A Donkey Kong Bananzával a Nintendo megcsinálta az év egyik legjobb játékát
Az utóbbi években egyre többen érzik úgy, hogy kiégtek a videójátékozástól. Egyre népszerűbb vélemény, hogy a videójátékozásból kiveszett a varázs, sok játék egyre jobban hasonlít egyfajta munkára a rengeteg grindolni való miatt, több száz órát kell belerakni egy-egy címbe.
Aki hasonlóan érez, annak azt javaslom, hogy azonnal szerezzen egy Nintendo Switch 2-t, és próbálja ki a Donkey Kong Bananzát. De annak is ugyanezt mondanám, aki még nem érzi ezt a kiégést, mert a Nintendo gorillájának kalandja ott van a cég és így az idei év legjobb játékai között.
Majomparádé
Donkey Kong régi motoros a Mario-, pontosabban a Nintendo-univerzumban, 44 éve debütált, mint Mario ellensége, aki hordókkal dobálja az olasz vízvezetékszerelőt. A nyakkendős gorilla aztán hamar a cég állandó karakterévé és címévé fejlődött, aki nemcsak a több karaktert felvonultató játékokban (Mario Kart, Super Smash Bros.), bukkant fel, de saját kiadást is kapott, ez volt az 1994-es Donkey Kong Country.
Annak ellenére, hogy Donkey Kong közkedvelt szereplő a japán játékóriás karaktereinek névsorában, a cég nem bánt vele túl jól az elmúlt években, a Switch-generációt például Donkey Kong teljesen kihagyta. A régi Donkey Kong-játékok közül persze sok elérhető a Switch online retró kínálatában, a 2010-ben Wiin újjáélesztett Donkey Kong Country pedig HD-s ráncfelvarással jelent meg a hibrid konzolra, de új Donkey Kong-játékot nagyon hosszú ideje nem kapott a közönség.
Az viszont meglepő húzás volt a Nintendótól, hogy a Donkey Kong Bananza lett a második Switch 2 exkluzív cím a Mario Kart World után. Emiatt sokan a konzol nyitó címeként kezdték emlegetni, hiszen az új Mario Kart szórakoztató ugyan, de messze nem olyan agyeldobós játék, mint például az eredeti Switch első játéka, a The Legend of Zelda: Breath of the Wild volt. Donkey Kong ekkora terhet eddig még talán nem kapott a nyakába, mint most, hiszen kvázi el kell adnia egy drága konzolt.
Ez persze némileg túlzás, hiszen a legtöbben nem csak a Bananza miatt vesznek Switch 2-t, viszont körülbelül 20 óra játék után bátran ki merem jelenteni, hogy emiatt a játék miatt megéri beruházni a Nintendo konzoljára.
A játékért a Nintendo legnagyobb belsős stúdiója felelt, ami olyan játékokkal bizonyított korábban, mint a Super Mario Odyssey, a már említett Zelda-játék és folytatása, a Tears of the Kingdom vagy éppen az utolsó két Mario Kart. A Bananzát eredetileg az első Switchre szánták, a készítők viszont nem tudták megvalósítani a víziójukat a korábbi konzol hardveres korlátai miatt. Az azóta közzétett képeken ez látszik is, ami viszont ennél is fontosabb, hogy az eredeti Switch nem tudta volna kezelni a Bananza legfontosabb, központi játékelemét, a féktelen pusztítást.
Utazás a Föld középpontja felé
A Donkey Kong Bananza olyan mechanikára épül, hogy a pályák szinte száz százalékban elpusztíthatóak, az általunk irányított Donkey Kong pedig Gombóc Artúrként bokszolja végig magát a tájakon. Tudunk vele ütni előre, felfelé, lefelé, tudunk csapkodni a levegőben, a vízben, a plafonról lógva, szét tudunk püfölni követ, földet, homokot, sarat, és még sorolhatnám. A pusztítható környezet mindig is népszerű hívószó volt a videójátékokban, elég csak a Battlefield-sorozatra, a kultikus Red Faction Guerrillára, vagy minden idők egyik legnépszerűbb játékára, a Minecraftra gondolni.
A Bananza azonban ezekhez képest is emeli a tétet, hiszen nemcsak teljes szabadságot ad, de meg is jutalmazza a pusztítást. Bármerre indulunk, akármilyen hegybe, kőképződménybe ássuk bele magunkat, garantáltan találunk ott valamit, aranyat, kincses ládát vagy rejtett kihívást. Nem tudunk a szó szoros értelmében mindent szétpüfölni, a pályáknak és a fontosabb építményeknek van egy elpusztíthatatlan váza, de ezek szerves részét képezik a játéknak.
Donkey Kong eddigi legnagyobb kalandja egy 3D platformer, azaz a hangsúly az ugráláson, falmászáson és különböző ügyességi feladványokon, illetve kisebb részben a harcon van. A történet nem nagy eresztés, de a feladatát ellátja, megágyaz a játékmenetnek. Donkey Kong a föld alatt található Banandium kristályokat bányássza, egészen addig, amíg nem jön gonosz segítőivel a Void Companyt vezető Void Kong, és el nem lopja ezeket a kristályokat, hogy aztán elmeneküljön velük a bolygó középpontja felé. Donkey Kong él-hal a banánért, ezért természetesen utánuk kell erednünk, és végigverekedünk, ugrálnunk és másznunk magunkat a pályákon, amik a bolygó különböző rétegeiben elhelyezkedő világok.
A történet elején csatlakozik hozzánk egy furcsa beszélő meteorit is, akiről hamar kiderül, hogy valójában a Nintendo másik karaktere, Pauline az, aki szintén az első Donkey Kong játékban debütált. Neki szintén köze van Void Konghoz, ezért a történetre, illetve képességeinkre is lesz némi hatása.
A játék egyik legfőbb erénye a pályadizájn, mert a világok változatosak, elképesztően részletesek, és annak ellenére, hogy nem kimondottan hatalmasak, tele vannak gyűjtögethető cuccokkal, kihívásokkal, karakterekkel, rejtett dolgokkal. A készítők elképesztő mennyiségű tartalmat zsúfoltak a réteges pályákba. A fő küldetés továbbvitele előtt az új szinteken általában elkezdtem szétnézni a környéken, de gyakran azon kaptam magam, hogy a pálya túloldalán vagyok, mert mindig kiszúrtam valami érdekeset magam előtt, aztán csak mentem előre.
Nehéz spoilermentesen írni a játékról, ami ebben az esetben azért különösen fontos, mert a Bananza legfőbb erénye a felfedezés öröme, illetve hogy a játék szinte minden órában hozzánk vág valami újdonságot, új mechanikát, másképpen legyőzhető ellenfelet, érdekes kihívást. A Bananzát bemutató, feljebb linkelt Nintendo Direct-videó után furcsálltam is, hogy miért lövik le a játék ennyi elemét szűk húsz percben, de hamar rá kellett jönnöm, hogy amit a videóban látunk, az csak a jéghegy csúcsa.
Ba-na-na
A játék legfőbb célja, hogy minél több Banandium kristályt összegyűjtsünk, ezekből tudunk ugyanis különböző képességeket vásárolni egy egyszerű, de annál nagyszerűbb képességfán. Ahogy egyre lejjebb haladunk a különböző rétegekben, úgy találkozunk újabb és újabb állatokkal, akiknek a vezetői az úgynevezett Elderek, akiktől speciális képességeket, Bananza-átalakulásokat tudunk eltanulni, így tudunk később repülni, gyorsabban futni vagy jobban verekedni.
A Bananza másik nagy erőssége a Nintendo már-már védjegyszerű dizájnfilozófiája, nevezetesen, hogy a legtöbb helyzetet úgy oldjuk meg, ahogy akarjuk. Látunk a távolban egy lebegő szigeten valami érdekeset? Odarepülhetünk a struccos Bananza-képességgel, átugrálhatunk egy másik platformról, vagy elkezdhetünk hidat építeni valamilyen elérhető anyagból. A környezet ugyanis nem csak pusztítható, rengeteg módon interakcióba léphetünk vele, tudunk sziklákon szörfölni, a puhább anyagok egymáshoz tapadnak, ezáltal építkezni is lehet belőlük, de sok kihívás épül az anyagok kölcsönhatásaira.
Kell egy kis idő ahhoz, hogy erre a szabadságra ráálljon a játékos agya, de amint ez sikerül, baromi felszabadító élményt nyújt a játék. Nekem például egy lézerakadály megkerülésekor jött el ez a pillanat. Át kellett volna jutnom egy barlang egyik oldaláról a másikba, de egy lézerkaput sehogy nem tudtam megkerülni, vagy átugrani. Elkeseredettségemben a barlang szétverését választottam – ez egy elég jó módszer mindenre a játékban –, miközben leesett, hogy a lézereket simán meg tudom kerülni, ha körbeásom magam a falban.
A Bananza tehát sajátos hangulatú játék, amivel eleinte kissé szkeptikus voltam, látva a szokatlanul egyhangú jó pontszámokat más teszteknél. A pályák és az egész dizájn azonban rendkívül magával ragadó, színes és szép, tényleg egyedien bájos, játszatja magát, a szintek zenéi pedig szintén kiemelkedően jók. A játék első pár órájában többször éreztem azt, hogy jó, ez ennyi volt, ez egy platformer rombolható környezettel, nem tudom, ettől mit voltak úgy oda. Aztán jött egy új ellenfél, egy következő szint, egy új mechanika, egy új képesség, ami kicsit más megvilágításba helyezte a dolgokat. A Bananza vég nélkül önti ránk a tartalmat jobbnál jobb és eszementebbnél eszementebb ötletek formájában. Arról nem is beszélve, hogy ha valaki száz százalékosan kijátszaná a Bananzát, vagy végigjátszást készítene, az felkötheti a gatyáját, mert a Banandium kristályból több mint hétszázat szórtak el a játékban.
És ez még mindig nem minden, hiszen a játék kapott például egy saját, 3D-s dizájner módot, a DK Artistot, amivel az új, egérré alakuló Joyconokat használhatjuk, illetve van a játékban többjátékos mód is, igaz ez inkább aféle kistesó-mód, hiszen a második játékos Pauline fegyvere csak az, hogy kiabál.
A Donkey Kong Bananzának természetesen megvannak a maga hibái, egyrészt bizonyos jeleneteknél (leginkább, amikor tényleg belelendülünk a pusztításba) hajlamos meg-meg akadni az amúgy stabil 60 FPS-es tempó, amit más játéknak könnyebben elnéznék, de itt az új Switch első komolyabb játékáról van szó. Több helyen olvastam, hogy többen a kamerakezelés miatt is gondokba ütköznek, ez számomra kevésbé volt zavaró, de tény, hogy egy-egy alagút ásásakor nehéz lesz követnünk, éppen merre mozgunk, mert nem látjuk Donkey Kongot.
A harmadik dolog pedig inkább preferencia kérdése, a Bananza ugyanis nagyon könnyű játék, amin nem segít az, hogy a már említett Bananza-átalakulások mennyire erősek, és ehhez képest milyen olcsó őket használni. Ahogy a cikk elején is írtam, a Donkey Kong Bananza nem a játékos megizzasztásáról, hanem az önfeledt szórakozásról szól. Aki pedig több kihívásra vágyik, és nem elég neki az, amit a játék a végéhez közeledve azért egyre jobban elkezd adagolni, annak még mindig ott van a kihívás, hogy megpróbáljon mindent megszerezni, amit csak lehet.
A Donkey Kong Bananzával a Nintendo megint újabb korszakalkotó 3D platformert csinált, amivel ráadásul Donkey Kongot is felemelte a legnagyobb nevei közé. Ami az eredeti Switchnek a Breath of the Wild, vagy az Odyssey volt, az a Switch 2-nek a Donkey Kong Bananza: egy egész konzolgenerációt meghatározó élmény, olyan játék, amivel a Nintendo még mindig ott van az élvonalban.
