Lógatni a lábunkat a tengervízbe valami távoli szigeten vagy bóklászni egy délolasz történelmi városrészben nekünk rekreációs segédeszköz, az irodalmi szereplőknek azonban gyakran a menekülés egy formája is. Nekik elmenni valahová gyakran inkább azt jelenti, elmenni valahonnan. Megszökni a kudarcok, a hibás döntések elől, felülni egy repülőre, azt remélve, hogy ha elég teret pakolunk a rossz dolgok és magunk közé, akkor megszabadulhatunk azoktól. Ez persze írói szempontból sajátos követelményeket támaszt:
úgy kell megírni a tájat, hogy az folyamatos párbeszédben legyen az utazó belvilágával, ne csak egzotikus háttér legyen, ahol a szereplők teszik-veszik magukat, hanem folyamatos interakció a múlttal.
Pszeudo-riportkönyvből misztikus thriller
Orcsik Roland Hordozható óceán című regénye bizonyos értelemben kakukktojás. Egyrészt, mert Golyó, az elbeszélő utazása legfeljebb tágabb értelemben vehető menekülésnek. Igaz ugyan, hogy motiválja az unalomból, a córeszból és az általános balkáni kallódásból való kiszabadulás vágya, de azért döntését nehéz egzisztenciális szükségszerűségnek látni – a kalandvágy talán jobb szó. Másrészt itt az utazás legkevésbé sem rekreáció, sokkal inkább rokon a gályarabsággal: Golyó és barátja, Pocok egy óceánjárón szakadnak bele a munkába, miközben az úri nép mulat. Mi pedig premier plánban figyelhetjük a már-már vadkapitalizmust, Marx és Engels rémálmát, a tátongó osztálykülönbséget a luxusban dőzsölő turisták és a kialvatlan, vért izzadó proletariátus között. Első blikkre ez a kötet azokhoz a riportkönyvek halmazát erősíti, amelyekben az író első kézből tudósítja az olvasót, hogyan is mennek a dolgok a paraván mögött. De persze ez csak porhintés.
Mert ahogy az olvasó már kezdi azt érezni, megértette, milyen keretek között értelmezhetőek az elbeszélést működtető mechanizmusok, Orcsik borítja az egészet. Elkezdenek szaporodni a megmagyarázhatatlan, mágikus elemek, sátánista szekták kezdenek okkult bűbájoskodásba – a pszeudo-riportkönyv műfajából észrevétlenül átsurranunk a misztikus thriller felségvizeire. Arra a terepre, ahol bármikor kiléphet az egyik kajütből Leslie L. Lawrence, hogy pipára gyújtson. Bár Orcsiknál a végkifejlet szálai némiképp összegabalyodnak – aminek köszönhetően a szöveg a „bűnös élvezet” kategóriából nem tud továbblépni a „megáll az eszem” regények arisztokratikus felsőházába –, bűnös élvezetnek kiváló. Mégpedig főleg azért, mert Orcsik kifejezetten kreatívan használja a színpadot, ami esetében a hajó zárt terei és a nagy víz elkeserítő végtelensége közti kontrasztot jelenti. Óceánjárója helyenként már-már organikus szervezetként jelenik meg, ami folyton átalakul, labirintusokat növeszt magában, ezzel pedig mint környezet kétségkívül párbeszédet kezdeményez a szereplőkkel. Mondjuk, ennek a párbeszédnek az eredménye aligha lehet más, mint egy egészséges paranoia.
A traumákat nem lehet beadni a csomagmegőrzőbe
Orcsiknál a táj ugyan karakteres eleme a regénynek, ám azért megmarad eszközszerűnek. Barnás Ferenc Most és halála óráján című könyvében – amiről kollégám itt írt hosszabban – ennél jóval tovább megy. Barnás központi karaktere Torjai Endre, ez a szuperszenzitív egyéniség, aki akarata ellenére vállára veszi a világ bűneit. Népirtásokról álmodik, és elmaradt jótetteinek emléke gyötri, olyan szinten, hogy még pszichológusa sem tud mást tanácsolni neki, mint hogy menjen el Magyarországról jó messzire, ha kedves az élete.
Az utazás itt kényszer, a kiválasztott délkelet-ázsiai közeg pedig az ígéret földje, ahol talán kibrusztolható a megváltás.
Csak hát az van, hogy a rémálmok bennünk vannak, a traumákat pedig nem lehet beadni a csomagmegőrzőbe a reptéren, mint egy borjúbőr táskát. A puszta helyváltoztatás csak a külső erőket rendezi át, a belvilágunkra való hatása korlátozott, kérdéses tehát Torjai projektjének sikere. Mindezt Barnás egy tárgyilagosnak is mondható, leíró nyelvvel ábrázolja, amivel azt éri el, hogy az olvasó végig kívülről szemléli a főszereplő küszködését. Nem együtt fáj vele, csak regisztrálja a fájdalmat. Ez a nyelvhasználat egyrészt megfosztja az olvasót bizonyos mélyen átélt (esetleg katartikus) emócióktól, de azt gondolom, cserébe pontosságot kínál, ami egyáltalán nem rossz üzlet.
Kitépni a gyökereket és máshol lenni
Péntek Orsolya ezzel szemben fittyet hány a pontosságra. Egyszerűen nincs vele dolga. Az Itt is istenek vannak már idejekorán leszögezi, mivel szakít az elbeszélő, amikor az utazást választja: a bántalmazó környezettel, a párkapcsolati és munkahelyi kudarcokkal. Ezzel pedig voltaképpen el is löki magától őket. Péntek kitépi a gyökereket, és repül. Nem egyetlen kiszemelt helyre, hanem mindenhová: Velencébe, Lisszabonba, Bolognába. A lényeg nem a konkrét hely, hanem maga a máshol levés. Egyfajta utazásterápia, ahol a látvány újszerűsége vagy épp ismerőssége, az emóciók változatossága purgálja ki az emberből a rosszat.
Mindezt pedig csak felerősíti Péntek nyelve, amit királyi út lenne annyival elintézni, hogy „lírai”, mert több annál. Hangulatokat próbál megragadni, a színeket, a zajokat dolgozza bele a szövegbe. Mindig az adott város esszenciáját akarja rekonstruálni, ezért nincs történet, de még anekdoták is csak módjával. Egyedül az van, amit ő a hely lényegeként érzékel, és amit finoman fodrozódó mondataival az olvasóval is megpróbál megosztani. Hátha gyógyul ő is.
Orcsiknál a táj a kaland része, Barnásnál és Pénteknél gyógymód – ám csak Pénteknél nevezhetjük sikeresnek. Ki tudja, melyiküknek van igaza.
Orcsik Roland: Hordozható óceán
Cser, 2025, 4995 Ft
Barnás Ferenc: Most és halála óráján
Jelenkor, 2025, 4999 Ft
Péntek Orsolya: Itt is istenek vannak
Kalligram, 2025, 4500 Ft
