Magyarországon minden film elkészülte politikai döntés eredménye. Akkor is, ha van állami pénz, akkor is, ha nincsen. Én is szeretnék egy olyan országban élni, ahol egy filmre lehet úgy tekinteni, mintha vákuumban készült volna, mintha teljesen mindegy lenne, mennyi pénz ment el rá, mekkora finanszírozás áll mögötte, hány milliárd forintos külön büdzsét kapott egyenesen a miniszterelnök jóváhagyásával, és így tovább. Nem minden politikai döntés rossz értelemszerűen. Ha elfogadjuk azt, hogy a kultúra fenntartása az állam feladata is, akkor bizonyos alkotókat támogatni kultúrpolitikailag érthető döntés. De mint ahogy abban az összetett szóban is olvasható, politikai döntés lesz.
A helyzetet különösen tudja nehezíteni, ha ez a finanszírozás olyan filmekre megy, amelyeknek az üzenete egybevág azzal az állami kommunikációval, ami az ingyenes propagandalapokban, az utcai óriásplakátokon, vagy az állami televízióban visszaköszön. Amikor a nyugat-európai erők önkényes, a szuverenitásunkba beavatkozó hatalmak (Hadik, Most vagy soha), vagy amikor a katonáink idegen országokban is hatékony, önfeláldozó erők (Sárkányok Kabul felett), az pont ilyesmire példa. Valahogy a kettő megállapítás közötti feszültséggel nem nagyon foglalkozik senki. Ezek a filmek ha nem is azért jöttek létre, hogy határozott kormányzati, kül- és belpolitikai üzeneteket közvetítsenek, nagyon olyan benyomást keltenek.
A Magyar menyegző ennek egy teljesen új szintje a politikai filmkészítésben. A rendezője Káel Csaba, Magyarország filmbiztosa, a magyar állami filmkészítés első számú embere. Káel eddig egy filmet rendezett, a 2002-es Bánk Bán-operát. Véletlen egybeesés, de pont most fog megjelenni blu-ray lemezen itthon. Az operatőre és producere Lajos Tamás, a Szupermodern stúdió alapítója, a magyar állami filmkészítés második számú embere, ha a finanszírozott filmek arányát tekintjük. Ez nem azt jelenti, hogy minden, az ő neve alatt készült film silány minőségű. Amikor a Telex a Sárkányok Kabul felett sajtótájékoztatóján rákérdezett az ellopott katonai eszközökre, a producer azt kérte, hogy mondjuk meg, milyen külföldi finanszírozásból működünk. Lajos idén Kossuth-díjat kapott.
A film forgatókönyvírója egy Békési Miksa nevű fantom, akinek semmi nyoma nincsen az elérhető filmes adatbázisokban, ez az első írói kreditje. A film nyilvános forgatási napján nem volt jelen, a tallinni filmfesztiválon tartott díszbemutatón és közönségtalálkozón nem volt ott. Káel a sajtónapon mégis úgy hivatkozott rá a Filmhu forgatási beszámolója szerint, mint egy létező személy, aki otthon van a nyolcvanas évek Erdélyében. A turpisság ott lehet, hogy idén tavasszal még nem az ő neve szerepelt forgatókönyvíróként a sajtóanyagokban, hanem Buzás Mihályé. Buzásnak már vannak kreditjei, ő írta és rendezte A kis utazás című filmet 2000-ből, dolgozott kereskedelmi tévék napi sorozatain (Mintaapák, Doktor Balaton). Hogy Buzásból hogyan lett Békési, az egyelőre nem derül ki.
A Magyar menyegző a Nemzeti Filmintézet támogatása nélkül készült, de túlzás lehet azt mondani, hogy nem állami pénzből készült. Ugyanis támogatta az MTVA, részben állami tulajdonban lévő Mol — Új Európa Alapítvány, és többek között az Alapjogokért Központot vagy a CPAC-et szervező Jogállam és Igazság Kft.-t milliárdokkal kitömő közérdekű vagyonkezelő, a Batthyány Lajos Alapítvány. Ezek nincsenek eltitkolva a filmben, ott van mindegyik logója a stáblista végén.
Én örülnék a legjobban, ha ezeket nem tudnám. Ha elintézhetném egy mondattal úgy, ahogy a Rogerebert.com amerikai kritikusa, aki Tallinnban látta, és annyit írt róla, hogy „egy vibráló, nyolcvanas években játszódó romkom, ami a szívében annyira életteli, mint a táncok benne”. Én lennék a legboldogabb, ha az előző bekezdéseket mind kitörölhetném, és foglalkozhatnék csak azzal, hogy a Magyar menyegző mit, hogyan és miért próbál elérni, milyen eszközöket használ, egyáltalán: miről szól, és mit jelent ez. Szóval elkezdem ezt a részt, de egy pillanatig se felejtse el senki, amit eddig írtam.
A Magyar menyegző egymondatos összefoglalója még az ötlet szintjén ez lehetett: mi lenne, ha Demjén helyett néptáncolnának a Hogyan tudnék élni nélküled?-ben. Mi lenne, ha fognánk egy pár snájdig magyar legényt, és a nyolcvanas években mindenféle sumák okokból eljuttatnánk őket Kalotaszegre, ahol egy esküvőn olyan galibába keverednek, hogy az csak na? A két snájdig legény Péter (Kovács Tamás) és András (Kövesi Zsombor). Mindketten úgy néznek ki, mintha egy kilencvenes évek Gillette-reklámjából léptek volna ki. Péter néptáncol is, de van közös rockzenekaruk, aminek az a neve, hogy L.U.K.. Az egyik próbán meghallgathatjuk a számukat, aminek az a refrénje, hogy „Luk luk luk luk / Fekete lyuk / Luk luk luk luk / Betapasztjuk”. Már rögtön közös pont a Hogyan tudnék élni nélküled?-del, hogy elképzelése sincs, hogyan működik vagy néz ki a rockzene. Az egyetlen kortárs dal, ami megszólal, a Beatricétől a Motorizált nemzedék.
De vissza a cselekményre: Péter nagyon szeretne egy új gitárt vásárolni. Talál egy eladót, egy valami miatt angol akcentussal beszélő, Bond-főgonoszként viselkedő, macskát simogató Lászlót (Anger Zsolt). Péternek nincsen pénze, de László ajánl egy nagyon jó dealt. Ha Magyarországra csempésznek szentképeket Erdélyből, akkor övé lehet a Stratocaster. A srácok belemennek, de Kalotaszegen várja őket egy másik konfliktus is. András unokatestvére, Kata (Törőcsik Franciska) ugyanis szeretne Magyarországra menekülni, és ehhez szeretne hozzámenni Péterhez. De Katának már van elvileg párja, a helyi rendőr fia, Gyuri (Rohonyi Barnabás). Káel szerint a Magyar menyegző története vele történt meg, eddig még sajnos nem részletezte, hogy pontosan melyik sztori és hogyan.
Ez alapján azt gondolhatnánk, hogy a Magyar menyegző egy vérbő melodráma, csihipuhival, bicskázással, stratégiai pontokon elhelyezett tánccal, egymás nyakába borulással, erdélyi kolorlokállal. Ez igaz is, de Káel ezt a melodrámát egy ötvenes évekre emlékeztető ismeretterjesztő film szándékaival ötvözi, ami semmi időt vagy lehetőséget nem ad arra, hogy a látszólag idegennek tett világot és időt a néző saját magának fedezze fel, hanem rögtön elkezdi magyaráztatni a szereplőivel.
Ha zakuszka kerül az asztalra, akkor pár másodperc kell, hogy az egyik vendég gyorsan összefoglalja, mi is az. Amikor megkezdődik az esküvő, akkor a szokásokat folyton magyarázni kell a főszereplőnek, mintha Erdély (valójában a szentendrei skanzen) egy egzotikus, távoli birodalom lenne, ahol az egyszerű pesti nem ért semmit, de még azt sem, hogy pálinkát isznak ott reggelire, vagy hogy a templomokban külön élnek a férfiak és a nők. Káel egy letűnt kor eltűnt világának akart emléket állítani, de leginkább egy letűnt elbeszélési módnak sikerült, ahol az útifilmek narrátorát lecserélték Törőcsik Franciskára.
Lajos Tamás operatőri szerepben említette a kolozsvári születésű Korniss Péter fotóit. Korniss évtizedeken keresztül fotózta pont ezt a világot, amit a Magyar menyegző próbált elkapni, de a fotós munkásságával ellentétben Lajos képei olyanok, mintha húsz évvel ezelőtti reklámokat néznénk, ahol mindenkire egyenlő fény jut, a képen kívül pedig mindig valami mesebeli gigareflektor világítja be a teret, legyen szó a döngölt agyag házról, vagy a pajtáról, ahol furcsa módon haszonállat csak akkor bukkan fel, ha humorra van szükség. A film csúcsjelenetében Péter és Kata úgy táncolnak a Fellegajtó nyitogató című népdalra az esküvőben, hogy a kamera körülöttük forog, a többi táncos pedig sokkal gyorsabban ropja – technikailag igényes, de történetmesélés szempontjából furcsa, ahogy két, nagyon koncentráló színészt kell nézni, akiken a vonzalom szikrája pont azért nem látszik, mert a mozgás miatt gyakran takarásban van az arcuk.
A néptáncos betétekre még ennyi vizuális invenció sem jutott, Káel több kamera képe között vág, amivel szétszabdalja az emberi teljesítményt is. Ezt a fajta sűrítést teljesen nélkülözi a közepén, amikor tulajdonképpen végig kell nézni, ahogy a násznép vonul az utcákon, a vőfély beszédet mond, és így tovább. Steril, vizuális koncepció nélküli, ismeretterjesztő filmes megoldás. Amihez néha a színészek is idomulnak, valószínűleg azért, mert nem sok mindenbe kapaszkodhatnak. Törőcsik Franciska a menekülni vágyó tűzrőlpattant menyecske, Kovács Tamás a jóvágású városi legény, Kövesi Zsombor pedig a csibész. Megértem, hogy Magyarországon kevés a lehetőség filmes szerepekre, és biztosan minden szakmai döntésnek megvan az oka, de nagy kár, hogy az ígéretes rövidfilmes szerepei után Kövesi utolsó szerepei között az Együtt kezdtük, a S.E.R.E.G. és a Magyar menyegző van, akár ő tehet erről, akár azok, akik ilyen döntéseket meghoznak. Rohonyi Barnabás járt a legjobban, az ő karaktere sem bonyolultabb, de leginkább gyűlöletes, féltékeny szemmel verésekből áll, amire maradéktalanul képes.
A Magyar menyegző viszont nagyjából annyira képes emléket állítani a saját témáinak, ahogy az interaktív múzeumi tárlatok szoktak. Megnézhetjük, hogyan táncoltak, hogyan zenéltek, hogyan esküdtek ott Kalotaszegen egy naiv, giccses elképzelés és megvalósítás szerint, ahogy egy diákoknak szervezett vezetett túrán tennék a skanzenben. Hiába elvileg személyes Káel története, amit a szemünk előtt látunk, olyan, mintha papírfigurákkal történt volna meg egy pompás népviseletbe öltöztetett kartonvilágban. Nehéz benne felfedezni az alkotó szándékot a művészi gőgön kívül. Ez a film elkészült, mert befolyásos emberek a cikk első feléből úgy döntöttek, hogy szeretnék elkészíteni, és nem kellett semmilyen feltételnek megfelelni. Lehet, hogy mégis a Magyar menyegző lesz a 2020-as évek meghatározó magyar filmje.
A Magyar menyegző bemutatója a tallinni filmfesztiválon volt. Akkreditált újságíróként a fesztivál online rendszerében láttam. A magyar bemutatója január 22-én lesz.
