Szar minden

„Nem szeretem túlságosan önmagam, ezért igyekszem nem túl gyakran elemezgetni magamat. Egyszer készítettem egy dokumentumfilmet Talking Heads címmel. Két kérdést tettem fel az embereknek: »Ki vagy te?« és »Mit akarsz?«. Utána magamtól is megkérdeztem ugyanezeket, és rájöttem, hogy nincs rájuk válaszom. Nem tudom, ki vagyok, és nem tudom, mit akarok. Ha valamit, akkor egy kis békét és nyugalmat szeretnék, de ezt még soha nem sikerült elérnem, és valószínűleg már soha nem is fogom. Így soha nem lesz meg az, amire igazán vágyom” – mondta egyszer Krzysztof Kieślowski lengyel filmrendező.

Mintha a Mindenkivel 2017-ben Oscar-díjat nyerő Deák Kristóf új filmjének a szereplői is hasonló dilemmával küzdenének: élik az életüket, léteznek, építgetik a karrierjüket, valamelyikük családdal, mások anélkül, de a nap végén fogalmuk sincs arról, hogy mit szeretnének, hova tartanak, és kik ők valójában. Vagy ami a legfontosabb: hogy tényleg azt az életet élik-e, amit egyszer elképzeltek maguknak, vagy minden, amit addig olyan szépen felépítettek, az merő hazugság volt.

A pop-up színdarabból mozivászonra adaptált Egykutyában néhány egyetemi barát, Nóra, Vica és Honda (Bakonyi Alexa, Tenki Dalma, Tóth Károly) jön össze egy belvárosi lakásban másik kollégiumi barátjuk, Patika (Döbrösi Laura) meghívására anélkül, hogy bármelyikük tudna arról, hogy a régi társaság többi tagja is ott lesz. A társaság végül több üveg méregdrága bor, másfél órányi üvöltözés, civakodás és önelemezés után jut el a fent már felvázolt pusztító felismerésig.

Az idei CineFesten közönségdíjat nyerő, az ACG reklámügynökség saját finanszírozásában készült Egykutya első jelenetei után már egyértelmű volt, hogy ebben a filmben fontosak a hangok és a zajok: a feszesre vágott intróban idegesen kopog Bakonyi magassarkúja a betonon, Döbrösi feszülten szeli a zöldségeket a konyhában, Tóth drága autója mérgesen búg úton Patikához, az újabb vendégek érkezésekor megszólaló kaputelefon pedig olyan, mint egy hirtelen sikoly, ami minden egyes alkalommal felér egy lidércnyomással: újabb érkező vendég töri meg az addig tét nélküli csevegést. Közben odakint fenyegető szupercella készülődik, és a mennydörgés néha szintén fenyegető sikolyként furakodik be a konfliktus helyszínéül szolgáló nappaliba, így a szereplők egyre terheltebb pszichéjébe is.

De minden zajt elnyom és túlharsog a régi barátok öncélú fröcsögése: a saját egójukban fürdőző szereplők mindegyike tolja a maga igazát, jár a szájuk, de sosem mondanak semmit, mert a lényeges dolgokat inkább elhallgatják, vagy olyan mélyre temették magukban, hogy esély sincs arra, hogy azok egyszer felbukjanak. Vagyis de, egyetlen alkalommal talán, és az épp ez az este. Az Egykutya nem mondja ki direkten, hogy mind ilyenek vagyunk, de ijesztően sok a keserű azonosulási pont. Mintha semmit sem változtunk volna az Árva '56-os forradalom utáni, rideg világa óta, amikor belénk égett, hogy soha többé nem beszélünk arról, hogy nem beszélünk soha semmiről. Mert kussolni és az idill látszatát fenntartani azért még mindig biztonságosabb.

Az önfeltáró est házigazdája Patika (amúgy Patrícia, csak így becézik), aki szócső és moderátor is egyben. A legkevésbé ő veszi ki a részét a többiek marakodásából, viszont annál fontosabb szerep az övé. Inkább figyel, mediál, ha pedig néha megszólal, az új diskurzust nyit, és tovább görgeti a rétegzetten épülő – bár annál mesterkéltebben és erőltetettebben elszínészkedett – vitákat. És itt most főleg Tenki Dalmára, Tóth Károlyra és Bakonyi Alexára gondolok. Döbrösinek épp jól áll a feszülés, nagyjából olyan, mint egy tudatára ébredő zombi, a filmben hozott játéka kicsit az Aranyélet azon korszakára emlékeztet, amikor Miklósi Mira végleg ráébredt a család aljasságaira, és több tragédia után kénytelen volt ledobni az addigi eminens lány képét.

De Patika még az Aranyéletben bekeményítő Miránál is jóval merevebb, egészen parádés az a görnyedt póz, amit Döbrösi végig kitart, mintha annyira szétfeszítené a testét a szorongás, hogy már kihúzni sem tudja magát. A történet szerint Patika anyja ALS-es (az izmok elsorvadásával járó, a központi idegrendszert érintő gyógyíthatatlan megbetegedés) volt, és ebben is halt meg közel tízévnyi szenvedés után. Patika otthonápolóként vigyázott a haldokló anyjára, ez a tapasztalat pedig örökre megváltoztatta az életét: az antiszociális lány alig hagyja el a lakását, és abból él, hogy home office-ban fordít regényeket. Nem mellesleg aktívan foglalkoztatja a halál gondolata, mert ez lett a komfortzónája – és annál is inkább az egyetlen realitása – egy lassan szenvedő anya mellett.

Mellé jön a másik három szereplő, akik jól elkülöníthető embertípusokat testesítenek meg: Nóri harsány, túlzóan magabiztos, nyers díva, aki vállalja, hogy úgy lett sikeres festő, hogy lefeküdt hozzá pár befolyásos sznobbal. Ő a maszkja alatt cipel traumákat, és keserédes nihillel áll az élethez, valahol a spektrum másik végén helyezkedik el a nála jóval depresszívebb, lemondó Patikához képest: az élet szívás, de ha már egyszer élnünk kell, akkor próbáljuk kiélvezni a lehetőségeket, és éljünk is velük.

A beszélő nevű Honda egy opportunista és anyagias alfahím üzletember, aki a pénzével, lakásával, autójával és a jachtjával kompenzál, Vica pedig egy már-már infantilis, instabil kétgyerekes anyuka, aki önsegítő mantrákkal próbálja megóvni magát a teljes őrülettől és az élettel való szembenézéstől. Nem mellesleg csodaszerként promózott krémeket ken a saját álarcára az arca helyett, de ez sem segít elfedni azt, hogy a boldog látszat ellenére valójában mennyire össze van törve ő is.

Az alapvetően izgalmas alaptézis (szar minden, de ha ezt elfogadod, talán egyszer még elérheted a lelki békét) megvillantásával és a papíron ígéretes karakterek felvonultatásával még így is maximum félsikert ér el Deák Kristóf filmje, amiben rengeteg téma (pénz, halál, család, gyerekvállalás, mentális egészség, szuicid gondolatok) előkerül, az igazi gyomrosok viszont nem is fájnak annyira, vagy épp teljesen célt tévesztenek ütés közben. Pedig vannak itt mélységek és magasságok, de valahogy egyik irányba sem mozdulunk el igazán, helyette egy előre megrajzolt drámai íven döcögünk el az utolsó képsorokig, ahol a csattanóra (vagy csattanókra) már nincs türelmünk – vagy lelki erőnk – rácsodálkozni.

Ennek ellenére mégsem enged haza teljesen üres fejjel az Egykutya, pár kérdést nyitva hagy, és a sejtetés végig ott lappang a háttérben arról, hogy vajon utolsó vacsora volt-e valakinek ez a rögtönzött osztálytalálkozó.

Az Egykutya – ami részben a PopUp Produkciót alapító Bakonyi szerelemprojektje is, ő kreatív producerként egyengette a folyamatokat – egy kipróbált, bejáratott színházi darab, amit több mint 100 alkalommal játszottak már színpadon. Emiatt abszolút érződik, hogy a Tóth-Döbrösi-Bakonyi-Tenki négyes jól összeszokott ennyi idő alatt. A vetítés előtt felmerült bennem, hogy mi értelme volt ezt vászonra vinni, de a Varga Lóránt és Vörös András által írt film egyik pozitívuma, hogy ennek ellenére nem a megszokás és a megúszás vezérli, és a színházi hatást sem érezni rajta egyértelműen.

Engem kilóra meg lehetne venni az egy helyszínre korlátozódó, és az ott kibontakozó konfliktusra építő filmekkel, ami például Hajdu Szabolcs munkáira is jellemző. Az Egykutyából azonban valahogy hiányzik a szerzői hang, ami elengedhetetlen az ilyen egyteres filmekhez. Jóval többet ki lehetett volna hozni a helyszínt adó lakásból is, az Egykutya vizualitása azonban netflixesen sótlan és úgy néz ki, mint egy mezei tévésorozat.

Mikor egy óra után először néztem rá az órámra a moziban, akkor jöttem rá, hogy ez egy rendkívül intenzív és sűrű film, de nem feltétlen a szorongató drámaisága és feszültsége miatt, amit annyira sulykolni akar magáról. Sokkal embert próbálóbb feladat elviselni a baromi idegesítő szereplőket, akik nem is azért bosszantóak, mert olyan rossz színészek lennének, egyszerűen erre vannak ítélve a karaktereik, akik nem tudnak kibújni a saját védelmi rendszerükből, amikkel magukat óvják a pofára eséstől. Aközben, hogy egymás agyára mennek, a nézőt is felhúzzák, és én egy ponton túl már csak azt mantráztam magamban, hogy fogják be végre.

Nem tudom, hogy mennyiben tudatos alkotói döntés nem szerethető karaktereket írni, de a felvázolt szereplők mélységének hiányában kevés esélyem volt arra, hogy empatizálni tudjak bármelyikükkel. Talán Bakonyi a legmanírosabb, ugyanakkor az ő Nórája mondja ki az Egykutya fontos mondatait, köztük például azt, hogy „Ki a fasz boldog itt?”, vagy azt, hogy „Ebben az országban nagy a halálvágy”.

A vetítések után megkérdezett nézők közül páran hangsúlyozták, hogy milyen jó dolog, hogy az Egykutya humorral tudja oldani a nehéz témákat, ez a hullámvasútszerű ugrándozás a sírás és a nevetés között viszont inkább arra volt jó, hogy valójában ne érezzek semmit. Ellenben végig ezüsttálcán tolták az arcomba, hogy mik azok az érzések, amiket nagyon éreznem kellett volna.

Ezeket az embereket nem a barátság, vagy annak komfortos nosztalgiája (el is hangzik a kérdés, hogy „barátok vagyunk egyáltalán?”), sokkal inkább a bor tartja össze, ezért a film néha egyszerűen olyan, mintha egy hosszúra nyújtott borreklámot néznénk arról, hogy hogy vígadnak sírva a magyarok. A borozás szinte odáig van eszményítve a filmben, hogy egy idő után a Tasse Kaffee-mémmel kifigurázott középkorú anyukák Facebook-megosztásai pörögtek előttem arról, hogy soha ne kérdezd meg a nőtől, aki palackból issza a bort, hogy milyen napja volt. Hát, Bakonyi Alexától én sem merném.

Az Egykutya október 2-től látható a magyar mozikban.