Ha az ember körbenéz a világban, egészen szembeötlő, hogy mennyire dühösek az emberek. Közvélemény-kutatások sokasága mutatja, hogy jelentős részük csalódott a politikai vezetés teljesítményében, és úgy érzi, vezetőik nem adnak kielégítő válaszokat a gazdasági és társadalmi kérdésekre.
Ez a demokratikus berendezkedésű országokban politikai földinduláshoz vezetett. Az elmúlt évtizedben Németországban, Franciaországban, Nagy-Britanniában, Japánban és megannyi más országban folyamatosan erősödtek az olyan rendszerkritikus populista pártok, amelyek a hagyományos politikai elit leváltását ígérik.
Néhány helyen, például Hollandiában és Olaszországban, már választásokat is nyertek, Giorgia Meloni személyében pedig miniszterelnököt is adtak. Brazíliában és az Egyesült Államokban az outsiderek nem kívülről robbantották szét a pártrendszert, hanem a meglévő nagy pártokban vették át a hatalmat, majd azokat vezették választási sikerre. Ám a nem demokratikus országokban sem sokkal kisebb az emberek dühe: gondoljunk csak a Z generációs forradalmaknak keresztelt megmozdulásokra, amik a regnáló hatalom bukását hozták el Nepálban, Bangladesben és Madagaszkáron is.
Adatok is igazolják, hogy nem szimpla benyomásról van szó: Európában a szélsőjobboldali (és kisebb részben szélsőbaloldali) pártok együttes szavazataránya 2025-re a második világháború óta nem látott magasságokba, közel 35 százalékra emelkedett. Eközben a fejlett világban látványosan erodálódik a politikai intézményekbe vetett bizalom: Amerikában például történelmi mélypontra, 17 százalék körüli szintre süllyedt, miközben a közvélemény egyre ellenségesebb a mainstream médiával, a tudománnyal és a szakértőkkel szemben. Mindez könnyen illeszkedik abba a narratívába, amely szerint a jelen a nép akaratát megtestesítő populisták kora, akik erőskezű vezetőként elsöprik a megfáradt status quót.
Vagy legalábbis ez a véleményvezérek által sokszor ismételt népszerű történet. Az utóbbi években azonban kiderült, hogy a valóság egy fokkal árnyaltabb. Populista vezetők, mint például Donald Trump amerikai elnök, ugyanis sokszor ugyanazzal a dühvel és kiábrándultsággal kellett hogy szembesüljenek, mint ami egykor hatalomra segítette őket. Trump népszerűségi mutatója például 39 százalék körül ingadozik, pártja pedig több időközi választáson is meglepő vereséget szenvedett. Az amerikai szavazók különösen borúlátók a gazdaság megítélésében, és az elnököt hibáztatják a be nem váltott ígéreteiért. Utóbbi azért is különösen zavarba ejtő, mert a lakosság percepciója látványosan elvált a makrogazdasági mutatóktól, ráadásul olyan mértékben, hogy közgazdászok is értetlenül állnak a jelenség előtt.
Ez a nehezen csillapítható elégedetlenség akár Orbán Viktor pozícióját is megingathatja, aki pedig talán a legkarakteresebb megtestesítője volt a 2010-es évek jobboldali populista fordulatának. A független közvélemény-kutatók mérései ugyanis egyértelmű Tisza-előnyt jeleznek, míg az összes kutatás átlaga – amely néhány Fideszhez köthető, vitatott módszertanú felmérést is tartalmaz – jóval szorosabb versenyt mutat. A trend azonban még ebben az összevetésben is az ellenzék erősödését sugallja.
Más kutatások pedig arra világítanak rá, hogy a választók türelme rohamosan fogy: elegük van a sokáig Európa-rekorder inflációból, a gyenge növekedésből és a közszolgáltatások szerintük romló színvonalából. Megvan rá az esély, hogy a düh, amelyet Orbán egy évtizeden át sikerrel épített be politikai kampányaiba, most ellene fordulhat, és éppen annak a rendszernek a bukását segítheti elő, amelynek felépítését egykor segítette.
The economy, stupid?
A politikai közhely, miszerint a választók hangulatát végső soron a saját gazdasági helyzetük határozza meg, Bill Clinton volt amerikai elnök 1992-es kampányához kötődik, az „It’s the economy, stupid” jelszó pedig azóta is a modern választási stratégia alapvetésének számít. Politológusok többször is kikutatták, hogy tényleg van összefüggés egy ország gazdasági teljesítménye és a hivatalban lévő kormány szavazataránya között. A hatásmechanizmus azonban nem teljesen egyértelmű, és mint a társadalomtudományokban gyakran megesik, a korrelációt sem érdemes összekeverni az ok-okozati kapcsolattal. Ennek ellenére a tétel beépült a szakértői gondolkodásba, és a politikai elemzések visszatérő hivatkozási pontja maradt.
Sokan úgy látják, hogy mintha a Covid-járvány óta megbomlott volna ez az összefüggés. A választók továbbra is a gazdaságot nevezik meg első számú szempontként, amikor dönteniük kell a következő kormányról, ám az arról alkotott percepciójuk egyre kevésbé tükrözi a mérhető mutatókat. Legalábbis ezt állítják a közgazdászok és az empirikus szemléletű elemzők, akik szerint az elégedetlenség mértéke elszakadt a gazdaság teljesítményétől.
Az érvelésük középpontjában az áll, hogy az „objektív” (infláció, a munkanélküliségi ráta, a reálbér-növekedés stb.) és a „szubjektív” mutatók (például a fogyasztói bizalmi index) közötti rés történelmi léptékűre nőtt. Másként fogalmazva: az emberek rosszabbul érzik magukat, mint amit a makrogazdasági adatok indokolnának. A kétféle mérce között mindig volt valamennyi eltérés, azonban ez a járvány óta soha nem látott módon kitágult.
Természetesen, ahogy a társadalomtudományok esetében lenni szokott, a magyarázatok nagyon sokfélék. Egyesek szerint az úgynevezett objektív mutatók valójában nem is annyira objektívak: ha az infláció számítási módszertanát módosítanánk, más számok jönnének ki, ami pont a járvány utáni időszakban esetleg azt jelenthette, hogy a statisztikai hivatalok által közölt adatok alábecsülhették az infláció valós mértékét.
Mások arra hívják fel a figyelmet, hogy a nyugati világban utoljára az 1980-as években volt tartósan magas infláció, így a társadalom kollektív emlékezete elszokott tőle. Ez megmagyarázhatja, hogy a mostani sokk miért váltott ki aránytalanul erős érzelmi reakciót. Egy harmadik értelmezés pedig a járvány alatti lezárások és az azt követő nagyszabású kormányzati beavatkozások hatását hangsúlyozza, mondván, ezek az átmeneti intézkedések hamis pénzügyi biztonságérzetet teremtettek, amelynek a lecsavarása szükségszerűen csalódást és frusztrációt okozott a lakosságnak.
Már megint a fránya közösségi média
A szakértők többsége azonban nem ért egyet ezekkel a magyarázatokkal, amelyek szerintük vagy hibás előfeltevéseken alapulnak, vagy a feltételezett hatásuk túl csekély ahhoz, hogy megmagyarázza az objektív gazdasági mutatók és a lakossági percepciók közötti látványos eltérést. A probléma jelenleg is megoldatlan, nincs tudományos konszenzus, mi okozza ezt a különbséget. Létezik azonban egy másik értelmezés, amelyet jelenleg inkább a pszichológusok, mintsem a közgazdászok támogatnak, és amely elméletileg képes lehet feloldani a gazdasági szavazás elméletének a válságát.
Egyes kutatók, például Josh Cohen, amellett érvelnek, hogy a választók valójában számos, nem kifejezetten gazdasági természetű sérelem és frusztráció miatt dühösek, és ezt az általános elégedetlenséget tükrözik vissza akkor is, amikor a gazdaságról kérdezik őket. Amikor tehát arra a kérdésre válaszolnak, hogy hogyan értékelik az ország gazdasági helyzetét, azért hajlamosak túlzottan negatív képet festeni, mert a nem gazdasággal kapcsolatos indulataikat is a gazdaság területére vetítik ki. Magyarul, aki összességében elégedetlen az életével, az nagyobb eséllyel látja borúsnak az ország pénzügyi kilátásait is.
Ezt az érvelést bizonyos empirikus megfigyelések is alátámasztják. A legfontosabb talán az, hogy a választók nemzetgazdaságról alkotott véleménye és a saját anyagi helyzetük megítélése között szokatlanul nagyra nyílt az olló. Sok esetben az emberek úgy érzik, a személyes pénzügyi helyzetük rendben van, a fogyasztási szokásaik is ezt tükrözik, miközben az ország gazdasági állapotát kifejezetten rossznak tartják. Ehhez társul a mindent félresöprő polarizáció, aminek egyik következménye az, hogy az egyik politikai táborba tartozók gyakran akkor sem hajlandók elismerni az ellenoldalhoz tartozó vezető eredményeit, ha azok ténylegesen javítottak a helyzetükön.
Az érvelés másik része pedig pszichológiai torzításokra épít. Itt bejönnek a képbe az olyan, régóta alapvetőnek tekintett kiadások, mint a lakhatás, az oktatás vagy az egészségügy, amelyek az elmúlt években meredeken növekedtek. A választók így a létfontosságúnak tartott tételek költségei miatt vannak felháborodva, miközben kevésbé érzékelik, vagy figyelmen kívül hagyják más, mindennapi termékek, például az elektronikai cikkek relatív árcsökkenését.
Egy további magyarázat szerint az emberek hajlamosak a pozitív pénzügyi fejleményeket, például egy fizetésemelést a saját érdemüknek tulajdonítani, míg a negatív tapasztalatokat, mint az élelmiszer- vagy üzemanyagárak emelkedését jellemzően a kormány számlájára írják. Így egy gyors inflációs hullámot követő bérnövekedés sem hozza létre azt az egyensúlyt, amelyet feltételeznénk.
Összességében az állítás lényege, hogy a választói döntéshozatalban az érzelmek gyakran felülírják a statisztikai valóságot. Ez a jelenség kapta az angolszász nyilvánosságban a „vibecession” elnevezést. Ennek pedig kemény politikai tétje van: azok a vezetők, akik nem képesek kezelni a percepciókat, könnyen elmulaszthatják a valódi gazdasági eredmények politikai haszonra váltását. Sokan Joe Biden korábbi amerikai elnököt hozzák fel példának, akinek vezetése alatt az Egyesült Államok a világ többi országát jóval lekörözve jött ki a koronavírus-járványból, a választók mégsem értékelték a gazdaság teljesítményét.
A düh korszaka
Az elmélet tehát azt állítja, hogy az emberekben meglévő düh és a különféle kognitív torzítások magyarázhatják az objektív gazdasági mutatók és a percepció közötti eltérést. Az viszont továbbra is kérdés, hogy pontosan miért ennyire mérgesek az emberek. Ezen a ponton jöhetnek jól az interdiszciplináris megközelítések, amelyek a közgazdaságtanon és a politológián túl a pszichológia és a médiakutatás eredményeit is bevonják.
Számos politológus (és néhány közgazdász is) már átvette azt a pszichológusok által régóta hangoztatott tézist, hogy a közösségi média térnyerése alapjaiban alakította át az információs környezetet. Az köztudott, hogy az olyan platformok algoritmusai, mint a Facebook, a TikTok vagy az X a figyelem maximalizálására optimalizálnak. Azt pedig több kutatás is alátámasztja, hogy az egyik legjobb módszer a figyelem fenntartására a felháborodást vagy dühöt kiváltó tartalom. Ha mindezt rövid, gyorsan fogyasztható videós formátummal kombináljuk, könnyen kialakulhat egy önmagát erősítő indignációs spirál.
Az érvelés innen már logikus láncolattá áll össze. A járvány felgyorsította a korábban is zajló digitalizációt, amelynek önmagában is számos negatív mellékhatása van: többek között a társas kapcsolatok gyengülése, a magány erősödése, a szociális készségek eróziója. Ha mindehhez hozzávesszük a korábbi évek strukturális megrázkódtatásait – a világgazdasági válság utóhatásait, a tömeges bevándorlást, a nyaktörő tempójú technológiai fejlődést, illetve az egyre instabilabb nemzetközi biztonsági környezetet –, akkor egy olyan korszellemet kapunk, amelyben a választók frusztráltak és ingerültek, még ha haragjuk pontos okát nem tudják is egyértelműen megnevezni.
Vannak azonban olyanok, akik nem értenek egyet ezzel a megközelítéssel. Egyes kutatók módszertani problémákra hívják fel a figyelmet azokban a vizsgálatokban, amelyek közvetlen kapcsolatot tételeznek fel az internethasználat és az általános közérzet rosszabbodása között. Mások szerint a globalizáció kulturális és gazdasági veszteseinek tapasztalata önmagában is elegendő a jelenlegi elégedetlenségi hullám megértéséhez. Megint mások az nyugati országok alacsony gazdasági növekedését tekintik kulcstényezőnek, mondván, ha a gazdasági torta nem bővül, könnyen teret hódít a zéró összegű gondolkodás, amely a populista düh egyik alapfeltétele.
A hullám, amely elsodorhatja Orbánt
Ennek fényében nem meglepő, hogy a világon végigsöprő elégedetlenségi hullám Magyarországra is elért. A magyarok még a környező országokhoz képest is kifejezetten borúlátón ítélik meg az ország gazdasági kilátásait, amin a stagnáló gazdaság és a rekordmagas infláció sem segített. A fogyasztói bizalmi index javult ugyan az utóbbi időszakban, de még mindig alacsonyabban áll, mint a 2022-es választás előtt. Ha pedig minderre az elégedetlenségre rárakjuk az elmúlt évek közéleti botrányait, akkor talán már érthetők a kutatások számai.
Ráadásul a Fidesz tizenhat éve van hatalmon, így természetes módon válhatott az általános elégedetlenség első számú célpontjává. Ha valaki szerint akadozik az egészségügyi rendszer, akkor egyszerű a Fidesz felelősségét firtatni, hiszen volt másfél évtizedük rendbe tenni. Mások úgy látják, a közoktatás az összeomlás szélén egyensúlyoz, amit szintén könnyű a kormány számlájára írni, hiszen ilyen hosszú kormányzás után nehéz másra mutogatni.
Mindez bizonyos értelemben azért ironikus, mert sokak szerint Orbán politikai tehetsége éppen abban állt, hogy képes volt felkorbácsolni a társadalmi indulatokat, majd azokat mindig a pillanatnyilag legalkalmasabb ellenfél felé terelni. A félelemkeltés korábban olyan hatékony eszközei persze ma is rendelkezésére állnak, ez pedig lehetővé teszi, hogy meggyőzze az embereket a külső és belső ellenségek veszélyességéről.
A cikk egy verziója már korábban megjelent angol nyelven.
