A Covid előtti csúcséveket már nem tudta visszahozni, és méretében, közönségszámában, helyszíneiben is összezsugorodott a Bánkitó Fesztivál, de ettől még az idei utolsó kiadás méltó lezárásának tűnik a 2009-ben induló történetnek. A közéleti témákra többször is provokatívan reagáló eseményt több különböző ok, például az infláció, a fesztiválformátum válsága vagy a kultúrának nem kedvező gazdasági környezet juttatta el egy olyan pontra, ahonnan már nem volt igazán tovább. Az utolsó kiadás viszont nem nosztalgiatrip, mert a közönség nagy részét olyan fiatalok alkotják, akik még mindig vevők arra, amit a Bánkitó képvisel – emiatt elhamarkodott lenne temetni itthon az ilyen eseményeket.
Az előjelek nem a Bánkitó utolsó kiadásának kedveztek, az országot letaroló viharok miatt tényleg felmerült, hogy ha ilyen időjárás marad, lehet még a fesztivál búcsúja is veszélybe kerül. Mire aztán csütörtök délután körbesétáltuk a tó környékét, már nyoma sem volt ennek a félelemnek. Megjelentek az első fürdőzők a tóban, hármasával hozta az egyik rutinos bánkozó a kempingsajtot a helyi boltból, a tószínpad előtt a délutáni koncerteken gyerekek kergetőztek a közönségben, és egyszerre röhögött fel mindenki azon körülöttünk, amikor a fesztivál szellemiségétől teljesen idegen fekete Tesla repesztett át a falun.
Végül Co Lee, majd az Analog Balaton fellépésére nyugodtam meg teljesen, akikre már nagyjából megtelt a Tószínpad helyszíne, hogy ez nem temetés, hanem egy nagy és felszabadult házibuli, ami méltó lezárása a fesztivál történetének – még ha a tavalyihoz hasonlóan a Covid előtti Bánkitóhoz képest jóval kisebb léptékű is az idei kiadás.
Idén a Bánkitó két élőzenés helyszínre koncentrálódott, a védjegynek számító Tószínpad mellett az onnan kb. tízperces sétára lévő másik, kisebb színpad alkotta lényegében a fesztivált, a kisebb helyszínek, a Várrév, a karaoke vagy az úgynevezett Zsírmobil inkább a fesztivál kezdeti hőskorát idézték. Annak, aki átélte a fesztivál növekedését a Covid előtti évekig, ez egyértelműen összezsugorodás, mellettem a pultnál is arról beszélt egy idősebb, visszatérő bánkitózó, hogy amikor megérkeztek a faluba, azt hitték, rossz napra jöttek, annyira nem látszott a pezsgés a faluban. Estére azonban egyáltalán nem keltett szomorkás benyomást a fesztivál, amikor már mindkét színpad párhuzamosan üzemelt, addigra mindkét helyszínen megnőtt a tömeg.
A fesztivál megszűnéséhez vezető anyagi gondok fényében így is teljesen vállalható lineup jött össze, igaz, valószínűleg a megszűnő fesztivál iránti szimpátia miatt is vállalták el többen a fellépést. Azt is hozzá kell ehhez tenni, hogy a hazai zenei fesztiválos szinten lévő előadók felhozatalában idén is érezhető egyfajta beragadt állapot, nincs most akkora és olyan léptékű növekedés, mint ami közvetlenül a Covid után jellemezte a magyar zeneipart, ezért a Bánkitót is utolérte az a fesztiválbetegség, hogy nagyon sok fellépőlista ugyanazt a mintát követi, mert jelenleg csak ezzel tud jegyeket eladni.
A Bánkitó sztorijában a sajátosan alakuló magyar fesztivál- és zeneipar mellett persze nagyon ott van a 2010 utáni kultúrpolitika, a Covid hatása és az elszegényedő magyar középosztály története is – legalábbis erre jutottunk Schönberger Ádámmal, a fesztivál igazgatójával, amikor végigvettük a Bánkitó sztoriját és megszűnésének okait.
A Bánkitó alulról szerveződő, civil kis fesztiválként indult 2009-ben, ami jelentősen átalakult azóta, de az alapmissziója semmit sem változott 16 év alatt, a fesztivál mindig is a zenei, színházi és más művészeti ágak szubkultúráit eresztette össze a civil szervezetek aktuális ügyeivel, a tó körül ért össze az ezekre a hívószavakra vevő közönség nyáron egy fesztiválra. Egy korábbi szervező szerint a Bánkitóban az volt az egyedi, hogy a fesztiválnak volt a többi hasonló eseménytől megkülönböztethető személyisége, de nem olyan értelemben, mint amikor egy márkát izzadva próbálnak emberközelivé tenni marketingesek. Itt a zenei programok és a buli mellett ugyanolyan fontos volt a társadalmi edukáció is, amihez persze sokat hozzátett a tó azonnal megjegyezhető környezete.
„Sohasem volt például logónk, ami sokat elárul arról, mennyire nem üzleti szemlélettel szerveztük a fesztivált. De az is sokat elmond rólunk, hogy mi az arculatra is művészi projektként gondoltunk, Neszmélyi Réka évről évre más, markáns arculatot tervezett nekünk” – mondta kérdésünkre Schönberger. Szerinte a Bánkitó történetének megértéséhez azt is látni kell, hogy mindig is civilek, az év többi részében nem a fesztiválon dolgozó emberek rakták össze a programot és a helyszínt, ami rengeteg önkéntest is mozgatott minden évben. És ugyan nem üzleti szemléletű emberek dolgoztak a fesztivál szervezésén, ami vezetett meggondolatlan vagy rossz döntésekhez is, azért a fesztivál a 2010-es évek második felére eljutott oda, hogy a stáb beletanult a szervezésbe, értékesítésbe, kommunikációba, így nem tűnt nagyképűségnek az ország legnagyobb kisfesztiválja szlogen sem.
Több egykori vagy mostani szervezővel beszélgetve visszatérő gondolat volt az is, hogy az erőforráshiányt, a nagyrészt részmunkaidős stáb miatt igazából a hajrában összeálló fesztivált sokszor szokatlan megoldásokkal vagy kreativitással ellensúlyozták Ezzel nemcsak kitűntek a többi fesztivál közül, de az egyik korábbi stábtag szavaival élve a leghangosabb ember lett a szobában a Bánkitó, már ha a szoba alatt a társadalmilag érzékeny, kultúrára fogékony közeget értjük.
A provokatív attitűd főleg a 2010-es évek közepére lett a Bánkitó sajátja, amikor pont a fesztivál egyik bázisát, a civil szférát pécézte ki a Fidesz ellenségkereső kommunikációja. Ekkoriban reagált még nyíltabban a Fidesz politikájára a fesztivál, az arculat az egyik évben kettévágott kerítéssel válaszolt a kormány menekültellenességére, és egy másik évben épült arra is álkampány, hogy egy NER-es oligarcha megvette a fesztivált. Ez volt az a helyszín, ahol mindenki értette, ha valaki Mészáros és Mészáros céglogós pólóban jelent meg a fesztiválon, vagy ahol a VIP igazából paródiája volt a többi fesztivál VIP-szektoros fontoskodásának. Ez a fajta humor meg is maradt a fesztiválon, mert az most is felmerült poénként visszatérő fesztiválozókkal beszélgetve, hogy jövőre már biztos valami NER-közeli fesztivál, mondjuk valamilyen MCC-s esemény jöhet majd a Bánkitó helyére.
Azért nem minden bánkitós művészeti projektről volt egyértelmű, hogy az poén, mert amikor évekkel ezelőtt a faluban például az EU-s beruházásokat parodizáló kamutáblákat helyeztek el, akkor az egyiket a helyi béke érdekében inkább végül leszedték.
A Bánkitó karcossága aztán olykor enyhült a következő években, a szervezők szerint részben azért is, mert 2018 után kicsit belefáradt a szervezőcsapat és a környezete is az aktuálpolitikára reagálásba. Emellett jött olyan visszajelzés is a fesztiválnak, hogy a közönség egy részének már sok volt az ilyen mértékű közéleti aktivitás. Ettől még az ország megosztottságára reagáló 2019-es kampány, például az MTVA épülete előtt csókolózó leszbikus pár képe nem éppen a visszafogottságot mutatta, szóval azzal nem lehet vádolni a fesztivált, hogy visszavettek volna a közéleti témákból.
Nemcsak üzeneteinek hangnemében változott többször a Bánkitó, a lineup a 2010-es évek közepére még színesebb lett, a fesztivál ugródeszka lett több akkoriban induló zenekarnak, mert itt érdeklődő, nyitott közönség előtt léphettek fel jó idősávokban, és a fesztivál mindig elhívott egy-egy olyan előadót is, akik nagynak számítottak ezen a helyszínen (Quimby, Péterfy Bori & Love Band, Bëlga), de addigra már menő volt itt fellépni ezeknek az előadóknak is a Bánkitón.
„Szinte az összes ma meghatározó zenekar a Bánkitón szocializálódott” – mondta az egyik szervező, amit csak megerősít, hogy a Carson Coma tagjai például itt önkénteskedtek, a zárófesztivál egyik fő fellépője, az Analog Balaton pedig évekkel ezelőtt, még feltörekvő előadóként a kisboltban adott koncertet, de Krúbi is végigjárta a fesztivál színpadlétráját az évek alatt.
Új korszakot jelentett a Bánkitó történetében, amikor a fesztivál missziójának része lett az is, hogy izgalmas külföldi előadókat hozzon Magyarországra, akik itt kiemelt headlinerként játszhattak.
„Amikor átküldték a képet a Tószínpadról, és mellé megmutatták az aftermovie-t, hogy ide milyen közönség jár, akkor elég hamar eldőlt, hogy itt fel akar lépni az adott előadó” – emlékezett vissza az egyik szervező, így a fesztivál amolyan belépő lett csomó előadónak a magyar piacra, nem véletlenül tértek vissza az itt fellépő külföldi előadók később már az A38 Hajóra, önálló klubkoncertre az Akváriumba vagy akár a Szigetre.
A Bánkitó a Slaves meghívásával indult el ezen az úton, aztán minden évben egyre hangsúlyosabb lett ez a küldetés a programban, olyan nagy nemzetközi fesztiválokon megforduló zenekarok léptek itt fel, mint a Viagra Boys, a Sudan Archives vagy az Altin Gün.
Bennem máig elevenen élnek az olyan képek, mint amikor a kultikus nigeri gitáros, Mdou Moctar lazán átsétál a bánki strandon, vagy amikor a rekkenő hőségben a bikinis fesztiválozók mellett beveti magát a fesztiválba a dán Iceage minden tagja az északi időre berendezkedett öltözetben. Alapból kicsit szabadabb légkör uralta a fesztivált a zenei fellépőkre fókuszáló rendezvényekhez képest: „Más fesztiválon talán szívrohamot kapott volna a stáb attól, amikor például Nóvé Soma a Middlemist Redből a színpad legtetejére mászott fel. Itt ez még pont belefért” – emlékezett vissza az egyik szervező.
Abban szinte minden megszólaló egyetértett, hogy a fesztivál 2019-re jutott el a legnagyobb kiadásához, a zenei, a színházi és a civil program is erős vízióval ment, tízezernél is több ember fordult meg ekkor a helyszínen, és a stábnak is elég tapasztalata volt ahhoz, hogyan lehet üzletileg fenntarthatóan működtetni egy ilyen fesztivált. Jöhetett volna az a 2020-as kiadás, ami már a bejelentéskor is emlékezetesnek ígérkezett. Ebben az évben lett volna talán a legerősebb a zenei lineup az Oseesszel, Kevin Morbyval és a Wolf Parade-del.
A Covid miatt azonban ez az év ment a kukába, a fesztivált nem lehetett megrendezni, a korlátozások feloldása után viszont már egy teljesen másik közegben indult újra a Bánkitó. A szolgáltatói árak, a zenekari gázsik és szinte minden költség elszabadult, így a stáb végül úgy döntött, hogy jóval kisebb formában, az első Bánkitó Fesztiválokra jellemző családiasabb hangulatban, limitált nézőszámmal térnek vissza.
Ekkorra szembesült azzal is a stáb, hogy a magyar popzene generációváltása után a Bánkitó megszokott fellépői közül többen is sokkal népszerűbbek, így drágábbak lettek. Ezen a családias fesztiválon például nagyot néztek azon is a szervezők, hogy a Carson Coma eddigre teljesen más ligába került.
Erre jött még rá nehezítő körülményként az is, hogy a külföldi zenekarok egy szűk rétegen kívül már nem ösztönözték annyira a fesztiválos jegyvásárlást, ráadásul a helyszínen sem működött már olyan jól egy-egy izgalmasabb nem magyar előadó, úgyhogy ezt a vonalat végül el is engedte a Bánkitó. Ahogy a sok tekintetben hasonló felépítésű Kolorádó esetében, itt sem igazán ezek a kultúrmisszióból ideutaztatott külföldi előadók mozgatták meg a közönséget a Covid utáni években.
A helyszín ráadásul a 2024-es fesztiválra még tovább szűkült, miután a korábbi táborrész, azaz a fesztivál kempingjét és több ikonikus helyszínét, például a korábbi cirkuszi sátrat, a Keret faházát, a Tilos roburját vagy az erdei eldugott helyszíneket is befogadó területtől elbúcsúzott a fesztivál. Ezzel mintha már akkor lezárult volna egy fontos korszak a fesztivál életében, mert az új helyszínként bevetett, régi vasúti megálló körüli rész egyszerűen az adottságai miatt már nem tudta azt nyújtani, mint a focipálya környékén lévő, dimbes-dombos, erdővel körülvett terület.
A régi táborrészt azért hagyták ott a szervezők, mert annyira zűrös volt a terület sorsa egy tulajdonosi vita miatt, hogy végül a szervezők inkább alternatívát kerestek, ezért esett a választásuk a tóhoz közelebbi területre. Ezzel megszűnt a két fő helyszín közötti nagyobb távolság, amit évekig kifogásoltak a visszajelzések alapján többen is, de a fesztivál elvesztette az egyik fontos jellegzetességét.
A Bánkitó a Covid utáni nehézségek, a külföldi előadók és a tábor területének elengedése ellenére apró lépésekben képzelte el a növekedést, csakhogy a gazdasági és politikai környezet egyáltalán nem az ilyen erős vízióhoz ragaszkodó kis fesztiváloknak kedvezett. Egy Bánkitóhoz hasonló fesztivál bevétele legnagyobb részben (kb. 60-70 százalék) a jegybevételből jön, ezt követik a szponzor- vagy sales bevételek, és a vissza nem térítendő támogatások, amikhez viszont egyre kevésbé jutottak hozzá olyan közösségek, amelyek nyíltan mást gondoltak a mai Magyarországról, mint a kormány.
A Bánkitót nyílt ellehetetlenítési kísérlet soha nem érte, de a lassabb kivéreztetés itt is működött. Ahogy az egyik korábbi szervező fogalmazott, a független kulturális események és közösségek tisztán piaci alapon nem tudnak fenntarthatóan működni, helyi vagy állami vissza nem térítendő támogatásokat pedig egyre kevésbé kapott a fesztivál. Nem ezen múlt a vég, de jelképes, hogy a Kolorádóhoz hasonlóan legutóbb a Bánkitó sem kapott az NKA-tól fesztiváltámogatást, de az állami források mellett az üzleti szférában is egyre kevesebb lett a kultúrára fordított pénz – miközben a fesztivál nem akart olyan léptékű jegyáremelést sem, ami szembe ment volna az elérhető árakra építő koncepciójával. Egy másik szervező szerint egyenesen szégyen, hogy egy ilyen fesztivál semmilyen támogatást sem kap az államtól.
„Arra viszont nagyon büszke vagyok, hogy láthatóan megjelent itt egy új, fiatal réteg, ami hasonlóan gondolkodik a korábbi bánkitós generációkhoz képest” – mesélte nekünk az egyik korábbi stábtag. Szerinte ez azt jelzi, hogy hiába cserélődött le többször is a fesztivál közönsége, annak missziója és értékválasztása újra és újra rezonált egy olyan réteggel, aki ezzel azonosulni tudott. A Bánkitó utolsó kiadásán is abszolút ez az új generáció volt többségben a korábbi bánkitós közönséghez képest, utóbbiak közül sokan nyilván az utolsó kiadás miatt még újra kinéztek (akár már családdal) a fesztiválra.
A Bánkitó szervezői végül azért döntöttek a befejezés mellett, mert egyre kevésbé tűnt megvalósíthatónak akár kompromisszumokkal, akár befektető segítségével, hogy méltón folytathassák a történetet. A befektetővel tárgyalás egy ponton elakadt, Schönberger szerint amúgy is rendkívül rizikós ma Magyarországon még egy ekkora léptékű fesztivál megszervezése is. A mainstream felé vezető út, a még ismertebb előadók elhívása is idegen lett volna a fesztivál hagyatékától, egyszerűen nem illettek volna erre a fesztiválra a még poposabb előadók, mint ahogy a valamelyik programrészt visszavágó, még kisebb méretű és költségvetésű fesztivál sem volt opció. Így döntött végül a mostani szervezőcsapat a méltó búcsú mellett, ami az eddig látottak alapján össze is jött, estére, ahogy egyre nagyobb lett a közönség, már egyáltalán nem keltett olyan benyomást a fesztivál, mint ami épp a haláltusáját vívja.
„A jelenlegi fesztiválformátum egyértelműen válságban van” – mondta nekünk az egyik szervező, aki emiatt azokat a zenekarokat félti, akiknek például a Kolorádóhoz és a Bánkitóhoz hasonló események kiugrási vagy tapasztalatszerzési lehetőséget jelentettek.
Az optimistábbak valamilyen underground újraszerveződésben bíznak, nagyjából erre jutottunk az Analog Balaton tagjaival is a koncertjük után: szerintük nehéz elképzelni, hogy nem lesznek olyanok szereplők, akik alulról, kisebb léptékben, de elkezdenek olyan szubkulturális eseményeket, közösségeket építeni, mint amilyet a Keleti Blokk, a Keret vagy az Auróra képviselt vagy képvisel, és amiket épp a Bánkitó egyesített minden nyáron pár napra. Néhány fesztiválozóval beszélgetve még a Gólem Fesztivál merült fel olyan szüneten lévő fesztiválnak, ami például beléphet a Bánkitó után hagyott űrbe, és az is kérdéses, hogy a Kolorádó szervezőcsapata például talál-e 2026-ra új helyszínt.
A Bánkitó történetéből viszont a szervezők beszámolóit hallgatva az látszik, hogy a fesztivál sztorijának egyik kulcsa az volt, hogy végig mert kicsi maradni, megőrizni az alapértékeit. Ugyan eljutott egy olyan pontra, ahol még benne volt a növekedés, a még profibbá válás lehetősége, azért alapvetően végig a programon csak részmunkaidőben dolgozók vízióján, szervezőkészségén, kreativitásán múlt a fesztivál sikere. Felmerült az is, hogy ezen a helyszínen valami mást, kisebbet, nem fesztiválos eseményt csinálnak a Bánkitó szervezői, erről írt korábban a polgármester, Torma Andrea is a lakosoknak. Azonban egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy a fesztivál utáni időszak még inkább a Bánkitó elengedésének megemésztéséről, az utolsó kiadás értékeléséről fog szólni a stábnak, csak azután merülhet fel egyáltalán bármilyen más típusú folytatás lehetősége.