A Refused tökéletes temetést rendezett magának a Szigeten

A Refused megint kibaszottul halott. Vagyis még nem, van még jó pár állomás a búcsúturnéból, de ha ez lemegy, akkor kész, vége, ennyi volt. Mint 1998-ban, csak már nem lehet legyinteni, hogy hát, istenem, a huszonéves punk arcok összekaptak, majd kinövik, aztán összeállnak megint, hiába ígérték meg, hogy nem fognak. Most szinte biztos, hogy a Refused halott is marad, így különösen lehetett örülni, hogy a búcsúturnéjukkal a Szigeten is felléptek, még ha teljesen indokolatlannak is érződött, hogy a modern hardcore alapjait lerakó svédek pont ezen a fesztiválon játszanak.

Én tartottam attól, hogy a Szigeten senkit nem fog érdekelni a Refused – a napijegy húzós lett volna csak miattuk, a teljes programból pedig legalább annyira lógtak ki, mint ha egy lila elefántot raktak volna a Revolut Stage-re. Ehhez képest meglepően sokan voltak, főleg azok, akik csak úgy betévedtek rájuk, és ők nemcsak egy legendás zenekar első magyarországi koncertjét láthatták, hanem a tökéletes bizonyítékot arra, hogy négy svéd 1998-ban annyira jól érzett rá arra, hogy mi lesz a punk jövője, hogy amit akkor csináltak, még 2025-ben is bőven releváns.

Azt rögtön az elején muszáj leszögeznem, hogy én nem vagyok nagy Refused-rajongó, néhány kósza kísérletet leszámítva csak azután kezdtem el rendesen hallgatni őket, hogy tavaly végre végignyomtam a Cyberpunk 2077-et, ahol a svéd zenekar játszotta Johnny Silverhand bandáját, a Samurait. Azóta viszont eléggé rákattantam a zenéjükre, főleg a The Shape of Punk to Come-ra, vagyis arra a lemezre, ami két tisztességes hardcore lemez után jelent meg – bár a Songs to Fan the Flames of Discontentet talán nem is illik elintézni ennyivel –, és amivel a Refused kitört a hardcore-os skatulyából, hogy aztán alapjaiban változtassa meg a hardcore (punk) fejlődését.

A Shape of Punk to Come tele volt olyan, a műfajban addig elképzelhetetlen dolgokkal, mint a spoken word átmenetek, a jazzes, elektronikus, ambientes és posztrockos betétek és úgy egyáltalán, a kísérletezés. Miközben azért a legtöbb szám még mindig egyértelműen hardcore volt. Persze az igazi hardcore rajongók bármikor megmondják, hogy hát, igazából a Nation of Ulysses sokkal előbb megcsinálta ezt, de az kétségtelen, hogy a The Shape of Punk to Come-nak óriási volt a hatása, a kétezres években nagyrészt ennek volt köszönhető, hogy a csapból is poszthardcore és screamo bandák folytak.

Norma Jean, La Dispute, Enter Shikari, Underoath, letlive., Glassjaw, Sum 41 – csak néhány azok közül a zenekarok közül, amelyeket a Refused inspirált.

Persze azt hozzá kell tenni, hogy a lemez évekkel a megjelenése után lett elismert, amikor 1998-ban megjelent, a kritikusoknál és a rajongóknál is megbukott. A Refused még abban az évben feloszlott egy amerikai turné kellős közepén, az ezután kiadott nyílt levelükben azt írták, soha nem fognak többé együtt játszani. A soha 2012-ig tartott, 2014-ben újra össze is álltak, kiadtak két lemezt, koncerteztek és virtuálisan nyomták a Chippin' Int, ami amúgy tökéletesen illett is hozzájuk, mert a Refused legalább annyira rendszerellenes, mint Johnny Silverhand. Csak a terrorizmus nélkül.

Tavaly tavasszal aztán bejelentették az utolsó svédországi fesztiválos fellépésüket, ami az énekes Dennis Lyxzén szívrohama miatt elmaradt, ősszel pedig jött a nem túl váratlan bejelentés – a Refused az 1998-as nyílt levél mintájára megint kibaszottul halott lesz, de előbb még nyomnak egy búcsúturnét. Ez jutott el most hozzánk, és hát előzetes aggályok ide, bosszankodás azon, hogy 34 év után most vannak itt először oda, amint elkezdődött a koncert, engem rohadtul nem érdekelt semmi, csak az, hogy a Refused még akkor is iszonyatosan király, amikor éppen megint feloszlik.

A búcsúturnén gyakorlatilag csak a Shape of Punk to Come van terítéken, és ebből élőben pont az a sok fura rész hiányzik, ami miatt érdekes volt az ezredfordulón. De ezt abszolút ellensúlyozza az, hogy ezekben a számokban így lecsupaszítva is ott van a dög, a Refused pedig hiába áll ötvenes csávókból, ha nem tudtam volna, hogy kik azok ott a színpadon, simán elhittem volna, hogy most futottak be a hardcore aktuális üdvöskéjének számító Turnstile-lal egyszerre. A Refused hangzása ma már nem olyan forradalmi, mint harminc éve, de a számaik a mai színtéren is tökéletesen megállják a helyüket.

Ehhez jött még hozzá, hogy Lyxzén egy szívroham után, 53 évesen is felszántja a színpadot, bizarr diszkós táncot lejt, rugdossa a levegőt és a padlón vonaglik. Mindezt egy menet közben teljesen kigombolódó, fodros rózsaszín ingben és egy feszülős trapézgatyában. De igazából az egész zenekar végig a maximumon pörög, és ez az, amitől a Refused még mindig elképesztően energikus és szórakoztató zenekar élőben, az olyan klasszikusoknál pedig, mint a New Noise, még erre is rátesznek egy lapáttal. És az egész még marha jól is szólt, megkockáztatom, hogy jobban, mint az albumon.

Ja, és egy ponton nálunk is belekezdtek a Raining Bloodba a Slayertől, ami kicsit olcsó trükk, de egye fene, itt még ez is baromi jól működött.

Lyxzén viszonylag sokat beszélt, a Circle Pit előtt elmondta, hogy ha már búcsúturné, muszáj játszaniuk olyan számokat is, amiket még akkor írtak, mikor elhitték, hogy nagyon kemények. Azt is kiemelte, hogy a punk már a kilencvenes években is összefonódott a politikával, ők pedig a saját platformjukat arra használták fel, hogy felerősítsék azok hangját, akiknek nem volt lehetősége felszólalni. Szerinte jelenleg fasiszta wannabe diktátorok próbálják meg eldönteni helyettünk, hogy hogyan éljünk, egymás ellen akarnak fordítani minket, el akarják hitetni, hogy a transzneműekkel vagy a melegekkel van a baj. De végső soron ezzel csak az osztályharcról akarják elterelni a figyelmet.

Annak fényében, hogy a Refused korábban jelezte, kis híján lemondták a szigetes fellépésüket is, mert ez a fesztivál is annak a Superstructnak a kezében van, melynek tulajdonosa a többek közt izraeli kémvállalatokba és fegyvergyártó cégekbe is befektető KKR, az sem volt meglepő, hogy a zenekar a gázai helyzetről is üzent, a palesztin zászlós erősítőn és a Free Palestine feliraton túl is. Lyxzén szerint teljes téboly, hogy miközben Benjámin Netanjahu Nobel-békedíjra jelölte Donald Trumpot és lassan két éve népirtás zajlik Gázában, az emberek jobban felháborodnak azon, hogy az olyan zenészek mint a Kneecap vagy Bob Vylan, mit mondanak a színpadon.

Persze eleve azért is várható volt, hogy Lyxzén beszélni fog erről, mert ahogy ő is mondta a koncert közben, a legelsőre és utoljára megírt számuk is politikai töltetű volt, azzal pedig tényleg nehezen lehetne vádolni a Refusedot, hogy ne képviselték volna bő harminc éven át konzisztensen azt, hogy mit gondolnak a világról. Hétfő este a Refused a sarkos véleményét és a hibátlan zenei produkcióját is kitette a színpadra a saját temetésén, és őszintén ennél jobb első (utolsó) koncertet nehezen lehetett volna elképzelni.