Rád nézek, és tudom, mi jár a fejedben. Tudom, mit érzel. Csend. Mert nem kell mondanod semmit, hogy értselek. Elképzelni is nehéz a megértő csendet abban a világban, ahol mindenki egymást túlharsogva igyekszik tudatni a világgal, mit érez, gondol, akar. Mert kinek van ideje megvárni, hogy a másik kitalálja. Nuncshi (angolosan: nunchi), azaz a „megértés művészete”, amit a koreai gyerekek születésüktől fogva, az anyatejjel együtt szívnak magukba. Furcsa fintora egy nemzet sorsának, hogy a kettéválasztott Koreai-félsziget lakóit pont az egymásra figyelés hagyománya köti össze.
Ahogy a Mai Manó Ház két párhuzamosan futó kiállítását is. A Valahol Koreában Benkő Imre ‘80-as években készült észak-koreai és Molnár Zoltán 2023-as dél-koreai képein keresztül, magyar dokumentarista fotográfusok látószögéből mutatja be a két országot. A Nunchi koreai művészek elmélkedéseit rögzíti. A csendről, ami teret ad az érzékenységnek, az észlelésnek, a kultúráról, ami egymás megértésén alapul. Munkáik feltárják annak a viselkedésnek a finom rétegeit, ami minden koreait összeköt. Kortól, származástól, nemtől, északtól és déltől függetlenül.
Benkő Imrét és Molnár Zoltánt generációk választják el egymástól, a két Koreát nagyon is valóságos határ. Ahogy azonban a két fotós, úgy Észak- és Dél-Korea sem tagadhatja le a közös múltat. Benkő a ‘80-as években, Molnár – Benkő egykori tanítványa – negyven évvel később fedezte fel Koreát. Benkő északot, Molnár delet. Benkő fotográfiái dokumentálják a diktatúra külsőségeit, de annál sokkal többet is. Valamit, ami Molnár közel fél évszázaddal később készült felvételein is ott van. Képeik találkoznak egymással, párbeszédbe lépnek, megmutatják a múltat és a jelent, és feltárják a felszín alatti rejtett kapcsolódásokat, amelyek összekötik a két, látszólag távoli világot. Talán ők is megtalálták a nuncshit.
Benkő Imre a második világháború után induló nagy fotósgeneráció második hullámának kiemelkedő és meghatározó tagja. Évtizedekig dolgozott fotóriporterként többek között az MTI-nél, de a hírszerű pillanatokat sosem érezte magához közel, mint mondta, őt inkább az események mögötti csendesebb, izgalmasabb világ érdekli. A háborúk utáni területeken fotózott szívesen. Így jutott el például Vietnámba 1976-ban, majd 1980-ban Afganisztánba, 1984-ben pedig Észak-Koreába. 2021-ben Fotóriporteri Életműdíjat kapott, ebből az alkalomból közöltünk válogatást szerteágazó életművéből a Telexen.
Molnár Zoltán szintén bejárta a világot Párizstól Erdélyig, de Budapestet is tudja úgy fotózni, mintha távoli bolygó lenne, és kereste az ember lenyomatát a főváros látképein is. Minden nézőpont kérdése. Pont harminc év korkülönbség van közte és egykori egyetemi mestere, Benkő között. Mára mindketten a magyar kortárs dokumentarista fotográfia megkerülhetetlen alakjai.
Benkő Imre először 1984-ben, turistaként jutott el Észak-Koreába, ahol szigorúan ellenőrzött mozgástérben, állandó felügyelet mellett fotózhatott. 1989-ben, a Világifjúsági Találkozó alkalmával tért vissza Phenjanba. Dokumentálta a diktatúra külsőségeit, de képei messze túlmutatnak a politika által szabott kereteken. Ahogy Molnár negyven évvel későbbi dél-koreai felvételei sem csak az ország politikai, földrajzi pillanatképét örökítik meg. Képeik személyessé, szinte ismerőssé teszik ezt az európai, magyar szemmel elérhetetlennek tűnő, furcsa, kettészakadt félszigetet, aminek egyik fele Kim Dzsongun rakétakísérleteivel, másik fele K-pop-slágerekkel démont irtó tinikkel kerül csak a magyarországi hírekbe. Ég és föld, de mégsem, Benkő és Molnár fotósorozatai összekapcsolják Észak- és Dél-Korea szellemi gyökereit, és feltárják a mélyebb párhuzamokat a távoli szemlélő számára egymástól a lehető legjobban különböző két ország között.
Nuncshi. Intuitív érzékenység, amely képessé teszi az embert arra, hogy megértse mások érzéseit, gondolatait és nonverbális jelzéseit. Leírni is furcsa, mintha egy képregényből másolnánk a szuperhős erejét. Pedig leegyszerűsítve a nuncshi annyit jelent, a közösség fontossága felülírja az egyén érdekeit. Az egyén feladata, hogy a másikra fordított figyelmével segítse az együttélést, a munkavégzést, a közösségbe való beilleszkedést. Szociális érzékenység, mint alapvető viselkedési forma. Koreában, legalábbis.
A nuncshi szavak nélküli párbeszéd. A Mai Manó Házban kiállított képek sorozata szintén az, olyan művészek között, akik különböző időben és térben, különböző eszközökkel próbálták megérteni és megértetni a nuncshit. Más és más látásmódok, koncepciók, kérdések és válaszok.
Pak Bjongmun (Park Byung-moon), Csang Dzsongun (Jang Jong-woon) fotográfiái szociográfusi pontossággal ragadják meg a keleti kultúrák mikroklímáját. A társadalmi struktúrákba zárt egyén mélységeit kutatják.
Kim Migjong (Kim Mi-kyoung), Mun Szanguk (Moon Sang-wook) és Han Hidzsun (Han Hee-joon) munkái ennél is tágabb képet mutatnak: az embert, mint a természet részét. A bolygót, amin a hegyek, folyók, tengerek, erdők árnyékában ott élünk mi is. Egy kérdést tesznek fel: ha elfogadjuk, hogy a természet részei vagyunk, vajon mennyire tudunk harmóniában élni magunkkal?
Képeiket nézve magunk is gyakorolhatjuk a nuncshit: ha időt adunk magunknak a szemlélődésre, sokkal több mindent vehetünk észre. Nemcsak a gyakorlatozó katonák lehajtott fejét, de a sisak alatti apákat és fiúkat is. Nemcsak a koszos maszkot, de a mögötte rejtőző fáradhatatlanul dolgozó nőt is. Nemcsak a mezőn megbújó férfit, de az őt körülvevő csendet is. Egy Észak- és egy Dél-Koreát, ahol ennek a csendnek különleges jelentősége van.