A Kádár-korszak Symphonia-füstbe burkolózó, konyakgőzös, kábult végnapjai, és ami utána jött

„A dokumentarista fotográfia a való világot kutatja, a mulandóságnak állít emléket, vizuális időutazóként alkalmas egy kor hangulatának megidézésére” – olvashatjuk az október 15-én meghalt Kossuth-díjas fotográfus, Benkő Imre 2014-es akadémiai székfoglalójában. Benkő képein megelevenednek a Kádár-korszak Symphonia-füstbe burkolózó, konyakgőzös, kábult végnapjai. De megörökítette a rendszerváltozás éveit átható talmi eufóriát is – a lakótelepi kisközösségek és a fesztiválokon összeverődő törzsek profán ünnepeit.

Amint a róla készült portrénkban írtuk, Benkő Imre a végidők fotósa volt. Részvéttel közelített a kilátástalansághoz, derűt csempészett a reménytelen helyzetekbe is. Szívesen merült alá a legkülönfélébb kisvilágokba, és beutazta a Földet. Fényképezett a Szovjetunióban, bejárta Vietnámot Hanoitól Saigonig, eljutott Afganisztánba, Pekingbe, Havannában pedig az 1978-as Világifjúsági Találkozó alkalmával készített sorozatot.

„Húszéves koromban kezdtem el fényképezni, és azóta 57 év telt el, ezalatt elég szép archívumot építettem. Szoktam mondani, hogy ha százvalahány évig élnék, akkor is lenne mit feltárni benne” – nyilatkozta a Punktnak öt évvel ezelőtt. Nos, Benkő Imre 82 évet élt. A legfontosabb sorozatait lezártnak tekintette, az archívuma azonban biztosan kincsekkel van tele. A legismertebb munkáiból és tán kevésbé ismert felvételeiből összeállított válogatással búcsúzunk a szürke fény fényképészétől.

Benkő képein senki sincs egyedül. Az óvatosan az égre néző Csirmaz Miklós sem. A villanyszerelő arcának ráncai ugyanis szinte eggyé válnak az ózdi kohó fémlépcsőivel és indaszerű vezetékeivel. Benkő Imre 1986-ban, egy riport kedvéért utazott először Ózdra, ahol ezután kilenc éven át fotózta az acélmű végnapjait.

A Tolózárműhely megkopott, repedező, pókhálós falait mintha csak az ideológia tartaná egyben. Az előtérben Lenin tart szónoklatot, odabent felsejlik a Magyar Népköztársaság Kádár-címere, Marx és Engels szakálla pedig izgalmas kontrasztot alkot a munkások borotvált arcélével.

„Az igazgatóságtól kaptam engedélyt a hosszú távú munkára, amiben segített a Kassák Lajos Ösztöndíj. A munkások között pedig az jött jól, hogy amúgy a Képes 7 magazinnál dolgoztam, mondhattam, hogy újságnak készülnek a képek, nem kellett olyan nagy szavakkal dobálóznom, mint a »fotográfus«. Hatalmas gyár volt, úgyhogy sehol sem kaptam meg, hogy »na, ez megint itt van«. Semmi különös nem történt, csak mozgott ott egy farmernadrágos-munkáskabátos fotós, ennyi” – mesélte a 24.hu-nak az ózdi munkájáról Benkő Imre.

„Benkőt már MTI-fotós-újságíróként sem a gyorshírek foglalkoztatják, nem az élet felszínét érintő, könnyed, esztétikailag vonzó képeket készít. Nem az esemény, a történet foglalkoztatja” – írja róla Palotai János. A Szürke fények című, budapesti fotókat tartalmazó albumból megismerhetjük a főváros számos oldalát, és Benkő bemutatja nekünk a város legizgalmasabb arcait is. Álarcosok és hajléktalanok, jól fésültek és kócosok, jóllakottak és éhesek vonulnak fel a változó város örök terein.

Izgalmas egymás mellett látni ezt a Havanna-lakótelepi Kusturica-jelenetet és a nyolc évvel később ugyanott készült fotót, ami akár egy alacsony költségvetésű távol-keleti horrorfilmet is eszünkbe juttathat. Érdekes játék zenét gondolni Benkő Imre fotói mögé. Míg a bal oldali kép aláfestéseként egy Goran Bregović-dal simán elképzelhető, addig a túlsóhoz inkább egy atmoszferikus-sejtelmes, vonósokra írt ballada illene.

Ez az életkép valószínűleg spontán mémesedett volna, ha lettek volna mémek akkoriban. De nem voltak. A hibátlan tipográfia, a túl koszos műanyag szemetesvödör egyaránt a vastag csend kellékei, a kifejező tekintetek azonban roppant beszédesek.

„Millió és millió képet tárol az emlékezetünk, nehéz volna megmondani, kié hitelesebb. A darukezelő fentről, a koldus térdmagasságból ismeri a várost. A hajósok mindig a víz felől látják, az utcalányok meg a járdáról, ahonnan felszedik őket. Ahány nézőpont, annyi igazság. Ám van egy, akinek képei mindünkétől különböznek. A fotográfus az. Ő a kor egyik legfontosabb diagnosztája. Rögzíti a tényeket, s ezt néha olyan erővel teszi, hogy képtelenek vagyunk szabadulni a hatása alól. Befolyásolja látásunkat. Az ő utcáin és terein járunk, anélkül, hogy tudnánk” – írja a Szürke fények előszavában Végh Alpár Sándor.

„Itt valóban arcok vannak. És nem arcoskodás” – tapint a lényegre az Arcok – Sziget Fesztivál, Budapest 1993–2002 című Benkő-album előszavát jegyző Legát Tibor. Benkő Imre az indulásától 2022-ig dokumentálta a Szigetet. Emblematikussá váltak a K-hídon készített karszalagszelfijei. Az alább látható fiatalok közül többen már nagyszülők talán, és ki tudja, mi lett a sorsa a sötétkék Pepsi-ballonnak.

A fenti képen világosan nyomon követhetjük az eksztázis fokozatait. A léggitározó fejkendős fiút és a magasba emelkedő srácokat finoman keretezi a zsebre tett kézzel töprengő, fekete pólós koncertlátogató, valamint a kedélyesen társalgók párosa.

Megkockáztatom, hogy ez az egyik legszebb Benkő Imre-fotó. A gyönyörű arcok mögé komplett coming-of-age sztorit képzelhetünk. És igen, ilyen lehetett a Sziget kölyökkora.

Benkő 1971-ben járt először a Szovjetunióban, majd öt évvel később Vietnámba is eljutott. Pekingben 1984-ben töltött el egy teljes hónapot, a nyolcvanas években pedig több ízben fotózott Észak-Koreában.

„1976-ban volt az első vietnámi utam, ami mélyen meghatározta az Ázsiához fűződő viszonyomat. Akkor még a pályám korai szakaszában jártam, és egy rádióriporterrel a háború után utaztunk, a két országrész újraegyesülésekor. Amikor megérkeztünk a propelleres IL–18-as repülőnkkel Hanoiba, éppen monszunos, ködös, esős idő volt. Csodálatos élmény volt, mindenfelé a rizsföldeken szorgoskodó embereket láttunk. 1983-ban egyedül visszatértem, és ismét bejártam a vietnámi városokat, tartományokat, ahol korábban már fényképeztem, sőt a szomszédos Kambodzsába is átlátogattam, ahol egy magyar brigád árvaházat épített” – mesélte Benkő a Capa blognak.

„A szegény ázsiai országok után, 2016-os japán utam is nagyon fontos számomra – vágytam rá, hogy közelről láthassam és megörökítsem az ember és a fejlett technológia viszonyát, amit már Kínában is megtapasztalhattam” – olvasható a Capa blog interjújában.