A szerző a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében (MGMIO) végzett, a háború kitörése előtt évekig Kijevben élt, energetikai szakértő. Ez itt az Ekonomi, a G7 véleményrovata, amelyben külső elemzők, szakértők cikkei olvashatók. Az írások és az azokban megfogalmazott vélemények kizárólag a szerzők álláspontját tükrözik.
Előző írásunkban azt a paradoxont jártuk körül, hogy miért rokkanna bele Oroszország egy általa diktált, teljes győzelembe Ukrajnában. A Kreml számára a megszállás finanszírozása és egy feltételezhető gerillaháború kezelése megoldhatatlan csapda lehet. De mi a helyzet a másik oldalon? Ha Oroszország célja nem teljesül, és nem sikerül bábkormányt hatalomra juttatnia Kijevben, akkor ki fogja vezetni Ukrajnát a háború utáni években?
Az úgynevezett kijevi valóság bemutatásához a magyar állami és kormányközeli média elemző műsoraiban előszeretettel idézik Olekszij Aresztovicsot mint a „józan ész hangját”. A narratíva tetszetős: íme egy (volt) elnöki tanácsadó, aki kimondja, hogy Ukrajna nem nyerhet, a határok 1991-es visszaállítása illúzió, és ki kell egyezni.
Azonban a kép csalóka. Hazájában Aresztovics imidzse egyfajta „politikai tőzsdeügynök”, aki a saját hazája vereségére fogad. Ő a régi elit reformszárnyának tagja, cinikus technokrata, hírszerzői/pszichológiai műveleti (psy-ops) háttérrel rendelkező manipulátor, akit a nyugati elemzők egy része és a magyar média felhangosít, mert azt mondja, amit hallani akarnak. A fronton harcoló és az európai orientációt kívánó társadalom szemében hiteltelen.
A politikai vákuum: mi maradt a Zelenszkij-varázsból?
A háború negyedik évének vége felé Kijevben hatalmas politikai űr tátong. A régi, nyíltan oroszbarát vagy kompországpárti elit eltűnt, hiteltelenek, céltalanok, nincs mondanivalójuk a tömegek számára. A politikai közép – Zelenszkij „Nép Szolgája” pártja – pedig a háborús fáradtság, a botrányok és a központosítás miatt drámaian erodálódik.
A kérdés tehát az: ha nem lesz orosz bábkormány (mert a társadalom fegyveres ellenállása ezt nem engedi), és Zelenszkij mandátuma „lejár” (bár jogilag mandátuma a hadiállapot miatt folyamatos, erkölcsileg és politikailag elkopik), ki töltheti be az űrt? A szélsőjobbot elvetve, kovácsolódik egy új, pragmatikus, technokrata réteg, akiket itthon még nem ismerünk, de könnyen lehet, hogy közülük kerül ki az, akivel majd meg kell oldani a felgyűlt ukrán-magyar problémákat.
Társadalmi erők
Mielőtt továbblépünk, álljunk meg egy pillanatra, és nézzünk saját szemünkbe. A korrupció nem nemzeti karakter, hanem állapot. A magyar olvasó számára, aki naponta hall híreket a kijevi korrupciós botrányokról, a túlárazott felszerelésről vagy megvesztegethető sorozóbiztosokról, Ukrajna menthetetlennek tűnhet. De érdemes egy pillanatra a saját tükörképünkre pillantani: a hazai és nyugati sajtóban, itthoni és az uniós jogállamisági jelentésekben Magyarország gyakran hasonló jelzőkkel szerepel – a „rendszerszintű korrupció” iskolapéldája. Közben mi, itt élők tudjuk, hogy a valóság ennél árnyaltabb.
A párhuzam kényelmetlen, de hasznos. Ukrajna és Magyarország közös posztszovjet, kelet-európai átka, hogy az intézményi bizalmatlanság mélyen gyökerezik. A különbség ma az, hogy Kijevben a korrupció elleni harc nem jogállamisági vita, hanem élet-halál kérdése. Míg békeidőben a korrupció „csak” pénzbe kerül, háborúban vérbe.
Az antikorrupciós szervezetek összevonása ellen sikerrel tiltakozó, az országon nemrég végigsöpört tömeges tiltakozások pont azt jelzik: az ukrán társadalom immunrendszere működésbe lépett. Ez a vérrel írt antikorrupciós politika különbözteti meg a mai Ukrajnát az 1990-2021-estől.
Ki lehet az új vezető?
De kik lehetnek egy új Ukrajna vezető arcai, kikre érdemes figyelni? Kik lehetnek azok, akikre a Nyugat és az ukrán társadalom is rábízná az újjáépítést? Íme három szereplő, akikről a magyar olvasó keveset hall, de talán ők – vagy valaki hasonló – lehetnek a jövő kulcsszereplői.
A csendes legenda: Valerij Zaluzsnij az ukrán hadsereg főparancsnoka volt a háború kitörésétől 2024 februárjáig, jelenleg londoni nagykövetként de facto száműzetésben él, ő a „nemzet atyja”, tartalékban. Nem politizál, nem vádaskodik, ezért mindenki benne látja a megmentőt. Ő az egyetlen, aki tekintélyénél fogva talán képes lenne egy fájdalmas békét vagy egy totális mozgósítást elfogadtatni a néppel anélkül, hogy lázadás törne ki. Talán ő az, aki levezényelhet egy tűzszünet–békekötés átmenetet a társadalom fragmentációja nélkül. Nemzetiségi kérdés: Zaluzsnij szemében a kárpátaljai 128-as dandár magyarjai „vérrel fizettek” a jogokért. Katonaként nem érdekli a nyelv, csak a lojalitás.
A hibrid harcos: Roman Kosztenko tökéletes ellentéte a korábbi elitnek: a parlamenti képviselő, aki tényleg harcol. Az egyik titkosszolgálat, az SZBU ezredeseként és a „Holosz” (Hang) párt parlamenti képviselőjeként ő a híd a lövészárok és a jogalkotás között. Nem kiabál a tévében, hanem jelentést tesz. A Holosz romjain építhet egy kompetens, nyugatos, de keményvonalas politikai erőt. Ő a „lövészárok-jogalkotó”, szemben Aresztoviccsal, a „fotel-hadvezérrel”. A nemzeti kártyát illetően, lévén EU-párti politikus, és mivel végső célként nyugati integrációt akar országa számára, „kipipálandó feladatnak” tekinti a kisebbségi jogok rendezését. Nem nacionalista, hanem biztonságpolitikus.
A technokrata: Tarasz Csmut. Ő a civil szféra nem hivatalos „védelmi minisztere”. A Povernisz Zsivim (Térj Vissza Élve) frontharcos-segítő alapítvány vezetőjeként ő a hatékonyság szimbóluma. Nem politikus, de a szava törvény a katonák és a nyugati donorok körében. Ő a garancia arra, hogy a pénzt nem lopják el, hanem fegyverré alakítják. Vérbeli technokrataként pozíciója a semlegesség. Általában hidegen hagyja a kultúrharc. Ha a magyar kisebbség nem akadályozza a védelmet, majd az építkezést, mindenkinek megad mindent, amíg az nem zavarja a másikat („aki nincs ellenünk, az velünk van”).
A szellemi háttér és a technokraták
Míg a fenti három a „hardvert” adhatja, a „szoftvert” az olyan kíméletlen realisták szállítják, mint Vitalij Portnikov. Ő az értelmiség lelkiismerete, aki Aresztovics cinizmusával szemben nem a megadást, hanem a történelmi távlatokat hirdeti. Nemzetiségi kérdésben pozíciója az elvi megértés. Zsidó származású (és meleg) értelmiségiként zsigerből érti a kisebbségi létet. Nem etnikai, hanem politikai nemzetben gondolkodik, így a kulturális autonómia támogatója. Ő mondja ki: a kompromisszum Putyinnal nem béke, hanem halálos ítélet. Nem ő fog kormányozni, de ő jelöli ki az intellektuális pályát, amin a „kompetens hazafiak” járni fognak.
Egy konszolidációs forgatókönyvben, a stabilizációt követően a politika színpadára léphetnek a „menedzserek”. Ők azok a technokraták, akik a háború alatt bizonyították, hogy képesek működtetni nagy rendszereket extrém körülmények között is.
Ilyen a „vasmenedzserként” ismert jelenlegi stratégiai ipari miniszter, Olekszandr Kamisin, aki az ukrán vasutak (Ukrzaliznicja) élén a bombázások alatt is működtette a katonai logisztikát és a menekültek evakuálását, most pedig a fegyvergyártás ipari alapjait építi újjá. Kulcsszereplő lehet még Mihajlo Fedorov miniszterelnök-helyettes, a Diia (állam a mobilban, mint a DÁP, csak jobb) alkalmazás atyja és a „drónhadsereg” projekt felelőse. Míg Kamisin az ipari újjáépítés, addig Fedorov a digitális modernizáció és az átláthatóság garanciája lehet a nyugati befektetők szemében.
A névsor bővíthető olyanokkal, akik jelenleg akár népszerűbbek, de hiányzik mögülük a rendszerszintű erő. A lvivi örök polgármester, Andrij Szadovij, a radikális Azov-alapító Andrij Bileckij, a showmanből lett önkéntes Szerhij Pritula. Sokan lehetnek még, de cikkünk logikája nem a jelenlegi népszerűségi listát, hanem a jövőbeli hatalmi potenciált keresi – ami persze, mint sok politikai elemzés, csupán jóslás.
A valóság, a Telegram-csatornákon túl: míg Budapesten Aresztovics videóit nézik a szakértők, Kijevben a jövőt nem a YouTube-stúdiókban, hanem a frontvonal és a parlament közötti ingajáratokban tervezik. A „poszt-Zelenszkij” korszak nem oroszbarát fordulatot, hanem a „kompetens hazafiasság” korszakát hozhatja el. És ez az a csapat – kemény, militarizált, de átlátható –, akivel a Nyugat szívesen, a Kreml pedig kényszerűségből tárgyalni fog.
Jól és jóból választani
Végezetül egy objektív jogi tényt rögzítenünk kell: háborúban nincs választás. Az ukrán alkotmány hadiállapot (háború) idején ezt kifejezetten tiltja. És mielőtt ezt a demokrácia hiányának tudnánk be, tegyük a szívünket a kezünkre: vajon a magyar jogrend engedné a kampányolást és az urnanyitást Borsodban és Békésben, miközben külföldi tankok lőnék a Hajdúságot? Íme a válasz: nem, nem engedi.
A demokrácia kikényszerített korlátozása azonban nem a demokrácia vége. Amikor majd sikerül méltón, az államiság megőrzésével lezárni a vérontást, eljön az igazság pillanata. A sokat szenvedett ukrán társadalom megérdemli a történelemtől, hogy harminc év függetlenség után először végre ne kényszerből, ne a „kisebbik rosszra” szavazva, hanem jóból és jól válasszon magának jövőt.
