„Harminc éven át halálos dózisokban nyomtam a piát és a drogokat. Túléltem egy repülőszerencsétlenséget, öngyilkos túladagolásokat, nemi úton terjedő betegségeket. Vádoltak gyilkossági kísérlettel. Aztán majdnem meghaltam, amikor a kvadomon ülve öttel belehajtottam egy gödörbe a kertemben. Mindig is vonzott a sötét oldal, és csináltam néhány csúnya dolgot. De nem én vagyok az ördög. Én csak John Osbourne vagyok: egy munkásgyerek Astonból, aki felmondott a gyárban, és elindult, hogy jól érezze magát” – így jellemezte magát könyvében (Én, Ozzy) a kedden meghalt Ozzy Osbourne.
A legendás rocksztár életművéről már korábbi cikkünkben részletesen írtunk, adásunkban pedig Pándi Balázs zenész-újságíróval és Dankó Gáborral, a Lángoló főszerkesztőjével beszéltük át Ozzy jelentőségét. Az adásban szóba került, hogy Ozzy Osbourne és a Black Sabbath abszolút a munkásosztályt testesítette meg, nem voltak nagyon képzett zenészek, ösztönösen jött belőlük ez a zene, és már azzal kitűntek a kortárs zenekarok közül, hogy iszonyat hangerővel játszották a dalaikat. Pándi Balázs szerint a Black Sabbath szinte az ember szövetébe épült, akkora hatása volt a zenekarnak évtizedeken keresztül, és elmesélt egy történetet arról, milyen apró gesztusai voltak Ozzynak a színpadon, ami nem is a közönségnek, hanem a zenekari társának szólt.
Dankó Gábor ott volt a Black Sabbath utolsó koncertjén is, amire az utolsó pillanatban szerzett jegyet, és szerinte hiába adott koncertet azon a napon rengeteg meghatározó zenekar, az egész este Ozzy búcsújáról szólt, hogy a zenész elköszönhessen a közönségétől. Dankó szerint ezzel az utolsó koncerttel lett igazán kerek Ozzy életműve.
