Van egy kislánya, aki reményei szerint itt fog felnőni, ezért frusztrálja, hogy a mezőgazdaságban érdekelt városok környezetében a földet és a levegőt szennyező, a vizeket veszélyeztető tevékenységet folytatnak. Áfra János költővel, az Alföld folyóirat szerkesztőjével, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem docensével hajdúböszörményi gyerekkoráról, irodalmi szocializációjáról, versesköteteiről és lakóhelyéről, az újraiparosodó Debrecenről beszélgettünk.
Egyfelől nekem Böszörmény egy nagyon otthonos közeg volt. A házunktól kb. öt percre az óvoda, az általános iskola, és aztán a gimnázium is, ráadásul tinédzserként kialakult egy nagyon jó baráti közegem. 18 éves koromig nem nagyon tettem ki a lábamat a városból. Másfelől viszont a terhelt családi dolgok miatt ambivalens a viszonyom az egykori otthonomhoz. Még 8 éves sem voltam, amikor meghalt édesapám, rákbeteg volt. Édesanyám egyedül maradt, agyvérzést kapott, depresszióval küzdött, így 13-14 évesen gyakorlatilag önellátóvá kellett válnom – mostam, főztem, takarítottam. Hamar elkezdtem dolgozni, nyári munkákat vállaltam, építkezésen, dekoratőr mellett segédkeztem. Kerestem a lehetőségeket, hogy pénzt csináljak.
Anyukám a hétköznapok rutinjába nehezen rázódott vissza, én meg nem igazán láttam át, hogy kitől és hogyan lehetne segítséget kérni. Egy kisvárosban még ma is sokan ferde szemmel néznek arra, ha valaki pszichiáterhez fordul. Márpedig neki terápiás munkára lett volna szüksége ahhoz, hogy visszakapcsolódjon abba az önfeledt, egyébként szeretettel és boldogsággal teli létezésbe, ami rá jellemző volt, mielőtt az említett tragédiák megtörténtek. Úgyhogy ez nem volt egyszerű időszak, viszont megmaradt egy nagyon erős kötődésem a városhoz. Ezt a fajta otthonosságot egy Debrecen méretű helyen már kevésbé lehet megélni, hiszen Böszörményben az volt, hogy ha kiléptem az utcára, szinte mindig belebotlottam valakibe, szóba elegyedtünk, volt idő egymásra. Nyilván a felnőttkor, a technológiai változás eredménye is, hogy kevésbé tudunk ténylegesen odafigyelni, elidőzni egymással, vagy akár csak unatkozni egy jót egyedül.
Ilyen volt például a Győrössy kert. Oda jártak focizni a fiatalok. Én mondjuk kosarazni jobban szerettem, szerencsémre egy streetballpályát is csináltak az iskola mellé. Még fontosabb találkozási pont volt a Bocskai téren a Táncoló hajdúk szoborcsoport környéke. A deszkások, kosarasok is odajártak, a régi romokból kialakított padokon csúszkáltak – később létrehoztak nekik saját extrémsportpályát is, tehát ezt a funkcióját mára elvesztette a hely, de tovább szépült az a tér, ahol a gimi, a művház, a városi könyvtár is fellelhető. Sokat jártam csocsózni, bulizni szórakozóhelyekre, ezekből több is volt a környéken. Éjszakánként rásegítés nélkül is képesek voltunk este 10-től reggel 5-ig táncolni a haverjaimmal, aztán meg elmentem lenyomni még egy műszakot a krumpliföldön. Amikor szűkültek a lehetőségek, mi is szerveztünk több száz fős bulikat a Fürdőkertbe meg a városi sportcsarnokba.
Engem római katolikusnak neveltek, a keresztanyám hittantanár volt, a bibliai történeteket hamar megismertem. Jártam templomba, ministráltam, bérmálkoztam is, de aztán valahogy elidegenedtem ettől a közegtől, részben azért, mert nem tudtam elképzelni, hogy kizárólag egyfajta hit vezetne az üdvösséghez. Sokat olvastam viszont más vallásokról, filozófiáról és pszichológiáról – az otthoni helyzet miatt kerestem az átkeretezés lehetőségeit. Na meg apukám nagy sci-fi- és Ufó Magazin-olvasó volt, aztán egyszer előkerült a gyűjteménye. A zsánerirodalom egyáltalán nem kötött le, de megszállottan foglalkoztam a különféle paranormális jelenségekkel. Emlékszem, az egyik nyáron, közvetlenül a gimnázium előtt, negyven-ötven könyvet elolvastam, plusz mindig ilyesmiről beszéltem, így rendre megtaláltak a hasonló érdeklődésű emberek.
Mire a gimnáziumba kerültem, a szépirodalmi szövegek is foglalkoztatni kezdtek. De ekkoriban még inkább az olyan újságokat forgattam nagyobb lelkesedéssel, mint a Hihetetlen Magazin. Mivel a sarkon volt egy újságosbódé, iskolába menet figyeltem, érkezett-e friss lapszám, a hetem fénypontja volt, ha igen. Néha az esti bulizások abba csaptak át, hogy kiültünk a padra, és reggelig világmegváltó kérdésekről beszélgettünk, hétvégén meg minikonferenciákat tartottunk különböző részterületek, eltérő hitrendszerek képviselőivel. Aztán mire a gimnázium végére értem, már nem éreztem fontosnak, hogy elvesszek a sokszor egymásnak ellentmondó részletekben.
Terápiás jelleggel kezdtem el verseket írni. Szerintem sokaknak segítene, ha ennek a gyakorlati lehetősége felől lehetne közelíteni az irodalomtanításhoz. Olyan 10 éves koromban tapasztaltam meg, hogy az alkotás képes kihúzni az embert a legmélyebb gödörből is. Próbáltam kezdeni valamit az érzelmeimmel, kifejezni azt, amit nem sikerült kimondani – sokat rajzoltam és sok verset írtam. Ez is ráerősített a szépirodalom és a képzőművészet iránti érdeklődésre. Egyre inkább értettem azt, amit olvasok, ha meg épp nem, utánanéztem az ismeretlen szavaknak, ami sokat segített.
Azért oda mentem, mert se pszichológiára, se magyar–filozófia szakra nem vettek fel elsőre. Az emelt szintű magyarérettségim magas pontszámú lett, de nem volt nyelvvizsgám. Emlékszem, még sírdogáltam is, amikor megjött a felvételi értesítő sms, hatalmas kudarc volt, aztán elmentem 13 órát dolgozni 40 fokban a mákföldre.
Az egyetem megkezdése euforikus volt – megélni, hogy azzal foglalkozhatok, amivel szeretnék, és ösztöndíjat kapok azért, mert tanulok, elismernek. Az oktatók odafigyeltek a véleményünkre, a tehetséggondozásra – hálás szívvel gondolok rájuk. Eleinte egyébként még vállaltam diákmunkát az Aquaticumban, de hamar rájöttem, hogy újságírással és szerkesztéssel is tudok pénzt keresni. Emellett igyekeztem ösztöndíjakat megpályázni. Ez még egy olyan időszak volt, amikor elő lehetett teremteni ezzel annyit, hogy úgy-ahogy elboldoguljon az ember, ma ezt már nehéz elképzelni. Az egyetemre, amely engem bevezetett az irodalmi közegbe, néhányan szinte készen érkeztek, például azért, mert eljártak írótáborba, és már középiskolás korukban folyóiratokban publikálgattak, ehhez mérten az én indulásom kissé késeinek számított, 20 éves koromban jelent meg először versem.
Mindenekelőtt tájékozódtam, hogy kik a jelentős kortárs szerzők, és milyen felületek vannak, bementem a folyóirat-olvasóba, és kiírtam magamnak a szerkesztői elérhetőségeket az impresszumokból. Az első emlékezetes élményem egy 2007-es irodalmi esemény. A Debreceni Költészeti Fesztiválnak az avantgárd szellemiségű OuLiPo-csoport volt a vendége, a nullákból és egyesekből álló szonettet szavaló Jacques Roubaud-tól kezdve a francia vizuális és hangköltészeti közegben kiteljesedő, itt „csiccsolína-accsaccsázó” Papp Tiborig sokan felléptek. Az első megjelent versemet ez az egészen üdítően rebellis est ihlette. Az eredményt a Szkholion egyetemi folyóiratnak küldtem el, ami segített abban, hogy tájékozódjak, pár évvel később szerkesztői tapasztalatot is itt szereztem először, később aztán elindítottuk a KULTer.hu kulturális portált, amely nemrég lett 15 éves.
Ekkoriban ismertem meg az egyetemen Borbély Szilárdot, aki biztatott, hogy próbáljak valamiféle dinamikát adni az irodalmi jelenlétemnek, több helyre küldjek verseket. Végül, de nem utolsósorban pedig ott volt a József Attila Kör, ahol intellektuális értelemben otthonra találtam. A JAK évtizedeken keresztül nagyon fontos bástyája volt a fiatal magyar irodalomnak, sajnos pár éve megszűnt – részben politikai, részben belső okok miatt. Nagy szívfájdalmam, hogy a mostani fiatal generáció nem tapasztalhatja meg azt a miliőt, amit mi átéltünk a szigligeti Esterházy-kastélyban megrendezett nyári táborok idején. A szervezet azért is fontos nekem, mert az első könyvem, a Glaukóma a nagy hagyományú JAK-füzetek sorozat részeként jelenhetett meg 2012-ben.
Az első könyveimben nem használtam mottókat, nem szerepeltettem ajánlásokat, nem akartam direkt módon kifelé vezetni a tekintetet. Az Omlás viszont úgy állt össze, hogy a korábbi kötetekből kimaradt versek alapján próbáltam felfejteni, hogyan tudnék egy egységes összhatású kötethez eljutni. Ezt a lehetőséget felhasználtam valamiféle összegzésre is, így vált fontossá a gesztus, hogy egy-egy verset – a mottókba átemelt idézetekkel jelezve – a Borbély Szilárd-, illetve Takács Zsuzsa-költészettel folytatott párbeszédnek szenteljek, a Tandori inspirálta darab pedig egy korábbi felkérésre született.
Hogyha behozok neveket, az egyfajta hagyomány felé vezeti az olvasó tekintetét. Azt szerettem volna, legyenek ott, ugyanakkor ne váljanak dominánssá ezek az utalások, hogy aki versről versre halad, inkább a kötet belső összefüggéseire figyeljen, aki viszont járatos a kortárs lírában, az lehetőséget találjon a megidézett szerzők felé vezető utak bejárására.
Az elmúlt évtizedekben a verseskötetek egyre inkább elkezdtek túlmutatni az adott időszak termését összefoglaló gyűjteményeken. Az alkotási folyamat fontos állomása, hogy az ember utólag észrevesz összefüggéseket, és elkezd azon gondolkodni, hogyan tudná egybeszervezni a verseit, de van, aki tényleg előre tervez, egy projektként szemléli a témáját. A pályázatok is ebbe az irányba terelik az embert, hogy legyenek világos elgondolásai, ezt díjazza sok zsűri is. Esetemben a Glaukómánál ösztönösen jött, hogy az életemből fontos emberek nézőpontjából vizsgáljak élethelyzeteket, a közös kapcsolatunk állomásait, nehézségeit. Mivel ért egy megerősítés, hogy ez a szerepverses irány működik, haladtam tovább erre, majd kötetté formáltam az anyagot.
A Rítusban áttételesen ugyan, de ahhoz a tinédzserkori élményanyaghoz kapcsolódtam vissza, amiről az előbb meséltem. Rengeteg spirituális hagyománnyal és gyakorlattal ismerkedtem meg, és emberekkel, akiknek nagyon különös tapasztalataik, például halálközeli élményként leírt megéléseik voltak, vagy épp rejtelmes képességeik. A jóhiszemű érdeklődés, nyitottság megmaradt bennem az ilyesmi iránt, viszont sokáig nem igazán akartam foglalkozni ezzel a témával irodalmilag, féltem a megbélyegzéstől. Kellő reflektáltsággal tekintek ezekre a jelenségekre, de közben ez egy hatalmas muníció is lehet, azt hiszem.
Nagyon örülnék, ha Debrecen nem akarna kétszer ekkora lenni, és hogyha fontosabb lenne a város élhetőségének megtartása, mint az, hogy minél nagyobb és dominánsabb gazdasági tényezővé tegyék. Engem kicsit frusztrál, ami az aksigyárak környékén történik, részben emiatt is próbálom követni az eseményeket. Például apró öröm volt az ürömben, amikor nyáron arról szóltak a hírek, hogy lefújják a második ütemet az CATL építésénél, vagy éppen arról, hogy Böszörményben minden kapcsolódó veszélyes kezdeményezést próbálnak kiiktatni.
Szerintem elhibázott dolog, hogy a mezőgazdaságban érdekelt, nagy földterületekkel rendelkező városok környezetében a földet és a levegőt szennyező, a vizeket veszélyeztető tevékenységet folytatnak. Ezek a fejlemények nagyon-nagyon aggasztóak. Pláne úgy, hogy van egy pici gyermekem, aki ideális esetben itt fog felnőni velünk. Jó volna, ha maradni is lenne kedve. Nyilván a kisvárosi szocializációmmal függ össze, hogy szerintem a városnak azt az arcát lenne érdemes erősíteni, ami talán kevésbé van szem előtt. Hogyha például az ember felmegy a Víztorony – egy helyi kulturális helyszín – kilátójába, széttekintve láthatja a hatalmas erdőséget. Az emberek azonban ezt nem használják ki, nem is igazán van benne a köztudatban, hogy a Nagyerdő nemcsak az a kis sétányos rész, amin átmehetünk a víztoronytól mondjuk a Békás-tó hídján keresztül a Debreceni Egyetem főépületéhez. Ott éppen csak elkezdődik az erdő, ahol akár túrázni is lenne lehetőség.
Ugyanilyen fontosnak érezném az épített cívis örökség megőrzését, ha már olyan büszkék rá az itteniek, de amelyet tapasztalataim szerint rendre felülírnak a gazdasági érdekek. A növekvő lakosságszám kielégítésére városszerte társasházak épülnek, és közben a régi, 19. századi épületek sorban tűnnek el. Sokszor látni azt, hogy csak a homlokzatot tartják meg, és mögé építenek mondjuk egy bevásárlóközpontot vagy egy négyemeletes modernista tömböt. Ennek aztán végképp semmi értelme. Könnyen leomló kirakatvalóság.
Egy házrészt laktunk be, ami Debrecen belvárosában, közvetlenül a – most épp felújítás alatt álló – buszvégállomás mellett van, amit vulgárisan csak „parasztelosztónak” nevez sok debreceni. Nem számít jó környéknek, sokan félnek amiatt, hogy átjáróház ez a városrész, itt már a 18. században vásárokat tartottak, ezért is nevezik Külsővásártérnek. A korábbi költöztetési tervek miatt arról álmodoztunk, hogy egyszer megint hasonló funkciót kap majd, vagy park lesz itt, de az állomás felújítása nem ebbe az irányba mutat.
A többség nem lát lehetőséget a város régi épületeiben, pedig ezeknél a cívisházaknál nagyon ki voltak találva a dolgok. Az utcafronti rész most elég zajos, de például a mi belső kertre néző házrészünkben teljes csend van még a nagy munkálatok alatt is. Hatalmas a kapuzat, vastagok a falak és majdnem négyméteres a belmagasság, ami azt is hozza magával, hogy jól tartja a hűvöset a tér, így nyáron nincs szükség klímára. Érdekes tapasztalat, hogy ha rendbe van hozva egy ilyen épület, mennyire élhető polgári hangulatot lehet teremteni. Tényleg más minőség, mint mondjuk panelházban élni, miközben még a felújítást bekalkulálva sem kerül annyiba. Sokan csak ledózerolásra alkalmas helyként tekintenek ezekre a belső kertes házakra. A legtöbb esetben valóban az a vége, hogy felvásárolják őket, és társasházakat építenek a helyükre.
Hú, úgy rémlik, ez az egyetlen versem, ami helyi referenciát tartalmaz…
Próbálok univerzálisabb szinten gondolkodni, és nem a helyi identitás felől közelíteni a problémákhoz. Persze a város szövetében is fel lehet fedezni izgalmas összefüggéseket, mondjuk a szabadkőművesekre utaló nyomokat. Van egy tetőről elszökkenve a Nagytemplom irányába mutató Hermész-szobor a mostanáig McDonald'sként működő épület – a Hungária-palota – felett, itt, az Arany János utca másik végén, ami egy mozaikon feltűnő Hermész-fejjel és egy homlokzati Hermész-szoborral ír le háromszöget. Vagy például a Főtér elrendezését is szokták hasonló összefüggésben vizsgálni, tehát van ebben muníció, a városnak ez a rétege nincs annyira szem előtt. Viszont a határokon túlnyúló összefüggések engem jobban foglalkoztatnak, mint az épületek és az egymáshoz való viszonyuk, a konkrét helyi összefüggések vagy a cívis múlt. Persze ezeken keresztül is fel lehet térképezni személyes és közösségi összefüggéseket, ahogy az a Térey János-életmű esetében látható, de hozzám ez a fajta közelítésmód kevésbé áll közel.
A személyes anyatapasztalatom a könyv kiindulópontja. Ezenkívül vannak olyan himnuszok a szövegek között, amelyek anyaistennőket szólítanak meg, lehetővé téve a témához kapcsolódó képzetkörök széles körű tárgyalását, és visszakacsintva akár a Rítus szövegvilágára is. A Kitakart anyámban a családtörténet és azon belül is édesanyámé sejlik fel. Ennek az életnek a nehézkedése az én vállamat is nyomta egy ideig, hiszen közelről láttam a küzdelmeit. Sok olyan helyzettel szembesültem közös történetünk során, amelyek nem jellemzőek egy tipikus anya-fiú kapcsolatra, de mégiscsak neki köszönhetem az életet. Kisgyerekkoromban egy nagyon szerető, békés, nyugodt környezet vett körül, és szerintem ennek is tudható be, hogy stabilitást tudtam teremteni az életemben. Soha nem vitt el se az alkohol, se a drogok, nem szippantott be olyan közeg, ami elterelte volna a fókuszt a jobb élet felé vezető útról. Megtaláltam, hogyan tudok kimászni a gödörből. Viszont édesanyámnak ez nem sikerült, és egy idő után nem is tudtam együtt haladni vele, később aztán megint szorosabbra fűzte a kapcsolatunkat az élet, és ez a lezárási lehetőség nagy adomány volt, a búcsúra is alkalmat teremtett.
Igen, az Omlás szerkesztése közben derült ki, hogy ezekből az anyaversekből külön anyag lesz, de hagyni kellett még érlelődni magamban a dolgokat. Még benne voltam a gyászfeldolgozási folyamatban, pár évnek el kellett telnie, hogy már ne elsősorban érzelmi alapon közelítsek, merjek ráhagyatkozni poétikai összefüggésekre, hogy jobban észleljem, együtt merre haladnak a versek, merre visznek az álmok. A konceptkötet vagy nem konceptkötet kérdésedre visszakanyarodva: az nem úgy van, hogy előre eldöntöm, márpedig most írok egy ilyen könyvet. Egyszer csak születnek versek, amelyek kijelölik a csapásirányokat, és én járni kezdem azt az utat.
Segített, hogy az élet végét egy új élet lehetőségeként szemléljem. A gyászfolyamatot eloldotta attól a lineáris, megszűnés irányába tartó időszemlélettől, amiben általában gondolkodunk. Helyére a ciklikus időszemlélet került, amely áthatja a mítoszokat és a spirituális hagyományokat, illetve a rítusok alapjául szolgál. Szerintem fontos mozzanat a kötet egészét tekintve, hogy felvillan benne a körkörösség, az újrakezdés lehetősége, amely az elmúlást is egy természetesebb folyamatnak mutatja. Sok furcsa együttállás és érdekes egybeesés van az életemben, ezek egyike, hogy az anyukám is nyilas volt, a feleségem és a kislányom is az, ahogy erről egyébként az egyik vers is számot ad.
Nemrég kaptam a hírt, hogy a friss könyv alapján érettségi tételt dolgoznak ki az alma materemben, így tavasszal biztosan ellátogatok a Bocskai István Gimnáziumba, de a nagy múltú Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep kuratóriumába is bevontak nemrég. A legfontosabb kötődést viszont a Hajdúböszörményi Írótábor jelentette sokáig, 2012-től mindig piros betűs ünnepként szerepelt a naptáramban ez a hét. Fix dolog volt, hogy elmegyek műhelyt tartani a HÍR-re, ami tényleg egy nagyon fontos találkozási pont lett a fiatal irodalmi közeg számára. Sokan indultak innen, például a Petri-díjas Kupihár Rebeka, akivel ti is interjúztatok, vagy épp az új munkatársatok, Ráday Zsófia, akinek most jelent meg a debütáló verseskötete. Sajnos a támogatások elmaradása miatt idén nem tudott megvalósulni a tábor, de azt nagyon remélem, hogy itt nem ér véget a történet.
A debreceni Versműhely is ebből a közegből nőtt ki nyolc éve. A friss szövegek átbeszélésére lehetőséget adó alkalmak szervezésére mostanában kevés időm jut, pedig egy jó közösség épült ki itt publikáló fiatalokból, amely számára a költészet ereje jelenti a kötőanyagot. A sokat kritizált attitűdökön, a várossal kapcsolatos prekoncepciókon az újabb generációk láthatóan képesek oldani, ha nem üldözik el őket innen. Közvetlenséggel, nyitott mentalitással, kísérletező szemlélettel, a megőrizve megújítás szellemében is lehet kapcsolódni a helyi értékekhez. Erre egyébként számos jó példát tudott felmutatni az elmúlt években a helyi kulturális élet.
A MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ és a Debreceni Nemzetközi Művésztelep elindítása egybeesett az én városba érkezésemmel. Ha nincs ez a helyzet, aligha kezdek kiállításkritikákat írni, és most nem taníthatnék kortárs művészeti tárgyakat. A kortárs vizuális kultúrának a református város szövetébe történő integrálása a kisgalériák megszűnésével pár éve megtorpant ugyan, ám bízom abban, hogy nem végleges ez a visszaesés. Sokszor kérdezik, miért élünk még itt, de én a magam részéről azt érzem, bőven van még tennivalónk egymással Debrecennek és nekem.
