Amikor Nádastól a Halott barátaimat olvastam, arra gondoltam, ez olyan, mint átúszni egy öblöt. Kornis Minden emberét olvasni ilyen alapon meg olyan, mint átmenni egy befagyott öblön, balettcipőben. Mintha jégen gyalogolnánk, olyan ez a szöveg: az ember óvatosan halad előre, időnként elesik, aztán az a tévképzete támad, hogy haladhat akár gyorsabban is, nekilendül, de persze elesik megint. Ilyenkor fekszik egy kicsit, azon gondolkodik, hol esett ki a ritmusból, és egyáltalán, mi van a túlparton, amit olyan nagyon meg akart nézni. Nem lehet, hogy inkább holnapra halasztja a megnézését, és addig olvas valami mást?
A gyerekkor jobbára hiány
Van egy olyan benyomásom, hogy Kornis szerint minden érdekes, ami vele történt, nagyjából tizenegy éves koráig lezajlott. Utána már csak az maradt, hogy ezeket a történeteket feldolgozza. Ami nyilván nem egyszerű dolog. Mert ugye vannak azok a gyermekkorregények, ahol az elbeszélő a felnőttkor magasleséről visszatekintve szabatosan, kerek mondatokba formálva leírja a múltat. Ez történt, az történt, ezt éreztem, satöbbi. Viszont a gyerekkor valójában nem így működik. Az ugyanis jobbára hiány – az összefüggő emlékek hiánya. Hogy megvannak bizonyos töredékek, egy halom legókocka szerteszét a szőnyegen, de amikor megpróbálunk belőle tűzoltóállomást építeni (úgy rémlik, a dobozon egy tűzoltó-állomás képe szerepelt, és ami azt illeti, a legtöbb kocka piros, ami szintúgy jel), azt vesszük észre, hogy egyszerűen nem megy. Nincsenek már meg a szükséges elemek, ebből a fura alakú lapos izéből például logikusan négy kéne legyen, de csak egy van, a többi elkallódhatott az évek során. Az átlagíró ilyenkor csal, kipótolja a készletet. Használja a fantáziáját, majd kialakít egy világot, ami pont olyan, amilyennek lennie kell, de nem feltétlenül olyan, mint amilyen valóban volt. Kornis nem így jár el. Alighanem azért, mert nem az érdekli, ami megmaradt, hanem ami hiányzik. Mi több, a hiány maga. Az elveszett idő, amit nem újrakonstruálni akar, hanem megmutatni a maga konstruálhatatlanságában.
Kornisnál a nyelv sem egyszerű valami. Ami az eddigiek fényében érthető, hiszen egy ilyen próza nyelve csak akkor lehet hagyományos értelemben „kész”, ha az ember a felnőttkorból visszatekintve alkotja meg. Ami amúgy praktikus, mert az ember legalább világosan átlátja, mi is történik. Kornis ilyen szempontból sem kívánja segíteni az olvasót. Inkább az foglalkoztatja, hogy meg tudja-e ragadni azt a folyamatot, amikor az elbeszélő (vagyis saját maga) hozzácsiszolódik a saját kifejezőeszközeihez. Mert ez a szöveg is úgy göndörödik, mintha csak tanulná önmagát, azt, hogyan lehet kifejezni komplex, ám hiányos történeteket. Próbálkozik, kísérletezik, hogy a dolgok működnek-e. Leírja, hogy „Eeember”, hátha értelmet tud neki adni. Leírja, hogy „Nemdebár? De de bár. Seggen csúszik Latabár” – mert rémlik neki, hogy ezt régen, a személyes őstörténetben jólesett kimondani, fontos volt kimondani, és szeretné ellenőrizni, most is működik-e. (Mivel benne hagyta a szövegben, úgy vélem, arra jutott, működik.) Leírja, hogy „Mak vak makk”, mert ha közvetve nincs is jelentése, közvetve talán van. Meg amúgy is, tagadhatatlanul jól mutatnak ezek a betűk nyomtatásban.
Vannak írók, akik el akarnak mondani egy történetet. Hogy a gyermekkorregények témájánál maradjunk: mondjuk, a gyermekkoruk történetét. Mert az ugye mindenképpen van nekik, és jólesik nekik abban időzni. Mi volt apával, anyával, a rokonsággal, és mi történt a világban, miközben cseperedtek. Ha valóban a történetet akarják elmondani, akkor bizony nem árt, ha a nyelvet pusztán eszköznek tekintik, ami az információ továbbítására szolgál, de önmagában nem képez gátat tartalom és olvasó között. Ha nem így tesznek, az olvasó adott esetben arra sem jön rá, hogy amiről olvas, az az ’56-os forradalom, nem pedig egy absztrakt álombéli vizes sík. Azt is megtehetik továbbá, hogy picit regényesítenek a történeten, nem is azzal, hogy kitalálnak ezt-azt, hanem hogy ívet adnak a prózának: lesz egy eleje, és tart valami felé. (Ezzel persze alkalmasint eltávolodnak az igazságtól, de nem baj, legfeljebb elnevezik autofikciónak.) Hisz a gyermekkor csak a felnőttek szemüvegén keresztül nézve fejlődéstörténet, út, aminek legfőbb célja, hogy megérkezzünk a felnőttkornak nevezett révbe – valójában önértékkel bíró időszak, aminek saját törvényei vannak, és ezek a törvények semmivel sem alábbvalóak, mint amelyek előtt később kénytelenségből meghajolunk. Sőt, még amellett is érvelhetünk, hogy ez az időszak az ún. „igazi élet”, amikor észlelésünket még nem torzították el a társadalmi konvenciók és lassan megszilárduló véleményünk a világról. Ezt az „igazi életet” a maga valóságában feltérképezni és ábrázolni igazi kihívás, bár bizonyos értelemben inkább régészi, mint regényírói munka.
Hatszáz oldalas prózavers
No most az van, hogy Kornis ilyen értelemben nem regényíró, de igazából régésznek se mondanám. Talán a lírikus szerepfelfogása áll hozzá a legközelebb, hisz végtére is egy mulandó hangulat mélyre bújt igazságát akarja megragadni. Viszont ebben az esetben olyan lírikus, aki egy különös elképzelés folytán hatszáz oldalas prózaversben akarja kiélni magát. Talán az Egy csecsemő emlékiratai című Kornis-könyvhöz érdemes fordulni, abban a szerző felkínál egy lehetséges megfejtést önmagára vonatkozóan: „Kisasszony, bemutatkozom – vakmerő leszek –, én egy ötéves kisfiú és egy ötezer éves teknősbéka keveréke vagyok, továbbá kurva és szerzetes, és egy kis hülye is persze, másfelől, de akinek mégis a birtokában van Buddha homlokszeme.” Amivel nyilván nem vagyunk kisegítve, legfeljebb elfogadjuk, hogy Kornis egyfajta paradoxonember, aki paradoxonprózában gondolkodik – olyan szövegben, ami az elmondhatatlant akarja elmondani. Csak hát az van, hogy ha valaki az elmondhatatlant akarja elmondani, akkor muszáj megőriznie valamit az elmondhatatlanságból. De hát ezzel nyilván küzdjön meg az olvasó. Kornis, azt hiszem, azt írta meg, amit akart.
Kornis Mihály: Minden ember
Prae, 2025, 6990 Ft
