Magyar filmek, hogyan tudnék élni nélkületek?

Számtalan filmrendszer váltotta már egymást, s mindegyik megszülte a maga emblematikus műveit. Abban kell bíznunk, ez most sem lesz másként.

– ezzel zárta a cikkét majdnem tizenöt évvel ezelőtt Muhi Klára forgatókönyvíró, az Inforg Stúdió munkatársa a Filmvilágban, amikor a magyarországi filmkészítés visszafordíthatatlanul, radikálisan, sokak szerint rossz irányba, de végérvényesen átalakult, miután Andy Vajna kormánybiztosi kinevezésével új filmtörvény és új finanszírozás lépett életbe. Ha a 2010 és 2025 közötti filmrendszert – Vajna 2019-es halála ellenére – egynek vesszük, akkor már lehet látni az emblematikus műveket: Saul fia, Kincsem, Testről és lélekről.

Vagy éppen a Pappa pia, a Kölcsönlakás, a Coming Out? A Liza, a rókatündér, a Ruben Brandt, a gyűjtő, a Jupiter holdja? A Most vagy soha, a Hadik, a Sárkányok Kabul felett? Vagy mindegyik egyszerre? És ha nem vesszük egynek?

15 év filmkészítését össze lehet foglalni címszavakban és több sorozatból álló kötetekben is. Vagy egy dokumentumfilmben – például a Partizán által készített, remek Rendszerhibával –, főleg ha hozzácsapjuk az összes többi finanszírozási struktúrát, ami a rendszerváltás után felállt. Minden egyes film készítése, tartalma, utóélete önmagában egy történet volt az utóbbi másfél évtizedben, de

amit magyar filmnek nevezünk, az nemcsak ebből állt, hanem politikából, ellenállásból, sikerekből, kudarcokból, alulról jövő kezdeményezésekből és felülről érkező akaratból.

Mert hol tartunk most? 2025-ben végre révbe ért az utóbbi évek legnagyobb szabású, hatalmas költségvetésű sorozata, a Hunyadi. Az utóbbi 12 hónapban három darab honvédelmi propaganda készült: a Kiképzés című vetélkedő, a S.E.R.E.G. című tévésorozat, és a Sárkányok Kabul felett című, moziba szánt akciófilm Dyga Zsombor rendezésében. Káel Csaba kormánybiztos a saját filmintézete támogatása nélkül – de Lajos Tamás cége, illetve a Mol segítségével – elkészítette a Magyar menyegző című filmet, ami a tallini filmfesztivál nyitófilmje lesz. Rákay Philip a Most vagy soha! után ráfordult a mohácsi csatára.

Amikor ezeket a sorokat írom, éppen elővetítik Kovács Ákos zenészről készült portréfilmet a magyar mozikban, a címe: EMBER MARADJ – Az Ákos-sztori. Eddig. Több mint egy milliárd forint állami támogatást kapott Vidnyánszky Attila Úri muri, megazisten! című filmje, és pont egy apró pénzügyi lépéssel többet, mint A besúgó mögött álló Szentgyörgyi Bálint Egyke című filmje, ami 990 millió forintot. Hogyan jutottunk el idáig, hogy Ákosról államilag támogatott portréfilm, katonai propaganda, és a Nemzeti Színház igazgatójának egy milliárd forinttal aládúcolt filmje készül?

Vajna és a Filmalap

„Olyanok lettünk/voltunk a végére már, mint az operafanok, vagy egy ínyenc klub” – írta szintén Muhi egy másik cikkben arról, hogy milyen is volt magyar filmeket nézni az előző finanszírozási rendszerben, és ennek a mentalitásnak a 2010-ben megalakult Fidesz-kormány meg is találta a két lábon járó ellenszerét. Andy Vajna, a Carolco egykori producere, későbbi kaszinómágnás lett Magyarország filmbiztosa, a központi finanszírozás megtestesítője, annak ellenére, hogy a 2011-ben létrejött Magyar Nemzeti Filmalap (MNF) döntőbizottságában elvileg az övé csak egy szavazat volt a filmtervek elbírálásánál. Gyakorlatilag pedig nem, ezt már akkor is lehetett sejteni, de a halála után biztosra lehetett tudni, például a Partizán dokumentumfilmjének egyik megszólalójától, hogy nagyobb beleszólása volt a dolgok menetébe.

Az előző rendszer és az MNF közötti interregnum érdekes volt. Megjelentek azok, akik pályáztak, megjelentek azok, akik elvi okokból nem akartak az egyablakos rendszerben részt venni. Beszédes volt, hogy 2011-ben a magyar filmművészet legnagyobb élő alkotója, Tarr Béla visszavonult, miután A torinói lóban prezentálta a világvégét, az ország legfontosabb filmes rendezvénye, a Magyar Filmszemle pedig hosszú szünetre ment. A filmek nem tűntek el, mozikba került ebben az időszakban a Bibliotheque Pascal, a Kolorádó Kid, a berlini zsűri nagydíjas Csak a szél, vagy Jankovics Marcell nagy szabású animációs filmje, Az ember tragédiája.

Az új finanszírozással készült filmek 2013-ban kezdtek megjelenni, és az első merítés már próbálta a közönség, a kritika és a szakma összes igényét lefedni. Az előző rendszerben indított A nagy füzet szép példája volt a presztízs történelmi filmnek, az Isteni műszak groteszk fekete komédia volt, a Viharsarok pedig egy queer dráma a magyar vidéken. A közönség viszont nem feltétlenül ezekre, de elkezdett visszatérni a moziba, százezer nézőn felül teljesített a minden értelemben hideget-meleget kapó Coming Out és a Megdönteni Hajnal Tímeát is, majdnem százezret a Swing.

Lehetőséget kapott Zomborácz Virág (Utóélet), Török Ferenc (Senki szigete), Hajdu Szabolcs (Délibáb), de a művészi és közönségbarát ambíciókat a 2015-ös Liza, a rókatündér hozta össze addig a legsikeresebben, míg a mikropénzből készült Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan pedig egy szűk generáció közérzetfilmje lett. Volt csúfos bukás is, a Veszettek című, nagy költségvetésből készült gárda-dráma, feltehetőleg az érthetetlen reklámkampánya miatt is (producer: Kálomista Gábor, aki a Megafilmmel később egyre több lehetőséget kap), de alig érdekelte a nézőket. Nagy publicitást kapott a Toldi esete is, Pálfi György ambiciózus terve a Vajna-rendszer legnagyobb kaszája volt, a rendező később azt nyilatkozta, hogy a meg nem valósult filmjével a filmbiztosnak mindig volt valami baja, akármit is tett. Pálfi elkészíthette még a filmalap támogatásával Az Úr hangja című sci-fijét, de onnantól kezdve folytatta azt az utat, amit a Szabadeséssel megkezdett, és független finanszírozású filmeket készített. Összességében Vajna kinevezése és halála között majdnem tíz évben több mint hetven magyar, vagy magyar koprodukcióban készült film került a mozikba.

2015-ben viszont a modern magyar filmtörténet egyik legnagyobb sikere zajlott. Nemes László Saul fia című holokausztfilmje bemutatkozó filmként rögtön a cannes-i versenyprogramban találta magát, ami már önmagában óriási szó volt. A zsűri a fesztivál nagydíját adta neki, de onnantól kezdve megállíthatatlanul menetelt Nemes filmje, a Golden Globe-gáláig, és Magyarország második legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjáig a következő évben. De addigra már Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmje elnyerte a berlini filmfesztivál fődíját. A díjak segítettek bőven a nézőszámokban, a Saul fiát több mint 250 ezren, a Testről és lélekről-t több mint 130 ezren nézték meg a mozikban, mindkét alkotó kapott finanszírozást későbbi filmjeikre.

Enyedi a berlini szereplése után a kormány kereszttüzében találta magát egy rövid időre. A rendező a Testről és lélekről díja után arról beszélt a német rádiónak, hogy ami Magyarországon történik, az szégyen, és őt félelemmel tölti el. Erre Lánczi Tamás – igen, a mostani Szuverenitásvédelmi Hivatal feje – kikelt ellene, és nehezményezte, hogyha ilyen rossz a helyzet, akkor Enyedi miért fogadott el 500 millió forintot, de Deutsch Tamás is lendületbe jött. A rendező később azt mondta, bánja, hogy azt a két mondatot nyilatkozta.

2017-ben elkészült a rendszer első, igazán nagyszabású, történelmi közönségfilmje, a Kincsem, ami majdnem félmillió embert vitt a moziba. Ezzel a Filmalapnak összejött minden: polcra tehető elismerés (ami a Mindenki című kisfilm 2017-es Oscar-díjával duplázódott is, bár az a Filmalap nélkül készült el), százezres nézőszámok, miközben lehetőséget kaptak elismertebb, idősebb rendezők (Sopsits Árpád: A martfűi rém), fiatalabb pályakezdők (Horváth Lili: Szerdai gyerek) is. Apropó fiatalok, még 2015-ben elindult az Inkubátor Program, amivel sokkal kisebb költségvetésből, egy sikeres pitchelési folyamat után fiatal rendezők is lehetőséget kaptak nagyjátékfilmet készíteni.

Az ígéretesebb filmekkel párhuzamosan megjelentek ugyanis a történelmi témákat feldolgozó, azokat műfaji keretek közé szorító tévéfilmek az NMHH támogatásával: A vizsga, A berni követ, Félvilág, Szürke senkik és így tovább. Ezeknél a tévéfilmeknél – a minőségi megvalósítás mellett – két fő alkotó volt állandó: Köbli Norbert forgatókönyvíró és a producer, akit úgy hívnak, hogy Lajos Tamás. Köbli később olyan filmeken dolgozott, mint a Hosszú Katinka-dokumentumfilm vagy a Blokád, Lajos Tamás cége pedig a Vajna utáni időszak után berobbant a mozifilmek gyártásába is.

De vissza a Vajna-korszakba. Volt olyan ízléstelen túlkapás, mint a Pappa pia, és olyan, tényleg a legalsó szintre belőtt vígjáték, mint a Valami Amerika 3 vagy a Kölcsönlakás, az utóbbi ráadásul Dobó Kata rendezésében – mindegyik több százezer nézőt vitt be a mozikba. De minden ilyenre jutott olyan, ami aktuális társadalmi témákat feszegetett (Vranik Roland: Az állampolgár), bejutott a cannes-i versenyprogramba (Mundruczó Kornél: Jupiter holdja), vagy mondjuk a korát szinte megelőzve egy empatikus szexkomédia volt (Nagypál Orsi: Nyitva). A Jupiter holdja ráadásul rátapintott az idők pulzusára, a főszereplő karakter egy szír menekült volt, aki különleges képességekre tett szert. A kormánypropaganda megszenvedett azzal, hogyan prezentálja az akciófilmes jelenetekkel is operáló Mundruczó-filmet, a TV2 például egyszerűen kihagyta a cannes-i riportból, hogy Jéger Zsombor menekültet játszik.

Kálomista Gábor ennek a cikknek a csehovi pisztolya, aminek ebben a pillanatban kell elsülnie: a producer volt Kostyál Márk rendezői bemutatkozásának, a Kojotnak a producere. A filmben nem voltak konkrétan aktuálpolitikai utalások, de azért a NER berendezkedésére eléggé emlékeztetett az agresszív kiskirályokkal és a stróman politikusokkal. A filmet Kálomista egy cége gyártotta (Megafilm), egy másik a reklámkampányát menedzselte, a Kojot végül kevés moziban, kevés teremben, kevés néző előtt ment, majd még a Magyar Filmdíj-jelölésénél is voltak átláthatatlan kavarások. A Megafilm végül a mozipremier után feltöltötte YouTube-ra, hogy bárki megnézhesse, de rossz, akadozó minőségben, hanghibával.

A Kojot ritkaság volt olyan szempontból is, hogy a mában játszódott, viszonylag mai problémákkal foglalkozott, tulajdonképpen a korszakra is reflektált, amiben készült. Ilyenre azért nem nagyon volt példa ebben az időszakban, a legnagyobb aktuálpolitikai felhördülést Nemes Gyula Zéró című filmje hozta, amiben az egyik szereplő politikusok képére lövöldöz puskával, de Orbán portréját ki kellett satírozni, a kész filmben olyan, mintha kikaparták volna a nyersanyagból is. Tudom, ugyanis egy vagyok az ezernél is kevesebb embernél, aki moziban megnézte. Történelmi filmek viszont foglalkoztak úgy a mával, hogy a tegnapról szóltak: a Nemes Lászlótól a Napszállta a fasizáló Európát mutatta be az első világháború előtti Budapest forgatagában, Török Ferenctől az 1945 pedig azt mutatta meg, hogy mi történik akkor, ha az áldozatok megindulnak vissza haza, a kollaboránsok közé.

Ha egészként néztük a Filmalap által felkarolt filmek témáit, még akár progresszívnek is lehetett mondani. Nem is kellett sokat várni, hogy a jobboldal támadja a filmipart, többek között az akkor még csak forgatókönyv stádiumban lévő, a nándorfehérvári csatát feldolgozó Szász János-filmmel, ami a sajtó kereszttüzébe került az állítólagos történelmi csúsztatásai miatt. A film sosem készült el, Szász pedig ettől függetlenül elhagyta az országot.

Aztán 2019-ben Andy Vajna meghalt. Az utolsó magyar film, amit halála előtt bemutattak, a Rossz versek volt Reisz Gábortól.

Káel és a Filmintézet

„Épített egy jól működő rendszert a filmszakmában, aminek az első perctől kezdve látható gyengéje volt, hogy a személye köré épült. Nem kell hozzá okosnak lenni, hogy lássuk, nélküle fenntarthatatlan lesz” – írta Simó György, a Vajna-rendszer előtti Magyar Mozgókép Közalapítvány kurátora a nekrológjában az Indexen. Ha fenntarthatatlan nem is lett az, ami a halála után következett, megkérdőjelezhető igen: Káel Csaba kinevezése után elvágták olyan filmek előkészítését vagy gyártását, mint Pálfi György betyárfilmje, vagy Reisz Gábor következő projektje. A nándorfehérvári csatáról szóló történelmi film ment a kukába. A döntőbizottságot lecserélték, a filmalapot pedig átnevezték Nemzeti Filmintézetre (NFI), aminek a koronavírus-járvánnyal is meg kellett küzdenie.

Az NFI nem azt jelentette, hogy azonnal minden film rossz lett, hiszen még kipörögtek az előző projektek, az Inkubátor Program pedig még mindig termelte az érdekesebb alkotásokat: Legjobb tudomásom szerint, Magasságok és mélységek, Larry, Lefkovicsék gyászolnak, Kék Pelikan, Műanyag égbolt, Zanox. De valami a 2020-as évek elején mintha kezdett volna lassan elcsúszni, a minőség ziláltabb, a témák egyre zavarba ejtőbbek lettek – az Együtt kezdtük furcsa osztálytalálkozása vagy Az almafa virága vietnámi koprodukciója nem hiszem, hogy átment volna a szűrőn pár évvel korábban. Ez a két film külön-külön több mint 300 millió forint támogatást kapott, Az almafa virága nem érte el a tízezer nézőt, az Együtt kezdtük-nek meglett a 45 ezer.

A filmes rendszerváltás ráadásul egybeesett egy szimbolikus oktatási eseménnyel, az SZFE átalakításával, vagyis pontosabb kifejezéssel a szétverésével. Magyarországon nem ez a művészeti egyetem volt az első, ami átalakult alapítványi fenntartásúvá, de a Színház- és Filmművészeti Egyetemnél ezt vészesen gyorsan akarták átverni. A diákok ellenálltak, tüntetéseket szerveztek, blokád alá vonták az épületet. „Nyugodtan nevezhetjük véleményterrornak, ami az egyetemen folyik, olyan szinten terrorizálják egymást a diákok” – mondta az ellenállás idején Lajos Tamás, aki az alapítvány kuratóriumának tagja lett. Az SZFE modellváltása lezajlott, de az ellenállás tovább élt, létrejött a FreeSZFE Egyesület, ami továbbvitte az intézmény szellemiségét, és jelenleg is működik – itt készült többek között Olasz Renátó bemutatkozó filmje, a Minden csillag is.

A Vajna-rendszert a jobboldali sajtó és közvélemény rendszeresen támadta azzal, hogy kevés történelmi film készül, ami amúgy teljesen érthetetlen vád volt, hiszen készült bőven (A nagy füzet, Saul fia, Anyám és más futóbolondok a családból, A martfűi rém), csak nem feltétlenül úgy, és olyan értelemben, ahogy egyesek szerették volna. Az NFI korrekciós pályára lépett, és elkezdte a magyar történelmet úgy hajlítani, hogy bizonyos egyeseknek megfeleljen, és kifejezetten a hősi, nemzeti történeteket dolgozza fel. A mai napig nyögjük ezt a trendet, aminek a legsúlyosabb példája a Most vagy soha!, az 1848. március 15-i eseményeket feldolgozó, többmilliárdos költségvetésű, miniszterelnöki engedéllyel különpénzt is kapó történelmi film, amelynek Rákay Philip és Szente Vajk voltak a forgatókönyvírói és producerei. A pátoszos, történelemmel hadilábon álló Most vagy soha! nagyjából 150 ezer nézőt vitt a mozikba, kevesebb mint a felét annak, amit a Semmelweis című életrajzi film összehozott. És még Bencsik András szerint is rossz volt, ami miatt létrejött az a helyzet, hogy mélységesen egyet kell értenem Bencsik Andrással.

A Most vagy soha! a történelmi jéghegy csúcsa volt, előtte még volt szerencséje a magyar közönségnek a Trill Zsolt és Molnár Áron főszereplésével készült Hadikhoz (több mint 2 milliárd forint támogatás vs. 57 ezer néző), illetve „a köztévé karácsonyi szenzációja”-ként felvezetett, bizonyos szempontból tényleg szenzációszámba menő Aranybulla-tévésorozathoz, amelynek szintén Rákay Phillip volt a gyártója. Még 2022-ben kapott összesen két és fél milliárd forint állami támogatást a tatárjárásról szóló 1242 – A nyugat kapujában, ez a film most, 2025-ben, a bemutató után két héttel alig több mint hétezer nézőnél tart.

Egy ötletben viszont a Káel-rendszernek sikerült felülmúlnia az előzőt azzal, hogy egyszerűen tökéletesítették a Pappa pia akkor elfuserált receptjét, megfűszerezték a társadalomban lappangó nosztalgiával (lásd Nyugati nyaralás, de akár Kék Pelikan), és Demjén Ferenc rogyásig hallgatott dalaival. A végeredmény a Hogyan tudnék élni nélküled? lett, a rendszerváltás óta legtöbb nézőt, több mint egy millió jegyet jelentő közönségfilm, aminek már a második része is készül.

Valószínűleg az abszurd történelmi filmek és az önkényes döntések fogják meghatározni utólag a Káel-időszakot, de ez nem azt jelenti, hogy bizonyos döntések vagy törekvések rosszak voltak.

Az NFI beszállt Nemes László és Enyedi Ildikó új filmjeibe. A Filmarchívum lelkiismeretesen végzi a munkáját, felújít és fesztiváloztat magyar klasszikusokat, bár ezeket sajnos külföldről kell beszerezni, ha fizikai formátumban szeretnénk birtokolni otthon a restaurált filmeket. Elindult még 2020-ban a Filmio, aminek a technikai lehetőségei már akkor sem voltak a legjobbak, és azóta talán nem is nyúltak hozzá, de elérhető lett elfogadható minőségben nagyon sok felújított magyar film. Ez mindentől függetlenül egy jó dolog.

Ahogy az is, hogy a szervizmunkák száma az adókedvezménynek és a viszonylag olcsó munkaerőnek köszönhetően brutálisan megnövekedtek az időszakban, tényleg a teljesség igénye nélkül a Dűnét és a Szegény párákat érdemes kiemelni, ami nemcsak rengeteg szakembernek adott munkát, két magyarnak pedig Oscar-díjat: Sipos Zsuzsanna és Mihalek Zsuzsa berendezőknek. A magyar filmesek pedig szívhatták a fogukat, ugyanis a folyamatos szervizmunkák miatt képtelenség volt néha munkaerőt szerezni, pedig még a Filmalap idején indítottak olyan programot, ami támogatta a filmes képzéseket a szakiskolákban.

Letérni a pályáról

A hivatalos filmfinanszírozással szemben megjelent az ellenpont is. A zéró pénzből, állami támogatás nélkül létező filmezés nem volt ismeretlen Magyarországon – lásd a már említett Karlovy Varyban díjazott Szabadesést –, de Hajdu Szabolcs utat mutatott 2016-ból azzal, hogy diákok segítségével, minimális stábbal, a saját lakásában, feleségével, Török-Illyés Orsolyával és közös gyerekeik szereplésével elkészítette az Ernelláék Farkaséknál-t. Ismerős helyzetek, ismerős közeg, kamaradráma – Hajdu még két filmben tért vissza ebbe a világba, amit ő alkotott magának, de közben még az epizódokból álló Békeidőt is hasonlóan készítette el.

Az államtól független útra pedig rálépett Schwechtje Mihály (Remélem legközelebb sikerül meghalnod, Sünvadászat), majd később Reisz Gábor (Magyarázat mindenre), Till Attila (És mi van Tomival?), Pálfi György (Mindörökké, Tyúk), Szimler Bálint (Fekete pont) is. A klasszikus játékfilmek mellett az avantgarde vagy kísérleti film is élt, Lichter Péter experimentális projektjei megjárták a műfaj fesztiváljait, a Buharov-fivérek pedig két filmet is készítettek, az egyiknek ráadásul a most már hollywoodi karriert egyengető Rév Marcell volt az operatőre.

Ami a Vajna-rendszer alatt még kuriózum volt, az a Káel-időszak alatt már annyira bedurvult, hogy 2024-ben már több független filmet néztek a magyarok, mint olyat, ami állami támogatásból készült. A független film ráadásul már prominens volt a magyar nézők körében, az aktuálpolitikai Magyarázat mindenre és a közoktatásról szóló Fekete pont is átlépte a százezres nézőszámot, az előbbi pedig a nemzetközi elismerést is megkapta azzal, hogy a velencei filmfesztiválon szekciójának fődíját megnyerte, majd több országban is forgalmazták. A független film 2024 végére jutott el egy logikus végponthoz, amikor a rendszerből kitessékelt sikerfilmes, Herendi Gábor rendezésében elkészült a Futni mentem, és biztos vagyok benne, hogy mindenki legnagyobb meglepetésére, de 736 ezer nézőt produkált. Valószínűleg lett volna több is, ha nincs már egy előre aláírt időpont arra, hogy mikor kell a filmnek elhagynia a mozikat a netflixes megjelenés miatt. De a Futni mentem sikere bebizonyította azt, hogy létezik olyan széles közönségnek szánt filmkészítés, ami népszerű és sikeres lehet, állami támogatás nélkül.

2024 tele olyan érdeklődést hozott a magyar mozikban, ami korábban elképzelhetetlen volt. A közvélekedés szerint a magyar filmek kiütik egymást a mozikban, a nézők általában egyre kíváncsiak egy adott héten, már ha kíváncsiak rá egyáltalán. A Covid óta jelentősen megcsappant mozilátogatás mintha meg sem történt volna akkor, amikor egyszerre futott a cseh remake és a Demjén-musical. Ha a mozijegyek vásárlásában mérjük a sikert, akkor 2024 második fele lenyomott mindent, ami előtte jött, és nagy kérdés, hogy sikerül-e megismételni. Az alkotók mindenképpen szeretnék, a Futni mentem producerei rámentek egy másik cseh film feldolgozására, a Hogyan tudnék élni nélküled? folytatása pedig már készül, igaz, az eredetit rendező Orosz Dénes nélkül.

Nem csak játékfilm van, hé!

A magyar film sikerét hajlamosak lehetünk azzal azonosítani, amit az élőszereplős játékfilmek elérnek, pedig animációkban és dokumentumfilmekben is iszonyatosan erős korszak volt ez. Az animációs filmek egyszerre két pályán mozogtak: egyszer ott voltak a MOME oktatásából kikerülő, fesztiválsikereket (Vácz Péter: Nyuszi és az őz) és Oscar-shortlistet (Bucsi Réka: Symphony no 42.) is elérő filmek a korszak elején, Buda Flóra Anna 27 című – állami pénz nélkül készült – alkotása pedig a legjobb rövidfilm lett Annecy-ban és a cannes-i filmfesztiválon 2023-ban. Egész estés animációs filmek is készültek, a régóta dédelgetett Kojot négy lelke, a Műanyag égbolt emlékezetes sci-fije, a Kék Pelikán vonatjegy-hamisítós dokumentumfilmje, a Toldi vagy a Csongor és Tünde adaptációk. 2025-ben már a magyar animáció volt a díszvendég Annecy-ban, a világ legnagyobb animációs filmfesztiválján.

Habár a saját gyártású, saját kútfőből készített magyar tévésorozatot már 2010 előtt is grundolt az HBO (Született lúzer), a váltást az Aranyélet és a Terápia felbukkanása jelentette a tévézésben. Mindegyik külföldi minta alapján készült, ahogy még a későbbi magyar sorozatok is a kereskedelmi csatornákon, de a magyar csatorna bátor lépése nélkül nem létezne (streamingkorszakot megsínylő) A besúgó, és valószínűleg az RTL sem kezdett volna bele olyan nagyobb volumenű, saját ötletből készült sorozatok gyártásába, mint A király, a Bróker Marcsi, a Mellékhatás vagy a Gólkirályság.

Nem kereskedelmi tévé és nem külföldi ötlet volt a több évadot is megért Munkaügyek az M1-en, ami Tóth János néven még saját spinoffot is kapott. A sorozatok producere Kálomista Gábor volt. Persze nem kellett mindig az eredeti ötlethez ragaszkodni, a magyar RTL nagyot ment olyan külföldi minták helyi változatával, mint a Válótársak (holland eredeti), A mi kis falunk (szlovák eredeti) vagy a Drága örökösök (horvát minta).

Ebben az időszakban nagyon markáns dokumentumfilmek is készültek: a Káin gyermekei a szocializmusban készült Bebukottak folytatása volt, a gyomorszorító Egy nő fogságban egy házi rabszolgaságban élő nő kálváriájáról szólt (és a vele foglalkozó filmes dilemmájáról), a Vad Magyarországgal megjelent ismét a moziképes természetfilm, a Balaton Method az új magyar zenekarokat mutatta be látványosan, a Tobi színei pedig örök testamentuma lesz annak, hogy támadhatja a politika méltatlanul az LMBTQ embereket, de a család az család. Ez a bekezdés tényleg önkényes, és lehetne sorolni sokáig a filmek címeit, akár azokat is, amik moziba sem kerültek, vagy azok, amiket magyar sajtóorgánumok hoztak létre (A dinasztia a Direkt36-tól, a Valótlanul a 444-től vagy A nagy játszma a Telextől).

Habár már előre mentegetőztem, semmiképpen sem szabad kihagyni az élőszereplős rövidfilmeket sem a felsorolásból. Már rögtön 2010-ben bekerült a cannes-i versenyprogramba az Itt vagyok, Szimler Bálint filmje. Till Attila a vidéki rabszolgatartásra hívta fel a figyelmet a Csicskával, és bemutatta egy szélesebb közönségnek Thuróczy Szabolcsot. Az Újratervezés (rendezte: Tóth Barnabás) keserédes sztorija Pogány Judittal hatalmas megtekintést hozott össze az interneten. A már emlegetett Mindenki pedig összehozta nekünk az élőszereplős rövidfilmes kategória eddig egyetlen Oscar-díját 2016-ban, és ezzel a témával már át is kötök a következő részre.

Moziba be

Ugyanis 2010 óta gombamódra kezdtek el szaporodni a filmes rendezvények is. Voltak, amik ebben az időszakban örökre szögre akasztották a kabátot: a Titanic filmfesztivál végleg elsüllyedt, a rövidfilmes Busho idén októberben mondta azt, hogy ennyi volt. Ami viszont kitartott, az tényleg kitartott: egyértelmű sikertörténet a Friss Hús Nemzetközi Rövidfilmfesztivál, ami már önmagában attól dicséretes, hogy éveken keresztül adott platformot és díjakat a temérdek rövidfilmnek, ami Magyarországon készül különböző oktatási intézményekben, és azokon kívül, de 2025-re már Oscar-kvalifikáló filmfesztivál lett. Ez azt jelenti, hogy amelyik film itt díjat nyer, az már teljesítette a feltételt a nevezéshez.

Megint csak dicséretes, hogy több, régebb óta létező esemény túlélte a Covidot és az azóta lankadó mozibajáró kedvet: még mindig megy a Verzió, a BIDF, a miskolci Cinefest (gyakran olyan nemzetközileg is nagy számnak tekintett vendégekkel, mint Sean Baker, Colin Trevorrow vagy az egy ideig Magyarországon élő Peter Strickland), a szolnoki ATAFF vagy az operatőri munkára összpontosító szegedi Zsigmond Vilmos Filmfesztivál. Események nélkül nincs közösség, közösség nélkül pedig nincsen mozi – ezt építette fel éveken keresztül a rendezvénysorozataival a budapesti Cinema Niche, ami a különböző változataival együtt (Celluloid Nights, CineKorda), szinte a Bolygó kapitányaként állt össze, hogy létrejöjjön az ország legújabb filmfesztiválja, a Budapest International Film Festival, azaz a BIFF 2024-ben.

Központi eseményekből is egyre több lett, bár a korszak elején bezárt Filmszemle helyét nem tudta átvenni a veszprémi MOZ.GO, ahol a Magyar Filmdíjakat osztják évről évre. A Budapesti Klasszikus Filmmaratont viszont oda lehet tenni az egyértelműen pozitív fejlemények mellé, ezen a szeptemberi fesztiválon a Filmarchívum bemutatja a legújabb felújított magyar filmeket, hoz külföldi felújításokat, és olyan vendégeket hoznak hozzá, mint Wim Wenders, vagy mint idén Atom Egoyan és David Cronenberg.

A Filmszemle helyét nem tudta átvenni semmi, ezért létre kellett hozni azt megint. Ami tulajdonképpen a korszakot is szépen keretezi: 2025-ben ugyanis független producerek és szervezők segítségével létrejött az, ami a Vajna-rendszer kezdetén megszűnt, és megint volt Magyar Filmszemle, ahol megmutathatta magát megint a magyar film, és a szakma összejöhetett. Az utóbbi tizenöt év története ez kicsiben: ami nem volt, azt létre kellett hozni.

Ez a cikk a magyar kultúra elmúlt 15 évét vizsgáló sorozatunk második része, elsőként az irodalom és a könyvkiadók helyzetével foglalkoztunk.