Ha a világháborús időszakot nem számoljuk, 1968 volt a tengeralattjárók fekete éve: hat hónapon belül négy is elsüllyedt, a balesetek összesen 318 áldozatot követeltek. A négy közül nukleáris meghajtásával az amerikai USS Scorpion volt a legkorszerűbb. Ráadásul nem ez volt az első atom-tengeralattjáró, amit az Egyesült Államok elveszített, 1963-ban már elsüllyedt a USS Thresher. Az utóbbi esetében a katonai vezetés tudta, hogy műszaki hiba okozta a balesetet, de a Scorpion eltűnése rejtélyesebb volt, az amerikaiak még szovjet torpedóra is gyanakodtak.
A hadsereg a hidegháború éveiben nagy erőfeszítéseket tett, hogy a két, Atlanti-óceánban heverő roncsot megtalálja, de 1985-ig kellett várniuk arra, hogy a megfelelő technológiával közelebbről megvizsgálhassák a maradványokat. És a megfelelő emberre, Robert Ballardra, aki kamerás robot-tengeralattjárójával feltérképezte a Thresher és a Scorpion roncsait. Ballard azonban egészen mást akart felkutatni: az első útján jéghegynek ütközött, majd elsüllyedt tengerjárót, a Titanicot. A küldetés utolsó napjaiban végül ez is sikerült neki, éppen negyven éve, 1985. szeptember 1-jén.
Hallgat a mély
Amikor a Titanic 1912 áprilisában hullámsírba merült, a legtehetősebb utasok rokonai rögtön expedíciókat szerveztek a hajó kiemelésére, sőt már arról is vita folyt, hogy hol helyezzék majd el a roncsot. Aztán hamar kiderült, hogy az óceánjárót nemhogy kiemelni, de még megkeresni sem lehet az elérhető módszerekkel, mert annyira mélyre süllyedt valahol Kanada közelében. És még évtizedek múlva is többen kudarcot vallottak.
Az első komoly kísérlet a Titanic megkeresésére 1953-ban történt, szervezője a southamptoni Risdon Beazley Ltd roncsmentő vállalat volt. A cég szakemberei mélytengeri robbantásokat végeztek, és azok visszhangjait rögzítették szonárral, hogy megkapják a tengerfenék profilját. Mivel azonban rossz helyen keresgéltek, nem jártak sikerrel. A hatvanas-hetvenes években további cégek is komolyan megfontolták a kutatóexpedíciót, de végül elvetették, többnyire pénzügyi okok miatt.
A hetvenes évek végére a mélytengeri kutatások egyik fő irányát a hajó által vontatott kamera- és szonárrendszerek jelentették. Ezzel a technológiával indított három expedíciót is egy texasi olajmágnás, Jack Grimm, aki a Lamont-Doherty Geographic Observatoryt bízta meg a lebonyolítással. Az intézet mélytengeri vontatott szonárjai 1981 és 1983 között több száz négyzetkilométeres területet pásztáztak végig, de nem jártak szerencsével, pedig az egyik szerkezet alig két kilométerre haladt el a roncsoktól.
Robert Ballard, a Rhode Island-i Egyetem geofizikus-oceanográfusa már 1973-ban tervezni kezdte a Titanic felkutatását, 1977 októberében pedig meg is próbálkozott vele. A Seaprobe mélytengeri fúróhajóval indult útnak, a fúrócső végére szonárt és kamerákat szereltek. A keresésnek a fúrócső eltörése vetett véget. Ezután már Ballard is vontatott és robotizált rendszerben gondolkodott, és 1982-ben találkozott a haditengerészet tisztviselőivel, hogy pénzt kérjen tervei megvalósításához. Ballard a Titanickal próbálta eladni a projektet, de a haditengerészetet sokkal jobban érdekelte, hogy milyen állapotban van a Thresher és a Scorpion.
Végül az a megoldás született, hogy Ballard a nyilvánosságban az óceánjárót kereső expedícióként képviselte a kutatást, de valójában az elsődleges cél a két tengeralattjáró megtalálása volt. A haditengerészet csak abban az esetben engedélyezte a Titanic utáni kutatást, ha Ballard már ráakadt a Thresher és a Scorpion maradványaira. Azt, hogy a két tengeralattjáró hol található a mélyben, a hadsereg nagyjából tudta, de híján voltak a részleteknek. Mindez csak jóval később, 2008-ban vált publikussá, amikor az oceanográfus már beszélhetett az expedíció valós körülményeiről.
Kazán 3800 méter mélyen
Az egyetem mellett Ballard munkahelye a massachusettsi Woods Hole-ban található Woods Hole Oceanographic Institution (WHOI) volt, csapatával itt kezdte el fejleszteni a haditengerészet pénzéből a saját vontatott mélytengeri készülékét. 1984-re elkészült az Argo, ez a szánra emlékeztető keret, amit Ballardék telepakoltak kamerákkal, szonárokkal, fényforrással, film- és képrögzítő és -továbbító berendezésekkel. Természetesen a közel 1,8 tonnás, 4,6 méter hosszú Argo ellenállt a nagy nyomásnak, akár hatezer méteres mélységig. A szerkezetet – ami Iaszón és az argonauták hajója után kapta a nevét – a WHOI kutatóhajója, a Knorr húzta maga után, miközben az Argo a tengerfenéktől csupán 15-30 méterre pásztázta a mélységet.
Ballard a korábbi kutatásokra alapozva könnyen ráakadt a Scorpionra és a Thresherre, és az Argóval képeket készített a roncsokról. Feltűnt neki, hogy mindkét jármű körül nagy területen szóródtak szét a tengeralattjárók kisebb darabjai és a tárgyak, amik az utastérben voltak. Ezt felismerve nem a hajótestet kutatva akarta megtalálni a Titanicot, hanem olyan maradványokat, hulladékmezőket keresett, amik az óceánjáróról származhattak.
Miközben Ballard teljesítette, amivel a haditengerészet megbízta őt, segítséget kért a Titanic felkutatásához. Így a keresésbe beszállt a francia nemzeti oceanográfiai intézet, a touloni IFREMER is, nekik ugyanis szintén volt megfelelő technológiájuk. Hajójuk, a Le Suroit 1985. július 1-jén kezdte kémlelni azt a körülbelül 340 négyzetkilométeres területet, amire Ballard leszűkítette a Titanic lehetséges helyét. A hajóhoz kötve a System Acoustique Remorquè (SAR) nevű, az Argóhoz hasonló szonáros szerkezet térképezte fel a tengerfeneket. A franciák 31 nap alatt módszeresen végignézték a kiszemelt terület 70 százalékát, és bár a Titanicot nem találták meg, sokat segítettek Ballardnak azzal, hogy neki már csak a maradék 30 százalékkal kellett törődnie.
Ballardnak ugyanis nem sok ideje volt: miután az Argóval mindkét tengeralattjárót megtalálta, körbejárta és felvételeket készített róluk, már csak 12 nap maradt az expedícióból arra, hogy a Titanickal is megpróbálkozzon. Augusztus közepén az IFREMER három kutatója csatlakozott Ballardhoz a Knorron, majd 22-én megkezdődött az óceánjáró keresése. Már majdnem kifutottak az időből, amikor fáradozásaikat siker koronázta. Szeptember 1-jén éjjel 1-kor az ügyeletes személyzet ébresztette Ballardot, miután Új-Fundland partjaitól nagyjából 600 kilométerre, 3800 méteres mélységben roncsdarabokat vettek észre, aztán megpillantották a Titanic egyik kazánját.
Ballard és a legénység ekkor pezsgőt bontott és ünnepelni kezdett, de 2 óra 20 perckor komorra fordult a hangulat. Ebben az időpontban süllyedt el a Titanic, a katasztrófában körülbelül 1500 ember halt meg (a pontos szám máig vitatott). Ballard később úgy nyilatkozott, hogy a felfedezés feletti öröm akkor hirtelen úgy tűnt, mintha más sírján táncolnának. A pezsgőzés után ezért néhányan rövid megemlékezést tartottak a hátsó fedélzeten az áldozatok tiszteletére.
A szétszóródott törmelék nyomán haladva hamar ráakadtak a hajóra is. Mint kiderült, az óceánjáró süllyedés közben két nagy darabra szakadt, ezek egymástól körülbelül 600 méterre nyugszanak a mélyben. Az orr még nagyrészt felismerhető, és a belső terek nagy része is megmaradt, de az óceánjáró hátsó része süllyedés közben szinte a felismerhetetlenségig deformálódott. A hajóról leszakadt és belőle kiszóródott tárgyak egy nagyjából nyolcszor öt kilométeres területen szóródtak szét. Az egyik hajódarab alsó részén található a jéghegy okozta sérülés, de takarásban van, így kérdéses, hogy valaha megvizsgálható lesz-e.
Azért a víz az úr
A Knorr szeptember 9-én tért vissza Woods Hole-ba, ahol ujjongó tömeg és óriási médiafigyelem várta. A haditengerészet nem örült a nagy hírverésnek, mert félt, hogy kiderül az expedíció valódi célja, de a sajtó annyira a Titanicra koncentrált, hogy a két tengeralattjáró nem került szóba. A történtek után az Argót és a SAR-t is tökéletesítették a tapasztalatok alapján, hiszen ezek gyakorlatilag még csak prototípusok voltak. Ballard a későbbiekben is mélytengeri roncsokat kutatott fel, többek közt a Fekete-tengeren. Ma 83 éves, és még mindig aktív, legalábbis előadásokat tart még a kalandjairól.
A felfedezés utáni interjúiban Ballard hangsúlyozta, hogy a Titanicot nem szabad megbolygatni, de mások nem osztották a véleményét. 1987-ben megalakult a Titanic Ventures Limited Partnership nevű amerikai vállalat (későbbi nevén RMS Titanic), ami az IFREMER-rel együttműködve körülbelül 1800 tárgyat hozott felszínre a roncsokból, és azokból kiállításokat szervezett. A kilencvenes években az Egyesült Államok kizárólagos mentési jogokat adott a Titanic Venturesnek, a vállalat pedig újabb merüléseket tett az óceánjáróhoz, és további 2200 tárgyat hozott fel. Szakmai körökben és a közvéleményben is többen elítélték ezeket a „mentőexpedíciókat”, amiket sírrabláshoz hasonlítottak.
A Titanic-tárlat 1997-ben, James Cameron 11 Oscar-díjat nyert filmje után vált még nagyobb üzletté. Az RMS Titanic 1998-ban újabb merülést szervezett, aminek során felhozták a Big Piece becenevű tárgyat, egy húsztonnás darabot a hajótörzsből, ami azóta is a Las Vegas-i állandó Titanic-kiállítás éke. A mélytengeri kincsvadászat hosszú távon mégsem volt jó üzlet: az RMS Titanic 2016-ban csődöt jelentett, és kérdésessé vált annak az 5500 tárgynak a sorsa, amit a vállalat nyolc expedíciója során a felszínre hozott. Bár múzeumok is ajánlkoztak a tárgyak megvásárlására, a vállalat végül 2018-ban befektetési alapoknak adta el a gyűjteményt 19,5 millió dollárért (mai árfolyamon 6,6 milliárd forint).
Az ezredfordulótól kezdve egy másik tevékenység is kezdte megzavarni a Titanic nyugalmát: a mélytengeri turizmus. Egy brit cég, a Deep Ocean Expeditions már 1998-ban árult 32 500 dolláros jegyeket egy Titanichoz merülő tengeralattjáróra, és 2012-ig szervezett merüléseket. 2001-ben az is előfordult, hogy egy amerikai pár a Titanic fedélzete fölött lebegve kötött házasságot egy orosz merülőhajón. Más vállalkozások azóta is szerveznek alkalomszerű mélytengeri túrákat a gazdagoknak. A leghíresebb az OceanGate expedíciója lett, aminek Titan nevű tengeralattjárója 2023-ban merülés közben összeroppant a nagy nyomás miatt, és a rajta utazó öt ember meghalt. Azóta újabb látványosság várja a mélybe utazó turistákat: a Titan hátsó része a Titanictól alig 500 méterre látható.
A mélytengeri turizmus tovább roncsolja a Titanicot, erről Ballard is beszélt a National Geographicnak. „Mindenféle károsodásról vannak egyértelmű bizonyítékaink. Van egy fotómozaikunk a hajóról azelőttről, hogy oda bármilyen tengeralattjáró lement volna, és ma meg tudjuk mutatni, hol tették le magukat a hajón. Azt is megmutathatjuk, hol ütötték le az árbóckosarat” – mondta.
A hajóroncs legnagyobb ellenfele azonban nem az ember, hanem a mélytengeri körülmények és élővilág. A maradványok a felfedezés óta is tovább rozsdásodtak, és vasevő mikrobák is pusztítják a Titanicot. A hamvaiból feltámadt RMS Titanic legutóbbi, 2024-es expedíciójának képein nyilvánvalóvá vált, hogy a roncs már sokkal rosszabb állapotban van, mint ahogy Ballard negyven évvel ezelőtt rátalált. A leglátványosabb változás, hogy a hajóorr korlátjának egy része leszakadt – ez az a korlát, aminél Cameron filmjében Leonardo DiCaprio azt kiabálja, hogy „Én vagyok a világ ura!”. A roncsok megőrzése így újabban a digitális térben is zajlik: 2022-es felvételek alapján 2023-ban elkészült a Titanic roncsának első teljes, rendkívül részletes 3D modellje, elmentve a hajó állapotát az utókornak.
