Tényleg belefulladunk a bőséges, tiszta energiába?
A szerző vegyészmérnök, levegőkémikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Pannon Egyetem egyetemi tanára. Ez itt az Ekonomi, a G7 véleményrovata, amelyben külső elemzők, szakértők cikkei olvashatók. Az írások és az azokban megfogalmazott vélemények a szerzők álláspontját tükrözik.
Az elmúlt két hétben a G7 elemzői rovatának olvasói izgalmas pengeváltásnak lehettek tanúi a globális fenntarthatóság egyik legkritikusabb problémája, a civilizáció működtetéséhez nélkülözhetetlen bőséges és olcsó energia jövőbeli rendelkezésre állása kapcsán. Gajda Mihály részvényelemző „Lassul a civilizáció motorja, mi jön az olcsó energia aranykora után?” című írásában azt boncolgatta, hogy az erőforrások kimerülése és a kitermelés egyre növekvő energiaigénye miatt a társadalom számára elérhető nettó energia mennyisége csökken, ami modern civilizációnk működésében komoly gondokat okozhat.
A minap Szilva Attila fizikus „Nem kell válságtól rettegni, lesz bőségesen elegendő, ráadásul tiszta energiánk” című válaszcikkében ízekre szedte az eredeti cikk fő következtetéseit, és fizikai fogalmakat használva arra a magabiztos következtetésre jutott, hogy nincs itt semmi látnivaló. Tekintve, hogy a válaszcikk szerzője fizikus, a vita pedig alapvetően fizikai fogalmak, az energiatermelési módok energiaigénye és -hatékonysága körül zajlott, azt gondolhatnánk, hogy a közgazdásszal szemben egyértelműen neki van igaza. De nézzük, hogy vajon így van-e?
Szilva Attila érvelésében az úgynevezett hasznos energia fogalmát vezette be, mint például az autó mozgási energiája vagy a lámpa fénye, és azt elemezte, hogy a különböző energiatermelési módoknál milyen hatásfokkal lehet hasznos energiához jutni. Példaként a benzint hozta fel, ahol a kőolaj kitermelése, finomítása, szállítása, elosztása rengeteg energiát emészt fel, ráadásul a belsőégésű motorokban energiatartalmának csak egy része alakul át hasznos energiává, a többi hőként elvész.
Az ellenpont a napelem, ahol a belőle származó elektromos áram az akkumulátorban és a villanymotorban igen jó hatásfokkal konvertálható hasznos energiává. Állítása szerint „a primer energiára számolt EROI*
Ennek a magabiztos állításnak apró szépséghibája, hogy – a szerző szóhasználatával élve – „nem hozta le a vitát a fizikai valóság talajára”, sőt inkább az illúziók világába repítette. Ugyanis
modern civilizációnkban a hő túlnyomó része egyáltalán nem veszteség.
A világon évente felhasznált összes (hasznos) energia körülbelül fele ugyanis hőenergia, nagy része magas hőmérsékletű alapvető ipari folyamatok nélkülözhetetlen „kelléke”.
Képzeljük el, hogy mi maradna a civilizációnkból hatalmas léptékű acél- cement-, műanyag- és műtrágyagyártás (az úgynevezett big four) nélkül, amelyek együttesen az emberiség által megtermelt összes energia egynegyedét elhasználják, és a világon mindenütt kizárólag fosszilis energiával működnek? És akkor még nem említettünk más iparágakat, a bányászatot, ércfeldolgozást, a nem villamosítható tengeri szállítást vagy a repülést, a harcászatot, de még a közúti teherszállítás is ide sorolható.
A világ hőenergia-felhasználása 2017 és 2022 között 6 százalékkal nőtt, aminek csak kevesebb, mint a fele származott „megújuló” energiatermelésből. És ezzel bizony a szerzőnek az autózás példájára felépített, a hasznos energiára kihegyezett tetszetős elmélete kártyavárként dől össze, az előnyből (hogy a megújulók gyakorlatilag nem termelnek hőt) rögvest masszív, szinte behozhatatlan hátrány lesz ezekben a gigantikus léptékű energiazabáló ágazatokban.
A közvetlenül rengeteg hőt termelő fosszilis energiahordozókat roppant nehéz, ha nem lehetetlen ezekben az alkalmazásokban kiváltani,
legalábbis a dekarbonizáció kezdete, a Rio de Janeiró-i első klímacsúcs óta eltelt három évtizedben ez még egyetlen értékelhető esetben sem sikerült. Az Energy Institute 2024-es statisztikai jelentése szerint a világ által felhasznált összes energia mindössze 19 százaléka volt villamos energia, ennek is 34 százaléka szénből, 22 százaléka pedig földgázból származott.
Csak összehasonlításképpen, 1980-ban, amikor még híre-hamva sem volt az évente megrendezett klímacsúcsoknak, a villamos energia már az összes felhasznált energia 11 százalékát tette ki. Nem túl acélos növekedés ez közel fél évszázad alatt, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy közben a világ energiafelhasználása több mint a duplájára emelkedett. Ennek alapján globális léptékben az elektrifikációt, benne a megújulók térnyerését sikertörténetként beállítani, ahogy azt a média, a nemzetközi szervezetek és a politikusok is teszik, legalábbis erősen vágyvezérelt gondolkodásra vall.
Tehát a vitában a fizikai valóság alapján egyértelműen a közgazdász Gajda Mihálynak van igaza, és így – amiben mindkét szerző egyetért – az egyre nagyobb ráfordítással hozzáférhető fosszilis energiahordozókat kiváltani bizony nem lesz móka, kacagás. Úgyhogy mindenképpen érdemes Gajda Mihály gazdasági-társadalmi kilátásokról szóló elemzését értő figyelemmel olvasni, hogy kevésbé lepjen meg bennünket a jövő.
