. Épp mostanra, a közéleti szempontból szabad világ elérkezésének idejére lett elege számos elkötelezett egyházépítőnek abból, hogy tovább küzdjenek a valóságérzékelési képességgel nehezen vádolható katolikus és református püspöki kör tehetetlenségével. Rendszeresen kapok jelzést egyházukat szerető hívektől az elkeseredésről, a megújulásért folytatott kilátástalan küzdelem feladásáról – fáj a szívem ezeket az őszinte vallomásokat olvasva.

Ráadásul a tétlenségnél súlyosabb krízisről kell beszámolnunk, amint erre Német László bíboros a már idézett írásában is rámutat. A magyar katolikus egyház mintha elszakadt volna a világegyháztól, és ez nem független attól, hogy betagozódott a NER konstrukciójába. A katolikus püspökök esetében rendkívül súlyos visszaélésnek kell történnie ahhoz, hogy el lehessen mozdítani őket. Az Orbán Viktor pártjáért dobogó szívű székesfehérvári püspök kapcsán legalább az életkor előrehaladása adhat okot erre, hiszen elérve a 75 éves korhatárt, már fel is ajánlotta lemondását. A 70. születésnapját a Miniszterelnökségen államilag megünneplő, Kötcsén is vendégszereplő Erdő Péter bíboros jövőre éri el ezt a korhatárt.

De még így is ott vannak a katolikus szervezetek aktivistáiként a NER propagandistái, akik közül ki rendszeres „tanúságtevőként”, ki „dicsőítőként” a bukás után is feltételezhetően tovább próbálja vinni a politikai alapú megosztás, széthúzás lelkületét, immár ellenzéki megközelítésből. Ez az út a lassú önfelszámolás irányába vezet, amelyet a hívek milliós nagyságrendű elpártolása mellett a papképző intézmények bezárásai, a lelkipásztori hivatást elhagyók száma jelez, a drámai papi öngyilkosságokról nem is beszélve.

Van azonban esély a pozitív változásra, és szükséges, hogy ezt is hangsúlyozzuk. Székely János, az MKPK elnöke a választás utáni üzenetében kifejezetten a gyógyulás felé mutató hangot ütött meg: „Fontos, hogy meghalljuk azok hangját is, akik eltávolodtak az egyháztól, vagy kritikusak velünk szemben”. Márpedig a szombathelyi megyéspüspök ezzel a keresztény közösségek rejtett – vagy elnyomott, elhallgattatott – erőforrásaira mutat rá, akik bevonásával, kirekesztettségük feloldásával hatalmas lépést képes tenni a hazai kereszténység a fejlődés irányába.

Mert amikor egyházról beszélünk, hasznos, ha nem csak a jéghegy csúcsát látjuk. Már ma is számos „civil” kezdeményezés, akár egyéni hang mutat utat a belső megújulás, a vonzó, hiteles kereszténység terén. Még honlapja is van a klerikális felsőbbrendűség felől a közösségi szemléletű „együtt haladás” irányába mutató remélt rendszerváltásának. Ahogy a papok közösségét sem általánosíthatjuk, és a püspökök között is akad, aki se nem balra, se nem jobbra húz, hanem előre, leginkább felfelé kíván tekinteni. Székely János olyat is kimond, amiről eddig nem volt komfortos beszélni. Ezzel el is búcsúzik a „keresztény Magyarország” délibábjától: „Hazánk világnézetileg sokszínű közösség, ahol hívők és nem hívők, a világról különböző módon gondolkodó emberek egyaránt teljes jogú tagjai a nemzetnek”. Ezek persze evidens megállapítások, ám üdítően hatnak onnan, ahonnan jó ideje mást voltunk kénytelenek megtapasztalni.

Sorra lépnek ki a fényre azok, akik eddig sem álltak be a politikai kereszténykedők közé, de nem is merték annyira bátran képviselni az evangéliumot. Ahogy például Leó pápa teszi, akár az amerikai elnökkel szemben is. Ott van a pannonhalmi főapát, aki az egyházak politikai túlszeretéséről beszél. Vagy Gájer László katolikus pap, egyetemi professzor, aki azt üzeni az eddig minden jóval ellátott egyházaknak, hogy „ideje kiköltözni a mamahotelből”. Török Csaba teológus pap rúgásokról, megvetésről, leszólásról, kirekesztésről ír, Görföl Tibor laikus teológus pedig szókimondóan felveti: „Miért kaphat katolikus iskolában büntetést egy diák, ha ellenzéki politikussal fényképezkedik, miközben katolikus papnövendékek a miniszterelnökkel készítenek közös fotót?”.

Az igaz egyház modellje

Repedezik tehát a burok, szervezeti szinten azonban páncélszerű merevséggel van dolgunk. Ahhoz, hogy a keresztény felekezetek visszataláljanak küldetésükhöz, a legkevésbé arra van szükség, hogy a most hatalomra jutott politikai erővel keressenek összefonódási lehetőséget. Amennyire ismerem a területért miniszteri szinten felelős Tarr Zoltánt, esélytelennek is tűnik bármilyen ilyen próbálkozás. Az egyházaknak magukkal kellene jóban lenniük, összhangba kerülni saját küldetésükkel.

Ehhez az elmúlt másfél évtized fájó tapasztalatai nyomán az első lépést egy részletes, nyilvános és őszinte bocsánatkérési vallomás megfogalmazása jelenthetné. Ha például kiderül, hogy egy pap mise keretében Jézus Krisztushoz hasonlítja Orbán Viktort, akkor nem az a megoldás, hogy elérhetetlenné tesszük a felvételt, majd mossuk kezeinket, mintha mi sem történt volna. Hanem kiállunk a társadalom elé, és beismerjük a súlyos hibát. Ahogy azt a fóti egyházközség meg is tette. A közösség hitelességén nem esett csorba, sőt, valószínűleg nagyot nőttek sokak szemében.

A „szép egyház” próbálkozását, vagy meséjét már ismerjük. Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg lehetünk elégedve. Ezzel a hamis, csődbe ment egyházképpel végérvényesen leszámolt Ferenc pápa, aki a tökéletesek gyülekezete helyett egy tábori kórház hasonlatával élt. Semmi morális felsőbbrendűség, kereszténykedő allűrők. Sebzettség, tökéletlenség, esendőség – ez jellemzi a magyar egyházakat, és ha ezt a vezetőik is felvállalnák, azzal nem mondanának újat, hiszen látja, tudja minden nyitott szemű ember. Hogy a napi politikából hozzak példát, Ruff Bálint a miniszterjelölti meghallgatásán így fogalmazott: „Én olyan minisztériumot fogok vezetni, ami fog tévedni. Magyar Péter is fog tévedni. A kormány is fog tévedni. De ez nem baj.” Ha teret hódítana végre az „igaz egyház” modellje, ahol helye van a tévedésnek, botlásnak, de a bocsánatkérés sem tűnik gyengeségnek, azt a társadalom egésze is megérezné.

Ennek az igaz egyházképnek is megvan a maga szépsége, csak az nem patinás püspöki palotákra, felújított épületekre, folyton másokat hibáztató, felelősséget nem vállaló megszólalásokra épül. Hanem az első keresztényekre és a középkor szentjeire is jellemző önfeláldozásra, önkritikára, közelségre, figyelmességre. Ha ez a fordulat bekövetkezne, akkor újra lenne morális iránytűje, spirituális világítótornya a magyar embereknek, hatékonyan gyógyulhatnának a néplélek súlyos sebei. Ehhez viszont egy út vezet előre: a megújulás. Észre fogjuk venni, ha elkezd megvalósulni, mindannyiunk örömére.