Az elmúlt években gyakran kerül az újságok címlapjára az a hír, hogy a magyarok az uniós rangsor végére csúsztak egy olyan mutatóban, ami alapján arra a következtetésre juthatunk: fogyasztási értelemben mi lettünk a legszegényebbek a 27 országból álló blokkban.
Arról már kevesebb szó esik, tulajdonképpen mit is jelent, hogyan áll össze ez a bizonyos adat. Az pedig végképp nem szokott bekerülni a hírekbe, hogy mi történik ezzel párhuzamosan a magyar állam fogyasztásával. Merthogy az állam, a kormányzat is fogyaszt a maga módján, és nem is keveset: ide tartoznak a lakosságnak nyújtott szolgáltatások (például oktatás, egészségügyi vagy a szociális ellátások) és az államapparátus fenntartási költségei. Miközben az előbbieknél mindenki örül, ha bőségesek, az utóbbiak közé vegyesebb megítélésű dolgok is szép számmal tartoznak.
Épp ezért fontos megállapítás, amire a Telexen frissen megjelent cikkében jut Oblath Gábor közgazdász:
Magyarország az elmúlt két évben szép csendben az uniós rangsor élére került abban, hogy mennyit költ az állam „közösségi fogyasztás”-ra.
Ide tartozik például a hadsereg és a rendőrség fenntartása, vagy éppen a tágan értelmezett közigazgatás, amelyben a kormány olyan, saját céljaira fordított költései is benne vannak, mint a nemzeti konzultációk, plakátkampányok költsége. Tehát ugyanabban az időszakban, amikor a háztartások egyéni fogyasztásában EU-s sereghajtókká váltunk, az élre ugrottunk egy másik mutatóban, ami viszont inkább riasztó, mint büszkeségre adna okot.
Az elemzés néhány fontos megállapítása:
- Meghökkentő kontrasztot mutat a háztartási fogyasztás és a kormányzat „közösségi fogyasztása”: miközben az előbbi tavaly az EU-átlag 69 százalékán állt (ezzel utolsó helyre futottunk be), utóbbi 130 százalékkal volt az élen.
- A kimagasló közösségi fogyasztási szint mögött főként a közigazgatás költségei húzódnak meg, tehát a kormányzat önmagára és saját kiemelt céljaira költ kiugróan sokat. Ebben is elsők vagyunk az EU-n belül, akkor is, ha GDP-arányosan nézzük, és akkor is, ha egy főre vetítjük. Az ábra magáért beszél:
- Mindeközben az állam az úgynevezett természetbeni juttatásokban (ide tartozik például az oktatás, egészségügy) nem ilyen bőkezű, ezekben vásárlóerő-paritáson mérve az alsó harmadban foglalunk helyet. Ha pedig a „közösségi fogyasztás”-hoz hasonlítjuk a szintjét, akkor leghátul.
A teljes elemzés itt olvasható.
