Charli XCX mellett A$AP Rocky volt az idei Sziget egyik legjobban várt előadója, aztán a harlemi rapper húzott egy Yung Leant, és több európai fellépésével együtt ezt a koncertjét is lemondta, így gyorsan találni kellett valakit a helyére. Hálátlan feladat várt az őt pótló Kid Cudira, aki rosszkor volt nagyon rossz helyen. Azt is megkockáztatom, hogy a Sziget nagyszínpadán rég volt olyan headliner a záró sávban, aki ennyire a szakadék szélén táncolt volna a teljes fellépés ideje alatt.
A 2008-ban berobbant rapper-énekes kaotikus és színes karrierutat tudhat maga mögött. 41 éves, túl van tíz nagylemezen, két Grammy-díjon, több sorozat- és filmszerepen (Kergetjük az amerikai álmot, Need for Speed, Akik mi vagyunk, X, vagy az Adam Sandler-féle Happy, a flúgos golfos új része), közreműködéseken Rihannával, az MGMT-vel és David Guettával, és egy saját netflixes animációs filmen is. Zenei hatását jól jelzi, hogy Kanye West (akivel már rég nincsenek jóban) és Travis Scott is arról beszélt korábban, hogy a rapper-énekes mekkora inspiráció volt számukra. Utóbbi konkrétan Cudi polgári nevéből (Scott Mescudi) inspirálódva vette fel a művésznevét.
Cudi a divatiparban is kedvelt és gyakran használt figura, jól beágyazott karakter, aki kiterjedt kapcsolatrendszere miatt ha épp nem a Louis Vuitton kifutóján sétál, akkor ott ül a legrangosabb divatbemutatók első soraiban, máskor meg Párizsban mutatja be a saját márkáját. Magyarországon valahogy mégis értelmezhetetlen a szerepe a Memories-t vagy a hírnevét megalapozó Day ‘n’ Nite-ot leszámítva.
„Egészen fiatalon, mindössze 23 évesen megírta élete slágerét a Day N Nite-tal, ami igazi virális sláger volt még akkoriban, amikor az emberek MySpace-en keresték az érdekes zenéket. Aztán hamar összehaverkodtak Kanye Westtel abban az időszakában, amikor talán a legerősebb lemezeit hozta ki egymás után. Kid Cudi mint szerző és közreműködő hamar az elitben találta magát a szupersztárrá váló Kanye West és Jay-Z mellett, de soha nem tudott igazán ikonikus szólólemezt írni, pedig volt pár jobbnak mondható albuma. Bár egyik sem volt annyira jó, mint a Kids See Ghosts projekt, amit közösen csináltak Kanye Westtel” – írtuk róla korábban.
Ez a kettősség jellemezte végig Cudi karrierjét: az előadó betört a mainstreambe, mindenhol ott volt, de a dalai közben végig egy szűkebb, de annál lojálisabb rajongói bázisnak szóltak, akik rendszeresen beszélnek arról, hogy a zenész megmentette az életüket a mentális problémákról és a droghasználatról őszintén mesélő dalaival. Kisebb-nagyobb bukkanókat leszámítva (lásd: a 2015-ös, nagyon megosztó Speedin’ Bullet 2 Heaven) Kid Cudinak még így is egész jó szériája volt egészen 2022-ig. Aztán jött egy balszerencsés időszak:
- Tavaly télen kiadott lemeze, az Insano (kritikánk itt) döcögősen, hosszas tologatás után jelent meg, és nemcsak eladásokban múlta alul a várakozásokat, de egy figyelemért teperő, hangját vesztő előadó képét mutatta, aki nagyon frissnek, nagyon újnak és nagyon fiatalosnak akart tűnni, de valójában csak az jött le, hogy teljesen félreértette a korszellemet.
- 2024 áprilisában le akart ugrani a rajongóihoz a Coachella színpadáról, de a mutatvány félresikerült, így eltört a lába, azóta nem is nagyon koncertezett.
- Idén májusban részt kellett vennie Sean Diddy Combs tárgyalásán, miután Combs egykori alkalmazottja azt vallotta, hogy a zenei mogul a megölését tervezte. Cudi a múlt sebeit feltépve arról beszélt a tárgyaláson, hogy Combs betört a házába, és szerinte egy Molotov-koktéllal kárt okozott az ott parkoló Porschéjában.
Már a fent említett Insano címe is jelezte, hogy Kid Cudi új korszakában nagyon őrült akart lenni, de a lemez dalait hallva ezt talán még ő maga sem hitte el. Pedig szeret magára Mr. Ragerként hivatkozni (van is egy ilyen dala), ami azért is ellentmondásos, mert épp a tombolás hiányzik a legtöbb zenéjéből, őt az elszállós, lassabb, befelé forduló számai miatt szerették meg annyian. Nem feltétlen Kid Cudi hibája, de ez a recept kevés a nagyszínpadhoz.
Cudi a Szigeten is azt akarta beadni nekünk, hogy életünk legnagyobb zúzdája vár ránk: néhány dalonként bekiabálta, hogy készen állunk-e az őrületre, miközben a produkció már a belépőnél elvérzett, amikor az énekes – mintha csak véletlen tévedt volna a színpadra – betotyogott és egy lassú dallal próbált reakciót kicsikarni a megszokottnál szellősebb tömegből. Ezután az egyik rajongó kérését teljesítve a kínos csendben táncpárbajjal próbálta oldani a hangulatot, kiemelve, hogy még rossz a lába a sérülése után. Majd a távolba révedve megállt, hogy az emberek ünnepeljék őt, később pedig a beszélgető közönség alapzaja többször is túlharsogta a meghittnek szánt monológjait.
A kínos helyzetet csillapította, hogy pár keményvonalas Cudi-rajongó is megjelent az első sorokban, a kivetítőn például felvillant egy zokogó férfi – az ilyen képsorok jól mutatták, hogy a zenész milyen nagy hatással tud lenni a rajongóira. Ez az átszellemülés viszont csak azoké, akik a kezdetektől követték a rapper munkásságát, a szigetes koncert inkább elrettentő példa volt az odatévedt kíváncsiskodóknak.
Kid Cudi bár láthatóan minden erejével azon volt, hogy egyben tartsa a széteső show-t, egyszerűen pocsék dramaturgiával építette fel a koncertjét. Az itt-ott hamiskásan dúdoló és mantrázó zenész a második dal után belengette, hogy új albuma (Free) érkezik augusztus 22-én, amiről rögtön el is játszott két új dalt (Neverland, Grave). Ez óriási mellélövés volt azután, hogy már a belépőjével sikerült szabotálnia a kapcsolatot az enervált közönséggel. Az sem segített, hogy pár kliprészletet és neonszínű képet leszámítva alig volt mögötte bármilyen vizuál, a verzéi pedig végig halkan szólaltak meg a rosszul kalibrált hangtechnika miatt. Mintha végig a víz alól énekelt volna, hogy aztán a refréneknél felhangosodjon, majd minden kezdődjön elölről.
A koncert közepén az is felmerült bennem, hogy ezt az arcpirító tortúrát ő sem bírja tovább, és idő előtt lelép majd, a Man On The Moon (Anthem) így leginkább búcsúdalként hatott, a Day ’n’ Nite-nál mégis úgy emelkedett minden telefon a magasba, mintha egy teljesen másik koncerten találtuk volna magunkat. A Love-nál aztán újra volt egy kis mozgás, és itt jött ki igazán, hogy Cudinak még legalább 5-6 ilyen dalra lenne szüksége ahhoz, hogy épkézláb fesztiválkoncertet tudjon adni.
Az mindenesetre óriási bravúr, hogy Cudi a sírból is vissza tudta hozni a koncertet. A karrierje egyes pontjain pár EDM-es kitérőt is megengedett magának, a Memories-zal és a Pursuit of Happiness remixével pedig olyan lakossági veretésbe ment át a koncert, hogy arra még David Guetta is kalapot emelt volna. A kiírt zárásra bő tíz percet ráhúzva aztán még a Dom Dollával közös Forever is előkerült, Cudi hullámvasútra emlékeztető koncertje viszont itt lényegében véget ért.
A közönség megkapta a kenyeret és a cirkuszt, az Insanóról származó, zárásként előadott Superboy-ra viszont már sokan elszivárogtak a színpadtól. A Kid Cudi arcára fagyott vigyort még így is alig lehetett letörölni, lelkesen és csillogó szemmel énekelte végig a koncertet. Ez két dolgot jelenthet: vagy rendkívül profi színész, aki már rutinos abban, hogyan kell lereagálni egy teszthalott tömeget, vagy tényleg annyira jól érzi magát előadás közben, hogy egyszerűen lepereg róla a nézők közömbössége. Sokszor mintha csak egy üres teremnek próbált volna papolni arról, hogy mennyire jó itt együtt lenni egy nagy, szerető családként. Kid Cudi ennél jobb családot, és minimum eggyel kisebb színpadot érdemelt volna.
