Vége lesz a kormány mézesheteinek, és erre nincs felkészülve a társadalom

A kormány első száz napja elteltével érezhetően felerősödött az igény a Tisza ígéretei megvalósulásának számonkérésére. Ez egyrészt teljesen természetes, másrészt szükségképpen az ígéretek teljesítéséhez méri az eddigi folyamatokat, holott a kormány előtt álló kihívásoknak való megfelelés legalább ilyen fontos. Az EU-kapcsolatok rendezése, az euró bevezetésének ígérete már az első száz napban nagy sikert hozott a kormánynak. Az EU-kapcsolatok rendezése, vagyis a zárolt EU-transzferek hazahozatala már nem is téma, annyira természetes. Az euróbevezetésről, illetve a magyar gazdaság iránti, egyelőre csak megelőlegezett nemzetközi bizalom megtartásához szükséges konkrét, ütemezett teendőkről – így mindenekelőtt a költségvetés sürgős rendbetételéről – azonban a kormány egyelőre hallgat, és néhány közgazdászon kívül nem is nagyon feszegeti senki ezt a kérdést.

A Tisza másik fő ígérete az elszámoltatás, részben ezen múlik a társadalmi támogatás megőrzése. Az elszámoltatás a múlt, a törvénytelenségek feltárásán túl a jogtalanul megszerzett vagyon visszaszerzését, a vétkesek megbüntetését is magában foglalta. Mivel e téren eddig kevés történt, a türelmetlenség a meghatározó. Szították ezt az igényt a miniszterelnök megnyilvánulásai is. A rendszerváltás igénye sokak számára tulajdonképpen erre a témára szűkült. Vagyis sokak gondolkodásában háttérbe szorult a maffiaállam intézményrendszerének megszüntetése, azoknak a garanciáknak a kiépítése, amelyek a jövőben megakadályozzák – reálisabban korlátozzák – a korrupciót, az állami intézmények magánérdekeknek megfelelő, visszaélésszerű használatát. Könnyebb felháborodni azon, hogy egy-egy NER-es cég miként nyerhet még most is közbeszerzést, mint versenyjogi eljárás keretében – arra képes és hajlandó szervezetet is kialakítva – megvizsgálni az elmúlt másfél évtizedben egy-két szereplőssé tett, az erőfölénnyel való visszaélésre képes cégekből álló piacok átalakítási lehetőségeit.

Nem mindegyik ígéretnél indokolt a száznapos számonkérés: vannak olyanok, amelyekhez nem társult határidő. Más a helyzet azokkal, amelyek a kormányzás mozgásterét és hitelességét határozzák meg. Például a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal (NVVH) létrehozásának ígérete a Tisza Párt választási győzelmének fontos eleme volt. Ugyanakkor kezdettől nagyobb hangsúly került magának a tervnek a propagálására, mint az elképzelt intézmény tényleges működésének nyilvános átgondolására, megvitatására. A különböző szlogenek – „Út a börtönbe” vagy „Tisztítótűz” – hangulata is gyors, személyekre lebontott felelősségre vonást ígért. Az elnök és helyetteseinek 24 órás rendőri védelmének hangsúlyozása is azt sugallta, hogy az NVVH afféle operatív szuperügyészség lesz. Ehhez képest jelent meglepetést, hogy a későbbi elnök a meghallgatásán arról beszélt, hogy a hivatal elsődleges feladata megértetni a magyar társadalommal, mi történt az elmúlt időszakban, és megnevezni azokat a szereplőket, akik a visszaéléseket elkövették vagy ahhoz asszisztáltak. Ez a kutatási tevékenység valóban nagyon fontos, de nem azonos a korábban propagált célokkal.

Az elnökjelöltek, sőt a miniszterelnök is már az NVVH megalakulása előtt visszafogottságra intett a magasra csapó igazságtételi vágyakkal, a ténylegesen visszaszerezhető vagyon nagyságával és a folyamat sebességével kapcsolatban. A hivatal formálisan megalakult, ennyiben a választási ígéret teljesült. A tényleges működés mikéntje és hatékonysága azonban még homályban van. Ettől függetlenül történtek kormányzati feljelentések, a sikeres büntetőeljáráshoz azonban minimum az ügyészség kiszabadítására lenne szükség a NER-hez lojális vezetés fogságából. Jelenleg tehát a hagyományos ügyészség korlátai, valamint az NVVH kezdetleges állapota és tisztázatlan jogköre egyaránt behatárolják a várható eredményeket, jóllehet a kormányzat aktivitása örvendetes (feljelentés született például a Szijjártó Péter külügyminisztersége idején történő lélegeztetőkészülék-beszerzések ügyében, folyamatban van több koncessziós szerződés felülvizsgálata).

A Fidesznek természetesen nem fáj a vagyonvisszaszerzés nehézkes indulása. Sőt a múlt rendszer védelmében – mint alaptalan és törvénytelen célt – azt keményen támadja, amit jól illusztrál az NVVH Tisza által irányított ÁVH-nak titulálása a Fidesz-frakció egyik közleményében. Ugyanakkor részéről nagy figyelmet kap a Tisza által ígért, különféle jóléti intézkedések sorsa. Előszeretettel hivatkozik például arra, hogy mindeddig nem került sor például a családi pótlék vagy a gyes megduplázására. Azonban ezek – bár a Fidesz rájuk hamisan mint azonnal megvalósítandó ígéretekre hivatkozik – valójában határidő nélküli vállalások voltak. Vagyis száz napon belüli számonkérésük teljesen alaptalan.

Ugyanakkor előbb-utóbb fel fog vetődni a kérdés, hogy a Fidesz által létrehozott rezsivédelmi, és a választások előtt felturbózott – például a kétgyermekes édesanyáknak szja-mentességet biztosító – adórendszer megőrzése, valamint a Tisza ígéreteinek betartása együttesen – noha azt a Tisza kilátásba helyezte – gyakorlatilag lehetetlen a költségvetés drámai helyzete, a Fidesz következő éveket is terhelő választási költekezése következtében.

Már a választások előtt világos volt, hogy bárki nyer, a következő kormány mozgástere összehasonlíthatatlanul szűkebb lesz, mint amit a kampány során ígért. Erre azonban nem volt és az új kormány első száz napja után sincs felkészülve a társadalom.

Áprilisig a kormányzati propaganda által uralt légkörben egyszerűen nem volt mód a helyzet és a teendők higgadt és őszinte megvitatására. Majd az új kormány első hónapjai a határidős feladatokra – az EU-transzferekhez való hozzájutás jogállamisági feltételeinek teljesítésére, a NER új kormányt gúzsba kötő intézményi és személyi rendszere felszámolásának megkezdésére, az új intézmények beindítására, a költségvetés valós helyzetének feltárására – koncentrálva teltek, amihez járultak az aktuális, például a paksi atomerőművel kapcsolatos válságkezelési feladatok.

Emellett a kormány úgy érezhette, hogy két nagy gazdasági sikere, a befagyasztott EU-transzferek felszabadítása és az euró bevezetése melletti elköteleződés okozta forinterősödés (és részben az ezáltal lehetővé tett alapkamat-csökkentés) halaszthatóvá teszi az ígéretek betarthatóságáról való nyilvános gondolkodást. Miközben a Tisza kommunikációja joggal helyezett nagy hangsúlyt annak bemutatására, hogy a kormány öröksége a korábban gondoltnál is súlyosabb – nemcsak a költségvetési hiány magasabb, de a vasúttól az energiahálózatig számtalan területen évtizedes karbantartási és fejlesztési adósságok halmozódtak fel –, arról már nem esett szó, hogy ez mennyiben veszélyezteti az ígéretek betartását. Miként arról sem, hogy a kormányzásnak lehetnek a lakosság egy részét rövid távon hátrányosan érintő, de hosszabb távon szükséges intézkedései.

Miközben elkezdődött az ígéretek valóra váltása – iskolakezdési támogatás, vényköteles gyógyszerek áfamentessége – a vagyonvisszaszerzés meghirdetése, a milliárdosok vagyonadójának kilátásba helyezése azt sejttette, hogy nem lesz szükség a lakosság szélesebb körét sújtó lépésekre. Talán az egyetlen megtett lépés az üzemanyagok védett árának megszüntetése volt, az élelmiszer-kiskereskedelmi árrésstop választás után ígért „fokozatos” kivezetéséről azonban már szó sem esik. Eddig nem lett folytatása a pénzügyminiszter még májusi parlamenti meghallgatásán tett, a rezsivédelem célzottabbá tételét előrevetítő kijelentésének sem.

Mindez aligha véletlen, a Tisza nyilvánvalóan kerüli azokat a témákat, amelyek a lakosságot irritálhatják.

Nem az a baj, hogy száz nap alatt még nem hozta meg a szükséges, de népszerűtlen intézkedéseket – ennyi idő alatt ez nem is feltétlenül várható el. Az a baj, hogy nem kezdi el idejében felkészíteni a társadalmat arra, hogy ilyen lépésekre szükség lesz. Ezzel egyrészt értékes politikai időt veszít abból a kegyelmi időszakból, amikor a legnyilvánvalóbb módon lehet az előző kormány hibás és demagóg lépéseinek korrekciójára hivatkozni. Másrészt kihagyja azt a lehetőséget, hogy a dilemmák felvázolásával előre ráhangolja a társadalmat a döntések következményeinek átgondolására, beleértve azok befolyásolását is.

Mindez természetesen a kormány számára is nyilvánvaló. Hogy népszerűtlen intézkedések is lesznek, azt Magyar Péter a New Yorkernek – vagyis árulkodó módon nem egy magyar orgánumnak – adott interjújában úgy fogalmazta meg, hogy az országban a mézeshetekhez hasonló érzés nagyon gyorsan el tud tűnni. Mint mondta, ha felnőttként kezelik az embereket, akkor a nehéz, érzékeny döntéseket is el lehet magyarázni, a kormány népszerűségének csökkenése azonban normális folyamat.

Egyelőre azonban sem „érzékeny” döntésekre, sem az azokra való ráhangolásra nem került sor. A jelek szerint a kormányfő politikai gondolkodásmódja szerint a választási győzelem után először bizalomépítésre, így az ígéretek legalább részleges beváltására van szükség, visszaigazolva, hogy érdemes volt a győztesre szavazni. Csak ezután kell sort keríteni a konkrét cselekvési kényszerek bemutatására, elmagyarázására. Bár a kormány kezdettől igyekezett bemutatni, majd napirenden tartani az örökölt költségvetés drámai helyzetét, az idei költségvetés módosítása sem tartalmazott a lakosság akár kis részét is negatívan érintő, ilyet akár csak kilátásba helyező egyszeri vagy rendszerszerű lépéseket. A költségvetés módosítása lényegében annak valósághoz igazítását jelentette, nem pedig hiánycsökkentő vagy rendszerszerű átalakítását. A Költségvetési Tanács elemzése szerint ugyanis a költségvetés módosítása érdemben nem érinti az előző kormánytól örökölt folyamatok alapján várt 7,5 százalékos GDP-arányos államháztartási hiányt, mivel a megtakarításokat elviszi néhány kisebb választási ígéret teljesítése, illetve főként a Havária Alapban elhelyezett 500 milliárd forintos tartalék.

Természetesen a költségvetés valósághoz igazítása önmagában is érték, és előfeltétele a jövő évi költségvetés megalapozásának. Ezzel együtt tény, hogy a hiánycsökkentés még alig kezdődött meg. Igaz, korábban is sejthető volt, hogy ennek a dokumentuma a 2027-es költségvetés és az ehhez kapcsolódó, az euróbevezetés feltételeinek 2030-ig való megteremtését biztosító középtávú stratégia októberi kidolgozása lesz.

További halogatás már nem lehetséges, hiszen a kormány eddigi gazdasági sikere – az EU-kapcsolatok rendezésén túl – annak a hitnek a fenntartásán múlik, hogy a kormány valóban határidőre teljesíteni fogja a maastrichti kritériumokat.

Ha ez a bizalom elvész, az nemcsak a forint gyengülésében, az infláció emelkedésében, a kamatcsökkentés lehetetlenülésében, a tőkebeáramlás lefékeződésében, de e most nagyon pozitív folyamatok ellenkezőjére fordulásában mutatkozhat meg. Madár István szellemes megfogalmazásával: az euróvonatból nincs kiszállás.

Ahhoz, hogy 2030-ra elérhető legyen a 3 százalékos GDP-arányos államháztartási hiány – tekintettel arra, hogy 2030 választási év, vagyis 2029–2030-ban már nem reális további deficitcsökkentéssel számolni –, a jelenlegi 7,5 százalékos hiány érdemi részét 2027–2028-ban kellene lefaragni: célszerűen 2027-re 5, 2028-ra pedig 3 százalék körülire. Ez óriási feladat, és szinte elképzelhetetlen, hogy a Fidesz egyébként is irracionális választási akcióinak – például a két- és többgyermekes nők szja-mentessége, korábban a rezsicsökkentés – érintetlenül hagyása mellett megvalósítható legyen. Az időnyerés, a reálisabb bevezetési ütemezés érdekében felvetődhet az euróbevezetés dátumának már októberben bejelentendő némi csúsztatása. Ez kellően megalapozott program esetén talán nem okoz komoly hitelességvesztést, de ha a program nem lesz továbbra is „orrnehéz”, az megkérdőjelezheti a kormány euró melletti valóságos elkötelezettségét, annak minden kedvezőtlen hatásával.

A népszerűtlen lépések tehát aligha kerülhetők el, ami azonban nem feltétlenül jelent általános megszorítást.

A költségvetési korrekció számos eszközzel megvalósítható, de ekkora kiigazítás aligha képzelhető el úgy, hogy az ne érintse a lakosságot. A kiigazítás halogatása okozta negatív hatás ugyanis az ország iránti bizalom megingása esetén hatványozottan jelentkezhetne. A társadalom felkészítésével tehát már nincs mire várni. Ennek egyik lehetséges útja a rászorultsági elv nyíltabb és általánosabb alkalmazása, amely az idei iskolakezdési támogatásnál már óvatosan megjelent. A visszariadás kudarchoz vezet. Nincs más hátra, mint előre.