Aki egy kicsit szorosabban követi a kurrens könnyűzenét, annak valószínűleg nem kell annyira magyarázni, hogy miért a Turnstile új lemeze volt az idei év egyik legjobban várt rockzenei megjelenése. A legtöbb ember azonban joggal vonja fel a szemöldökét, hogy mégis miről beszélünk, biztos csak túlzunk valami éppen trendi dologgal kapcsolatban. Pedig amikor a rockzene az egyik legbizarrabb időszakát éli, igenis fontos megállni egy pillanatra és rácsodálkozni arra, hogy még mindig lehet valami egészen rétegzenéből stadionkoncertek felé tartó produkciót csinálni, ami már régen túlmutat az adott zsáner közönségének keretein. A Turnstile egy keleti parti hardcore punkzenekarból lett a 2020-as évek egyik legfontosabb, még mindig frissnek ható rockzenekara, és az új nagylemezükön megmutatkozik minden, amiről érdemes zenei diskurzust nyitni.
Arról korábban egy terjedelmes cikkben értekeztünk, hogy mekkora mainstream momentuma van a hardcore punknak a popzenében, miközben maga a rockzene olyannyira elvesztette a trenddiktáló erejét, hogy alig találni a különböző sláger-, streaming- és egyéb online listák elitjében olyan rockzenekarokat, amelyek ne lennének legalább 20 évesek. A hiphop és a popzene már a millennialok idején felzárkózott a rockzene népszerűségéhez, majd a Z generáció és a Covid felpörgette az eseményeket, és végérvényesen leváltotta a rockzenét a mainstreamben olyan ma már sokkal népszerűbb és kereskedelmileg sikeres műfajokra, mint a reggaeton, a K-pop vagy a hiphop bármilyen permutációja. Persze nem arról van szó, hogy ne lennének új izgalmas rockzenekarok, hanem arról, hogy a popzene elitjét és krémjét már egyértelműen nem ez a műfaj alkotja.
Persze vannak kivételek és sportcsarnokokat megtöltő, 20 évesnél fiatalabb rockzenekarok, ezek azonban a 2010-es évek óta jellemzően olyan zenekarok, amik valami nagyon unortodoxot csinálnak erős brand image-dzsel, legyen szó a Maneskinről, Sleep Tokenről, Ghostról, az Imagine Dragonsról, a Twenty One Pilotsról vagy a Polyphiáról, és ezek is már minimum 10 éves zenekarok sőt, van köztük olyan is, ami lassan 20. Ráadásul ezekre sokszor csak nagyon általánosan lehet ráhúzni a rockzenei jelzőt, mert tényleg kevernek mindent mindennel, miközben kényesen ügyelnek a produkció koncepcionális imidzsére.
Jól jelzi a zenekarok haldoklását, hogy az idei Sziget mind a hat napjának mind a hat headlinere rapper, popénekes vagy DJ.
És persze valószínűleg az sem véletlen, hogy itthon a még fiatalnak és úgy- ahogy rocknak tekinthető zenekarok közül is kb. csak a Carson Comát és a Bagossy Brothers Companyt lehet említeni, amelyek, mondjuk, egy Arénát vagy a Budapest Parkot még most is meg tudnak tölteni.
Ez egyáltalán nem ilyen szokásos álrinyálás akar lenni, hogy itt a rockzenét mennyire elnyomják, egyszerűen csak ez ma a piaci realitás. Húszéves vagy annál régebbi rockzenekarok még mindig képesek arénákat és csarnokokat megtölteni, de hiába imádja körbe a nemzetközi szaksajtó, mondjuk, az újító brit gitárzenét, még a Fontaines D.C. is „csak” a pár ezres Barba Negrában lép fel nálunk idén nyáron, miközben minden más turnéállomásán több tízezres fesztiválokon koncerteznek.
Itt érkezünk meg egy baltimore-i hardcore punkzenekarhoz, amely pár éve még a régi Dürer Kert egyik termében lépett fel, most viszont a legfontosabb rockzenekarok között emlegetik őket, amely már a fent taglalt zsánerfúziós korszellemet képviselik, miközben van bennük valami nagyon hagyományos és autentikus, ami viszont az elmúlt két évtized legtöbb mainstream rockzenekaráról egyáltalán nem mondható el.
Baltimore, te csodás
A Turnstile eredetében nincs semmi igazán nagy történet. Branden Yates énekes és Daniel Fang dobos egy baltimore-i egyetemen ismerkedtek meg, és alapítottak egy zenekart, miután kiderült, hogy mindketten szeretik a hardcore-t és gyűlölik az egyetemi klubéletet. Baltimore Maryland államban található Amerika keleti partjánál, földrajzilag ez a környék elképesztően fontos szerepet töltött be az elmúlt évtizedekben, ha punkról vagy hardcore-ról van szó.
A Bostontól Washingtonig (BosWash) terjedő kvázi megapolisz a 70-es évek vége óta ontja magából a fontos punk- és hardcore-zenekarokat, legyen szó Massachusettsről (SSD, Bane, Have Heart), Washingtonról (Bad Brains, Minor Threat, Fugazi), Connecticutról (Hatebreed), Pittsburghról (Code Orange), Pennsylvaniáról (Title Fight, Kid Dynamite) és persze New Yorkról (Life of Agony, Madball, Cro-Mags, Agnostic Front és még rengetegen). Ez a színtér NYHC néven gyakorlatilag egy komplett alzsánert is megteremtett.
És persze ott van Baltimore, amit valószínűleg itt Európában a legtöbben még mindig leginkább a Drót tévésorozat miatt ismernek, pedig a Turnstile mellett több másik mai aktív és meghatározó punk- és hardcore-zenekar (Angel Du$t, Trapped Under Ice) működik itt. A környék tele van olyan nagyon aktuális és forró zenekarokkal, mint a Soul Glo (Philadelphia), a Drug Church (New York), a Fiddlehead (Boston) vagy a Praise (Baltimore), de hiába kap az internetnek köszönhetően ez a színtér sokkal, de sokkal több figyelmet, mint a 20. században, ezeknek az együtteseknek a nagy része azért még mindig alapvetően klubokban zenél.
Itt érkezünk vissza a Turnstile-hoz. A zenekar pontosan úgy indult, ahogy minden keleti parti hardcore-zenekar, kis klubokban játszva, rengeteget turnézva, a helyi színtérbe organikusan beágyazódva építgették magukat, és a korai EP-ik alapján nem feltétlenül tűntek többnek, mint egy tisztességes, New York-i HC-ra építő zenekarnak, ami ugyanúgy kijárja a szokásos köröket, ahogy tette azt mindenki a műfaj hőskora óta. Hogy mennyire fontosak a gyökereik, azt nemcsak a korai zenéik mutatják, hanem az is, hogy az első három EP-jük és az első két nagylemezük borítója mind a klasszikus hardcore koncertes életérzést tükrözi moshpites, ugráló tömeggel és izzadó zenészekkel valami sötét kis klubban.
Hat évet vártak az első rendes nagylemezükre (Nonstop Feeling), ami a műfajban elég fontosnak számító, 1980-ban alapított, 2007 óta a Warner alá tartozó Roadrunner kiadónál jelent meg. Eddig ez egy nagyon tipikus hardcore-zenekari életút, azonban a 2016-os debütáláson már voltak jelei annak, hogy a Turnstile valami olyat csinál majd, amit addig csak kevesen. Nem véletlen, hogy a Spotifyon a Nonstop Feeling magasan leghallgatottabb száma pont az a Blue by You, ami elüt az album többi, keleti parti hardcore hangzásától a posztpunkos, shoegaze-es, éteri énekkel, ami nagyon-nagyon szokatlan az alapvetően ordibálásra épülő műfajban.
Ezt követte 2018-ban a Time & Space című lemez, amelyen már a skatepunkosabb, szintén baltimore-i Angest Du$tból érkezett új gitáros, Pat McCrory is játszik, és itt már érezhetően elindult a hype a zenekar körül, amely egyre feltűnőbben kezdte el ötvözni az addigi NYHC hangzást egyre több új dologgal. Például az alternatív metálból jött fura gitártémákkal, a zongora és csörgők használatával és persze Brendan Yates egyedi vokáljával, ami hol lágy és elszállós, hol tipikus torokszaggató HC-üvöltözés, miközben itt-ott egyre többször énekelt Freaky Franz Lyons basszusgitáros is. Ezzel a lemezzel léptek fel 2019-ben a Dürer Kert pár száz fős termében, amit a műfajban itthon meghatározónak számító NuSkull szimplán az év hardcore bulijának hívott. A szervezők akkor pont elkaptak egy jó pillanatot, mert azóta gyakorlatilag esélytelen elhozni az állítólag egy fellépésért ma már 80-100 ezer eurót is elkérő zenekart Magyarországra.
Ekkor azért már érezhető volt, hogy valami nagyon mocorog a hardcore-ban, de arra valószínűleg senki sem számított, hogy négy évvel a düreres buli után a Turnstile-t már Grammyre fogják jelölni (háromszor is), és utána teljes joggal beszélhet majd arról a szaksajtó, hogy minimum ebből egy szobrot baromira nekik kellett volna adni. Minderről a 2021-es Glow On című, harmadik nagylemezük tehet, ami megváltoztatott mindent a zenekar körül.
Csúcs On
Ahhoz képest, hogy a Glow On felvételeivel már 2020 augusztusában készen volt a zenekar, kereken egy éven át még dolgoztak az anyagon, ami azért nem jellemző a hardcore-ra. Csakhogy a Turnstile-nak érezhetően tényleg óriási tervei voltak, és ezzel a lemezzel valami egészen nagyot akartak gurítani. Producerként az a Mike Elizondo dolgozott velük, akit Dr. Dre protezsáltjaként szokás emlegetni, és alapvetően a hiphopból nőtte ki magát szuperproducerré olyan lemezeknek köszönhetően, mint Eminemtől a Marshall Mathers LP vagy az Eminem Show, illetve 50 Centtől a Get Rich or Die Tryin’. Ezután már bőven a hiphopon túl is megmutatta magát, és dolgozott többek között Fiona Apple-lel, a Maroon 5-val, az Avenged Sevenfolddal, a Mastodonnal, a Muse-zal, a Twenty One Pilotsszal, de még a Jonas Brothersszel is.
Az arculat is megváltozott, az addigi hardcore koncertes albumborítókat egy szimpla rózsaszínre színezett felhős ég váltotta, amit megelőzött egy kvázi teasernek megfelelő EP a két hónappal később megjelenő lemez számaival, és elképesztően hatásos kisfilmmel, ami részben egy kihalt baseballstadionra és az ott játszó vagy csak szimplán üldögélő zenekarra fókuszál. A színtér kapuőrei itt már erősen kongatták a vészharangot, hogy a Turnstile eladta magát, és művészkedni kezdett, pedig valójában semmi mást nem csináltak, csak újabb szintre emelték az addigi munkásságukat.
Ezután érkezett a Glow On, amitől tényleg elájult mindenki a rajongóktól a szaksajtón át a rockzenét temető boomerekig. Ez nem véletlen, mert Elizondo és társai egészen új megközelítéssel álltak a hangzáshoz, kifejezetten popzenésen keverték ki a számokat úgy, hogy az együttes védjegyeihez (Yates éneke, a NYHC gitártémák) nem nyúltak drasztikusan hozzá, csak kicsit finomítottak rajta. Itt már tényleg megjelent minden a brazil szambadobolástól, a basszusgitár finomodásán át az egészen fura gitárszólókig és a brit indie producer, Blood Orange közreműködéséig.
A Glow On szabályos őrületet indított el a zenekedvelők körében. A bőven felnőttkorba érő skatepunk generáció megtalálta rajta a Tony Hawk-játékokból ismert soundtrackre jellemző deszkásabb gitártorzításokat, a hardcore-osoknak ott vannak a kötelező baszatások, a hipszterek pedig végre bátran felvállalhatták, hogy a dream pop dolgok mellett igazából néha nekik is jólesik, ha rendesen rávernek a dobokra meg tépik a gitárokat. A lemez egyszerre progresszív és nosztalgikus, ami ebben a bizarr metamodernista fogyasztói kultúrában tökéletes kombinációnak bizonyult.
Ezután a Turnstile hamar az NPR és Jimmy Fallon műsorában találta magát, majd turnéra indult a Suicideboys punkos rapcsapattal és annak a Grey Day turnénak lettek az egyik fellépői, amelyen hardcore punkzenekarok és rockzenéből építkező rapperek egymás után léptek fel, ezzel kvázi megidézve az 1993-as Judgement Nightot, amelyen hardcore-, metál- és rockzenekarok álltak össze egy-egy dalra. Ezután a Turnstile-t már vitte magával a Blink-182 és a My Chemical Romance is turnézni, a lemezüket több Grammyre is jelölték és még saját Converse cipőt is piacra dobtak.
Ez már az a pont volt, hogy a Turnstile végleg kiszakadt a saját hardcore színteréből, így egyre több olyan hang jelent meg, hogy a hardcore sosem lehet mainstream, így a Turnstile eladta magát. Ezzel lehet vitatkozni és talán kell is, de az tény, hogy az MTV hőskorszakát leszámítva sosem volt ennyire ismert és népszerű egy olyan zenekar sem, amit ehhez a műfajhoz kötöttek. A kérdés itt már csak az volt, hogy mivel rukkolnak elő legközelebb, és hogyan lovagolják meg a zsáner tekintetében soha sem látott sikert. A kanadai BadBadNotGood még csinált velük egy jazzes feldolgozáslemezt, azonban a zenekar egyáltalán nem siette el a dolgokat, és egészen most júniusig várt a folytatással.
Egy olyan lécet kellett ezzel a lemezzel megugraniuk, amelyet ők maguk tettek addig nem látott magasságba.
A kevesebb néha több
Négy év a mai algoritmusetető tartalomgyártásban elképesztően nagy idő egy zenei előadó esetében, szóval tényleg nem volt könnyű dolga a zenekarnak. Főleg úgy, hogy kiszállt a zenekar egyik alapító-gitárosa, Brady Ebert, akiről híre ment, hogy függőségekkel küszködött, és annyira megromlott a kapcsolata a többiekkel, hogy Daniel Fang dobos a Lambgoat szerint még távoltartási végzést is kért egykori barátjára. A helyére végül a brit hardcore színtérből (Big Cheese, Chubby and the Gang) ismerős Meg Mills érkezett, de az új lemez összerakásán ő még nem dolgozott.
Az idei év tavaszán aztán elkezdték csepegtetni az új lemezt, és itt már látszott, hogy egy nagyon tudatos gépezet működik a Turnstile mögött, amellyel minden apró részletre gondosan odafigyelnek. A lemez mellé készült egy már mozikban vetített film is, amelynek a vetítésein néha pogózás is kialakult, illetve egy egészen hatásos, kétfelvonásos videóklip, amelynek a második fele egyértelműen Jimi Hendrix legendás 1970-es koncertvideójának az hommage-a.
Utóbbi azért érdekes, mert itt látszik igazán, hogy bármennyire is népszerű és mainstream már a Turnstile, továbbra is ragaszkodnak a gyökereikhez, és ugyanúgy felmásznak és ugrálnak a színpadról a rajongóik egy mezőn a nyárias napsütésben, mint évekkel ezelőtt a punkklubokban. Ahogy az is nagyon hatásos és autentikus húzás volt a részükről, hogy a több éven át tartó turnézás után egy ingyenes, jótékonysági gyűjtéssel összekötött koncerttel tértek vissza Baltimore-ba, ahol több mint 10 ezer ember előtt léptek fel. Ezzel is jelezve, hogy abszolút tudják, honnan indultak és mi az a közeg, amelynek vissza akarnak adni a sikerükből.
A Never Enough címen megjelent album azonban hiába kifejezetten érdekes a maga módján, inkább tűnik a Glow On B oldalas dalgyűjteményének, mintsem egy újabb szintlépésnek. Nyilván rendkívül hálátlan az a helyzet, amikor egy zenekar megírja a legeslegjobb és legnépszerűbb lemezét, amit aztán előbb-utóbb folytatni kell, mégis szépen megmutatja a Never Enough, hogy néha már túlzás, ha valami sosem elég.
A nagy változás, hogy a lemezen már nem dolgozott Elizondo, helyette producerként visszatért a Time & Space-en dolgozó Will Yip, illetve szintén producerként van feltüntetve Brandon Yates énekes és a hyperpop keresztapja, A.G. Cook. Ahogy ez az elmúlt években szinte trend lett, a sikeres lemez utáni folytatáson egy tucat ismert ember dolgozik az apró részleteken: közreműködik a lemezen Hayley Williams (Paramore), Dev Hynes (Blood Orange), Shabaka Hutchings (Sons of Kemet, The Comet Is Coming), Leland Whitty (BBNG), Faye Webster és Maestro Harrell is. Ez így leírva nyilván izgalmas, de a végeredményt hallva azt is ki lehet jelenteni, hogy ennek a lemeznek pont a fókuszvesztés az egyik nagy problémája.
A dream poposan induló, majd nagy stadionrockolásba kezdő Never Enough egy ígéretes kezdés, amit aztán a Sole követ. Ez egy már-már tipikus Turnstile-dal, pörgős hardcore punk dream popos keveréssel és shoegaze-re jellemző vokállal, ami önmagában izgalmas lenne, ha nem hallottunk volna már ilyet a zenekartól majdnem 10 éve. De itt még úgy- ahogy megmaradtak a zenekar védjegyei, később kezd el nagyon szétesni a lemez a kényszeres kísérletezés oltárán. Az I Care már egy kicsit posztpunkos, indie rockos dal, de valójában ezt már rég megcsinálta a műfajban a Title Fight a 2015-ös Hyperview lemezén, csak annak nem herélték ki ennyire a dobhangzását, mint itt. Ez egyébként az egész lemezre jellemző, valahogy közel sem üt akkorát a ritmusszekció hangzásban, mint a Glow On esetében.
A Turnstile nagy húzása egyértelműen az volt, hogy fogta a laikusok számára nehezebben befogadható, hardcore-ra jellemző védjegyeket, és egy klasszikusabb rockzenei dalstruktúrába helyezte őket. Ehhez képest ezen a lemezen azt érezni, hogy pont maga a dalszerzés került a háttérbe azért, hogy olyan dolgokkal kísérletezhessenek, mint a trombita (Dreaming), a fuvola (Sunshower), a disco (Seein’ Stars), az orgona (Magic Man) vagy az elektronika (Look Out for Me). A Glow On vagy akár még a Time & Space esetében még hasra lehetett esni egy-egy ilyen műfajtól idegen, szokatlan megoldástól, itt viszont azt érezni, hogy egyszerűen erőltetett az összkép.
Egyszerűen nem lehet elejétől a végéig élvezni nemhogy a lemezt, de a számok nagy részét sem.
Példaként ott van például a Sunshower, egy alapvetően baromi jó, skatepunkos veretés másfél percig, hogy aztán utána két percig csak enyhe szintibúgást meg fuvolázást halljunk, mintha betévedt volna egy hardcore koncertre egy perui pánsípos alakulat. Hasonló a Dreaming is, ami önmagában kiváló stadionrock himnusz lehetne, de ezzel a mariachira hajazó kényszeres trombitálással teljesen kizökkenti a hallgatót.
Ettől még a Never Enough egyáltalán nem rossz lemez, de sajnos igazán jónak sem lehet nevezni, mert amennyi izgalmas rész van benne, ugyanannyi a fura, csalódást keltő fókuszvesztés. Már az első single-öknél számítani lehetett arra, hogy a zenekar a Glow On hangzását viszi tovább, de sajnos azt nem emelték újabb szintre, hanem csak kevésbé átgondolt ötleteket dobáltak ugyanarra a koncepcióra.
Ettől még akad pár kiváló, tipikus Turnstile-dal (Sole, Birds, Time is Happening) a lemezen, és a Turnstile mindettől függetlenül valószínűleg még jó ideig ott lesz a legjobb, legizgalmasabb rockzenekarok között világszerte. Már most érezni a zenekar hatását abban, ahogy egyre több punk- és hardcore-zenekar igyekszik radikálisan más hangzással kísérletezni, mint amit ettől a viszonylag konzervatív műfajtól megszokhattak az emberek. Azt pedig könnyű szívvel le tudom írni, hogy inkább ilyen legyen a mainstream rockzene, és ne olyan, mint ami a 2010-es éveket jellemezte.
