Az elmúlt napokban rengeteget írtunk arról, hogy milyen rettenetes mélységekbe zuhant a magyar–ukrán viszony. Valójában a magyar–horvát viszony sem sokkal jobb. Háttérbeszélgetéseink alapján ha szétválasztjuk az állami és a magán (elsősorban a Mol Nyrt.-től érkező) negatív üzeneteket, akkor elmondhatjuk, hogy a kormány inkább Kijevet hibáztatja mindenért, Zágrábbal visszafogottabb, a Mol berkein belül pedig az ukránok megítélése semlegesebb, ott inkább a horvátokat nem kedvelik, velük vannak elhúzódó sérelmek. A végeredmény azonban hasonló: 2026-ra olyan országok vezetésével került rendkívül rossz kapcsolatba a magyar kormány, amiken az ország energiabiztonsága nagy mértékben múlik.
Kiszolgáltatottság
Sajnos ezek olyan konfliktusok, ahol határozottan nem nálunk vannak a jobb lapok, mégis úgy játszunk, mintha tele lennénk adukkal. A magyar energiaellátás ugyanis sok országtól függ, nagyon kiszolgáltatottak vagyunk, ráadásul az Unió (a szintén elég terhelt Budapest-Brüsszel viszony miatt), vagy az Egyesült Államok (az orosz energia leváltásán dolgozva) szintén nem nyújt segítséget.
A hazai energiaellátás alapsémái ismertek. Sok földgázt és sok olajat veszünk Oroszországtól, de ahhoz, hogy a két nyersanyag eljusson hozzánk, az olaj esetében át kell azt hozni Ukrajnán keresztül (Barátság vezeték), a földgáz esetében pedig Törökországon, Bulgárián és Szerbián keresztül (Török Áramlat). Ha pedig nem orosz, hanem tengeri olajat vagy gázt (LNG-t) veszünk, akkor Horvátország a fontos partner, náluk van hozzánk legközelebb eső tengeri kikötő: a Krk-szigeten található Omisaljból gázvezeték és olajvezeték is vezet Magyarországra. Erről több ízben is írtunk részletesen, körbejártuk az LNG-terminál és az olaj témáját is a Telexen.
Sajnos Magyarország viszonya ezen kulcsországokkal eléggé vegyes: Oroszországgal, Szerbiával, Törökországgal és többé-kevésbé Bulgáriával kifejezetten jóban van az Orbán-kormány (nevesítve az energiaügyekben rengeteget tárgyaló Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter), de Horvátországgal és Ukrajnával nincs, sőt a viszony kifejezetten rossz. Ráadásul mindez egyáltalán nem a mostani adok-kapokkal kezdődött; gyakorlatilag évtizedes múltra tekint vissza a fokozott ellenszenv, aminek hátteréről később részletesen is írunk.
A kampány csúcsra járatta a konfliktusokat
Az utóbbi időszakban viszont olyan szintre fokozódott az utálat, ami szinte menthetetlen helyzethez vezetett. Akárki is nyeri a 2026-os parlamenti választásokat, az egyik legfontosabb diplomáciai feladata az lesz, hogy Kijevvel és Zágrábbal rendezze a viszonyát. Nézzük a jelenlegi magyar pozíciót! A magyar–ukrán üzengetésnek magyar oldalról valami olyasmi indokai vannak, hogy Magyarország kormánya rendre úgy véli, Ukrajna veszélyezteti a magyar energiapiaci ellátásbiztonságot,
- mert szankciókat vetett ki korábban orosz olajcégekre, így a számunkra fontos szállító Lukoilra is;
- mert olykor támadja az orosz energiainfrastruktúrát, így a Barátság vezeték orosz szakaszait, szivattyúállomásait;
- mert amikor Oroszország meglövi az ukrán Barátság-szakaszt, akkor Magyarország azt érzékeli, hogy Ukrajna nem javítja ki elég gyorsan a vezetéket;
- vagy ha ki is javítja, nem indítja be kellő sebességgel a működést.
A magyar politikai tálalás szerint Volodimir Zelenszkij ukrán elnök ellenség, aki mindenféle eszközzel, köztük az olaj visszatartásával befolyásolná a magyar választásokat. Természetesen az nem lehet kérdés, hogy Kijevnek nem érdeke, hogy az Orbán-kormány képében legyen egy küllő a kerekek között az uniós gépezetben, de azért az is érezhető, hogy Ukrajnának vélhetően jóval fontosabb dolga is volt az elmúlt évben, mint a magyar választások aprólékos befolyásolása.
Az sem egyértelmű, hogy egy ilyen típusú nyomásgyakorlás miért kedvezne az ellenzéknek, hiszen (ahogy azt most élőben is látjuk) az Orbán-kormány jól tudja használni a kampányban az ukrán vezetéssel éleződő ellentétet, az üzengetést Zelenszkijjel. A Fidesz kommunikációs kampányában mindenesetre Ukrajna hazugnak lett minősítve, és a magyar kormány erre hivatkozva küldött katonákat a hazai energiainfrastruktúra fontos elemeihez, erőművekhez, mert ha Ukrajna „olajblokád alá vette Magyarországot”, akkor egyéb gaztettekre is képes.
Mindez nyilván zavarta Kijevet, de vélhetően a kampányrémisztgetéseknél jobban betett nekik az, hogy Magyarország rendre vétókat, blokkolásokat helyezett kilátásba szankciós intézkedésekkel, Ukrajna pénzügyi megsegítésével, vagy Ukrajna uniós közeledésével szemben is.
Horvátországnak kevesebb „bűne” volt, és ezeket is sokáig inkább a Mol fogalmazta meg, nem annyira a kormány, de aztán a magyar külügy is beszállt. A horvátokkal szemben az volt a fő energiapiaci vád, hogy a Janaf horvát olajvezeték
- túl magas szállítási díjat kér („zsarol ki”) a Moltól és így Magyarországtól;
- hogy a Janaf félrevezetően tájékoztat a vezeték bizonyított szállítási kapacitásairól;
- illetve hogy amikor a Barátságon már nem jöhetett orosz olaj, akkor a Janaf sem hozott orosz olajat, pedig a magyar álláspont szerint erre lett volna uniós felhatalmazás.
Azt pontosan nem tudhatjuk, hogy a nyilvános információkon túl a magyar diplomatáknak, üzletembereknek, tárgyalóknak milyen élményeik vannak az ukránokkal és a horvátokkal, például valóban van-e arról megalapozott magyar tudás, hogy a Barátság valójában üzemkész. (Az ukrán elnök aktuális álláspontja a Barátságról egyébként az, hogy 1-1,5 hónap alatt meg lehetne javítani, de ő maga nem lelkesedik a javításért.) Ahogy abban sem lehetünk biztosak, hogy valóban falakba ütközik-e a Mol, amikor évek óta hosszabb távú és előnyösebb árú szerződést szeretne nyélbe ütni a Janaffal.
Mindenesetre a kormányközi és a céges kommunikáció is szokatlanul agresszív tónusú lett a felek között, és soha nincs gesztus vagy enyhülés, inkább mintha egyre mélyebbre ásnák az árkokat a felek. Pedig az Orbán-kormány külpolitikai stratégiája elvileg a „konnektivitás” elméletén nyugszik, Magyarország vezetése mégis olyan konfliktusokat vállalt az EU-val és Ukrajnával, amik az energetikában is nehézségeket, elszigetelődést okoznak – a diplomáciai huszárvágásokról itt írtunk részletesebben.
Az ellátási kihívásokat ráadásul éveken át tetézte, hogy Magyarországon olyan politikai célokat is végigvitt a kormány (alacsony lakossági energiaárak, rezsicsökkentés, korábban a 480 forintos üzemanyagárak), amelyek a nagy magyar importigény mellett a fogyasztást is felpörgették, hiszen ha az emberek nem érzik a gáz, az áram vagy korábban a benzin és a dízel áremelkedését, akkor a mesterségesen alacsony ár miatt nem is takarékosak a fogyasztással.
Uniós és amerikai hozzáállás
Sajnos az egészen biztos, hogy Magyarország kifejezetten nehéz helyzetbe sodródott, és erről nagyrészt önmaga tehet. Az Unió pedig nem fog segíteni nekünk abban, hogy a rendre Brüsszelt is ostorozó magyar kormánnyal szemben arra ösztökélje Kijevet vagy Zágrábot, hogy legyenek velünk előzékenyebbek. A magyar oldal tehet mindenféle panaszt, bejelentést, elmondhatja, hogy a Janaf visszaél az erőfölényével, de gyors vizsgálatra, uniós fellépésre nincs sok remény.
Az Egyesült Államok aktuális vezetése is lehet mégoly nagy barátja az Orbán-rezsimnek (a személyes viszony tényleg nagyon jó Donald Trump és Orbán Viktor között), de ha nagyobb képet nézünk, Kijev és Zágráb végső soron éppen azon dolgozik, hogy a térségben csökkenjen az orosz szénhidrogénexport jelentősége, és ez ellen biztos nem fog határozottan fellépni az Egyesült Államok, aminek pont ez áll érdekében.
Sőt a hírek szerint a színfalak mögött éppen ezt szorgalmazza az amerikai diplomácia. Például amikor Marco Rubio nemrég Budapesten járt, nyilvánosan inkább csak a nukleáris megállapodásról beszélt, de a tárgyalásokon valójában hangsúlyosabban került elő, hogy a magyar fennhatóság alatt levő szervezetek vegyenek több amerikai gázt és olajat. Ez a magyar államot, de a Mol-csoportba tartozó Molt, Slovnaftot, sőt hamarosan a szerb NIS-t is érintheti. Utóbbinál ráadásul a deal még amerikai jóváhagyásra is vár, és ilyenkor könnyebb amerikai kéréseket megfogalmazni.
Zágráb jól sakkozik, Kijev kevésbé
Ha a horvát állam nem siet a Mol segítségére az orosz olaj leszállításával, akkor valójában a saját érdekét is követi, viszonylag ügyesen taktikázik. Hiszen amennyiben a Mol valóban arra szorul, hogy képes legyen nagyobb arányban a Janafra hagyatkozni és a finomítóiban nagyobb arányban tengeri olajat feldolgozni (itt elsősorban Százhalombattára és Pozsonyra gondolunk, hiszen Rijeka eddig sem orosz olajat dolgozott fel), azzal Horvátország szerepe tartósan megnövekedhet a magyar ellátásban. A Janafnak célja lehet, hogy a Mol dolgozzon gyorsabban azon, hogy nagyobb arányban tudjon tengeri olajat feldolgozni (akár úgy, hogy tengeri fajtákból keveri ki az orosz olaj jellemzőit), de az is érdeke a Janafnak, hogy bebizonyítsa, hogy milyen szállítási mennyiségre képes a vezeték.
Kijev mozgása már nehezebben érthető. Az energiapiacon minden infrastruktúrával rendelkező államnak (legyen az vezeték, kikötő, LNG-terminál) az az alapvető érdeke, hogy bizonyítsa a potenciális megrendelőinek, hogy ő milyen megbízható szállító, és magas a rendelkezésre állása. Aki ennek az ellenkezőjét bizonyítja, az lejáratja magát, és azt üzeni az ügyfeleknek, hogy jobb őt elkerülni.
Ukrajnával szemben ráadásul az is lehet egyfajta ki nem mondott elvárás, hogy ne csak a nyugati támogatásokra, segélyekre hagyakozzon, hanem dolgozzon a saját iparán, szorítsa vissza a korrupciót, vegye kezébe a sorsát (nyilván a háborús őrületben ez nem könnyű). Ám ha Ukrajna nem működteti a rajta áthaladó vezetéket, akkor olyan megbízhatatlan partnerré válik, amit a jövő szerződéseiben érdemes megkerülni, nem beszélve arról, hogy a rengeteg támogatást nyújtó Brüsszel felől nézve is idegesítő lehet, ha Kijev nem küzd, hanem elengedi a tranzitbevételeit, nem tartja fenn legalább azt a látszatot, hogy a Barátságra szükség lehet a jövőben.
Pedig az ukránoknak elemi érdekük lenne, hogy a Barátság stabilitását bizonyítsák. Na, nem mintha nagyon abban lehetne bízni, hogy az orosz olajexport visszanyeri a régi fényét, de az ukránok szállíthatnák a saját olajukat, vagy hozhatnának a jövőben a Fekete-tengerről mindenféle olajat: Odessza és Brody között ugyanis létezik egy vezeték, ami összeköti a tengerpartot a Barátsággal.
Orbán szempontjából
Nehezebb megítélni, hogy Kijev és Zágráb azzal, hogy felveszi a kesztyűt, éppen Orbán Viktor kottája szerint áll bele ezekbe a konfliktusokba, vagy fordítva, Orbán érdekei ellen tesz. A regnáló vezetők gyakran stabilizálják a belső pozícióikat azzal, hogy felmutatnak egy veszélyes külső ellenfelet. George W. Bush aligha ismételt volna, ha a WTC-tornyok lerombolása után Afganisztán elleni háborúja nem indult volna el, így viszont simán újraválasztották, és 2001-től egészen 2009-ig elnök maradt.
Orbán Viktor számára is segítség lehet az, hogy Magyarországot „megtámadták”, magát a miniszterelnököt is fenyegetik, hiszen ebben a helyzetben az üzenet lehet az, hogy a jól ismert, a folytatólagosan uralkodó kormányfő majd megvéd minket, pedig mindenki ellenünk van. A választások előtt mindig van ellenség, legyen az a migráció, Soros György, a gyermekeinket titokban átoperáló lila hajú genderaktivista, vagy most Ukrajna. Ezek az ellenfelek a kampányban mindig hatalmas veszélyt jelentenek a propaganda szerint, aztán ha lement a választás, már kevesebbet hallunk róluk. Ugyanakkor
nemzetbiztonsági szempontból talán van abban különbség, hogy Soros Györgyből, egy 95 éves, az Egyesült Államokban élő üzletemberből kreál a kormány mumust, vagy szomszéd államokból.
Ráadásul akad, aki eleve azt is megkérdőjelezi, hogy egy olyan probléma, amit részben éppen a magyar kormány külpolitikája okozott, segíthet-e a hatalomnak. Ha ugyanis a választó azt látja, hogy a diplomáciai lépések után csak mélyül a válság, hogy a szomszédos erők felsöpörtetik velünk a padlót, hogy a háború ötödik évében sem történt érdemi lépés az orosz leválás ügyében, az vissza is üthet.
Vezetékvita
Az olajvezetékekkel kapcsolatos ukrán és horvát konfliktus megoldását az is hátráltatja, hogy elég speciális helyzetről van szó. Európában nincsen általános szabályozás a vezetékek árazására. Sok helyen ez azért nem ekkora probléma, mert országon belül kell mozgatni csak az olajat (vagyis az országnak van kikötője is és finomítója is), máshol meg azért nem, mert a vezeték, mint a Triesztből induló TAL esetében, a kiszolgált finomítók tulajdonosainak kezében van. Az OMV, a Shell, a BP és az Exxon alacsonyan is tartja a szállítási költségeit, de valójában azt is lehet mondani, hogy a délnémet, az osztrák vagy a cseh finomítóknak szinte mindegy, hogy a vezetékes cégben, vagy a finomítóban csapódik le a profit. Ám az Adriánál nyílt érdekütközés van, a Janaf fő tulajdonosa, a horvát állam és a Mol nincs jóban, állandóan pereskednek.
Ukrajna összetettebb, az ukránok 2022-ben, 2023-ban emeltek sokat a szállítási díjaikon, de akkor a háború miatt tényleg hirtelen több lett a szükséges javítás, karbantartás, illetve akceptálható volt, hogy a magasabb áramárak miatt drágább lett a vezeték működtetése. Ráadásul itt annyiban is új felállás van, hogy amióta Ukrajna szankcionál bizonyos orosz cégeket, a Mol maga vásárolja meg az olajat az orosz–belarusz határon.
A mostani konfliktus paradox módon némi transzparenciát is jelentett, mert a Mol bemutatta az európai szállítási költségeket. Ám annak megítélése, hogy mi az olcsó, és mi a drága, megint összetett.
- A Mol alapállítása szerint fajlagosan (1 tonna olaj 100 kilométeres szállítására vonatkozóan) a Janaf kiugróan drága.
- A Janaf kontrája szerint nem távolságra kell vetíteni, hanem összes szállítási költségre, és mivel a Janaf sokkal rövidebb, így a Mol jobban jár vele (a Janaf díjaiban már benne van a tengeri kiszállítás díja is).
- Ugyanakkor a rekontra alapján értelmetlen az az összehasonlítás, hogy a Barátságon vagy a Janafon olcsóbb a szállítás, hiszen a Barátság esetében az oroszok csak betöltik a 15 dollárral olcsóbb REBCO orosz keveréket a csőbe, míg a Janaf esetén drágább olajat kell a tengeri szállítással együtt megfizetni, hogy bekerüljön az olaj a horvát csőbe.
Gazdasági semlegesség, rossz szomszédi viszony
Bárki fogad is el bármilyen szakmai érvet, az erősen látszik, hogy Magyarország egy lapra tett fel mindent, amikor ragaszkodott a nagyon magas arányú orosz importhoz. Természetesen az ukránok és a horvátok is a vélt vagy valós érdekeik mentén tettek ez ellen, amire a magyar politika nagyon határozott, de inkább kioktató, utasító stílusban reagált, nem próbálta finomabb diplomáciai módszerekkel csitítani a kedélyeket. Ez most visszaütött, a kormánynak tényleg sikerült felhergelnie az ukránokat és a horvátokat is.
Ez a helyzet nekünk aligha jó, a legtöbb hazai szavazó is érzékelheti, hogy nem lehet mindenféle szomszéddal visszatérően veszekedni. Magyarország amúgy kifejezetten büszke a gazdasági semlegességére, arra, hogy nekünk egyszerre van jó kapcsolatunk az Egyesült Államokkal (a Nyugattal) és Oroszországgal, Kínával (a Kelettel).
Ugyanakkor az elég hihetetlen, hogy nagyon sok fontos közeli gazdasági partnerünkkel (itt Horvátországról és Ukrajnáról írtunk, de ez igaz lehet akár Hollandiára, Svédországra, sőt Németországra, Franciaországra, az Egyesült Királyságra is), nincs működőképes diplomáciai kapcsolatunk, nincsenek kétoldalú találkozók.
A szavazó kedvelheti a kormánypártot vagy az ellenzéket, de azért abban a legtöbben alighanem egyetértenek, hogy egy uniós tagtól elég furcsa, ha a vezetői mindig csak Moszkvába, Belgrádba, Minszkbe, Banja Lukába járkálnak, de nem szerveznek hasonló kétoldalú találkozókat a politikai családunk (az EU) legfontosabb vezetőivel. Pedig azoknak sokkal erősebb is lehet a gazdasági kapcsolatrendszere Magyarországgal, mint például Szerbiának.
Régi ellenszenv
Végül egy kis múltidézés. A 2022. február 24-e óta zajló intenzív orosz–ukrán háború miatt esetleg azt gondolhatjuk, hogy Orbán Viktornak frissen alakult ki rossz kapcsolata Ukrajnával és Horvátországgal, mert attól tartott Magyarország, hogy a háború árnyékában ellentétes érdekeink vannak az energiapiacon.
De ez egyáltalán nem igaz, a kormányfő nagyon régóta neheztelt erre a két országra. Ha megnézzük Orbán legrészletesebb külpolitikai elemzéseit, amelyet a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) elnevezésű eseménysorozaton szokott kifejteni, akkor a régi nyilatkozatokban is visszaköszön az, amit egyébként háttérbeszélgetésen is hallottunk, hogy Orbánnak nagyon régóta be volt csípődve Ukrajna. Orbán úgy érezte, hogy Kijevben süket fülekre találnak a kérései (a magyar kisebbséggel, oktatással, nyelvtörvénnyel kapcsolatban). Zágrábbal pedig nagyon sokáig jó volt a viszony, Magyarország lelkesen támogatta például Horvátország uniós csatlakozását, de ott a Mol vitás ügyei lettek „tüske a köröm alatt”, ahogy Orbán fogalmazott.
Megdöbbentő elolvasni a kormányfő 2018. november 16-i Máért-beszédét, amikor évekkel a mostani krízis, vagy az intenzív háború előtt Orbán részletesen beszélt erről a két szomszédunkról. Innen idézünk:
„Az ukránokkal nem boldogulunk. Az én praxisomban – ami nem rövid – is ritkaságszámba megy, ha nem is teljesen példátlan, mert dolgoztam én már románokkal is, de az, hogy megállapodunk hétfőn valamiről, és kedden azt állítják, hogy semmi megállapodás nem jött létre, és megállapodunk, hogy mit fogunk csinálni szerdán, és csütörtökön az ellenkezője történik. Mindig az az érzésem van, hogy minden tárgyalás kizárólag a másnap reggeli nyilatkozatok és sajtóhírek szempontjából értelmezendő. Mit lehet tennie ebben a helyzetben Magyarországnak?” – tette fel a kérdést saját magának Orbán.
„Világossá tesszük, hogy a NATO-ba is meg az Európai Unióba is, ha egyáltalán vezet út Ukrajnából, az csak Magyarországon és Budapesten keresztül vezet.”
Azt nem szabad eltagadni, hogy 2022 februárja óta rengeteg pozitív lépés is történt a kétoldalú energiakapcsolatokban. Ukrajna az árampiacon a korábbi orosz rendszerről az európai rendszerre váltott, és az áramszinkronizáció után Magyarország szállítja immár a legtöbb áramot Ukrajnába, de adtunk el sok dízelt, illetve földgázt is.
Ugyanakkor az elmúlt négy évben Orbán Viktor rendre arról beszélt, hogy Magyarország nem fogja elfogadni, hogy az európai uniós tagállamok közösen hiteleket vegyenek fel Ukrajna megsegítése érdekében. Vagy úgy fogalmazott, hogy mi elítéljük az orosz agressziót, és segítjük az ukrán népet, de arra nem vagyunk hajlandóak, hogy Ukrajna érdekeit a magunk érdekei elé helyezzük.
Volodimi Zelenszkij természetesen maga is tiltakozott olykor a budapesti gondolatok ellen. Azzal érvelt konkrétan Orbán Viktornak megfogalmazott üzenetében, hogy
Magyarországnak el kell döntenie, kivel van.
Zelenszkij deklarálta beszédében, hogy imádja Budapestet, járt a Duna-parton, látta a kihelyezett cipőket, de a népirtást most Oroszország végzi Ukrajnában, ha pedig Orbán Viktor habozik Ukrajna megsegítésében, akkor ezt a politikát támogatja. Mindez persze nem hatotta meg Orbánt, aki gyakran érvelt az ellen, hogy az Unió a költségvetésének 20-25 százalékát különböző jogcímeken Ukrajnának adja úgy, hogy Ukrajna még nem tagja az Európai Uniónak.
Horvátország esetében sem sokkal jobb a helyzet, a déli szomszédokról már 2018 novemberében, vagyis több mint hét éve így fogalmazott a kormányfő. „Ami Horvátországot illeti, ott is van egy tüske a köröm alatt, ez a Molnak a problémája, ahol azt a stratégiát folytattam eddig a horvát miniszterelnökkel folyó tárgyalásaimon, hogy mi a Molról szóló vitát gazdasági és cégvitának tekintettük.”
Orbán szerint ő igyekezett „elmagyarázni nekik, hogyha a Mol problémát fölemeljük a horvát–magyar államközi kapcsolatok szintjére, az a magyar állam részéről egy erőteljesebb föllépést fog indokolni, és az mérhetetlenül le fogja rontani a horvát–magyar kapcsolatokat”.
Ha másban nem is feltétlenül, ebben az utolsó mondatban biztosan igaza lett Orbán Viktornak.
