Vásárhelyi Mária: Szép lassan megtanultam, hogy csak a propaganda számít

„Rettenetesen csalódottak és kiábrándultak voltunk, és most újra reménykedik a többség, ki jobban, ki kevésbé, de újra felébredt a remény. Az viszi előre a világtörténelmet, hogy mindig vannak, akik bizakodnak abban, hogy jobb lesz, és képesek is ezért tenni” – mondta Veiszer Alinda műsorában Vásárhelyi Mária szociológus, akinek az Akik elhitték a 20. századot című könyve a könyvhétre jelent meg az Open Books gondozásában.

Az édesapját, a Nagy Imre-perben öt év börtönre ítélt Vásárhelyi Miklós alakját és szövevényes élettörténetét középpontba állító kötet címével és a Családtörténet az illúziók korából alcímmel összefüggésben Vásárhelyi Mária elmondta: az első Nagy Imre-kormány 1953-as megalakulásától sokan reménykedtek abban, hogy véget ér a borzalom, a Kádár-rendszerről azonban nehezebb volt elhinni, hogy egyszer lezárulhat. Egyrészt, mert a Kádár-rendszer közel sem volt olyan borzalmas, mint a Rákosi-éra, másrészt utólag afféle „álló pocsolyának” látja azt az időszakot: az emberek többsége nem érezte rosszul magát, biztonságban élt, és ha szűkre szabva is, de voltak boldogulási és előrejutási lehetőségei. Valószínűleg a Kádár-rendszer nem bukott volna meg, ha nem omlik össze a Szovjetunió – vélekedett a szociológus.

„Mindenki tudta rólam, hogy a börtöntöltelék gyereke vagyok”

A műsorban szóba kerültek Vásárhelyi Miklós azon cikkei is, amelyeket a második világháború után, a pártállam sztárújságírójaként jegyzett a Szabad Népben. Vásárhelyi Mária szerint apja utólag nagyon szégyellte ezeket az írásokat, és nagyon bánta, hogy elhitte azt a rengeteg hazugságot, amiben éltek. „Beleszocializálódtam abba, hogy volt egy olyan korszaka, amikor olyan dolgokat írt, amik nem válnak a büszkeségére. Úgy nőttem fel, hogy ez is hozzátartozik a valósághoz. [...] Ezek az írások tényleg borzalmasak voltak. Ugyanúgy bedőlt a propagandának, amit részben ő maga is terjesztett. Ilyen a hit. Nem kereste eléggé az ellentmondásokat” – reflektált erre az időszakra, azt is megjegyezve, hogy apja nagyon hitt a demokratikus szocializmusban, de sosem volt szektás, távolt áll tőle a rigid merevség, a bezárkózó elvakultság. Szerinte a szülei önkritikusan és önironikusan beszéltek saját magukról és a saját történetükről, rendkívül nyitottak voltak, otthon mindent szóba lehetett hozni és mindent meg lehetett kérdezni.

A műsorban Vásárhelyi felidézte azt a jelenetet, amikor először találkozott az 1960-ban amnesztiával szabadult, előtte több mint két évig nem látott apjával: „Kiszállt a taxiból egy lesoványodott, görnyedten járó ember, ez mélyen megrendített.” A szociológus szerint összességében a kétarcúság jellemezte a gyerekkorát. A történtek ellenére ugyanis nagyon meleg családi fészekben nevelkedett, és az egykori 56-osok is rendkívül összetartó közösséget alkottak. „Mintha egy nagy családban nőttem volna fel, miközben sokszor éreztem magam nagyon kirekesztettnek, mindenki tudta rólam, hogy a börtöntöltelék gyereke vagyok, ráadásul a Rózsadombon laktunk, ami egy abszolút káderkörnyék volt, ahol az osztálytársaim is tudták, hogy nem vagyunk jó emberek” – emlékezett vissza erre az időszakra. Az akkori életstratégiájukat így jellemezte: arra törekedtek, hogy maximálisan teljesítsenek, és ne adjanak felületet arra, hogy mások beléjük kössenek; ugyanakkor tudta, hogy ők teljesen mást gondolnak a rendszerről és az oktatásról, mint az osztálytársaik többsége.

Vásárhelyi Mária 1982-t tekinti a politikai öntudatra ébredése évének. Az első munkahelyére, a Tömegkommunikációs Kutatóközpontba kerülve ugyanis megtapasztalta, hogy a kollégái ugyanolyan kritikusak a rendszerrel szemben, mint ő. Nagy megerősítést adott neki, hogy sok kortársa gondolkodik hozzá hasonlóan. A Közgazdaságtudományi Egyetemre viszont nem szeretett járni, tömeghelynek tartotta, nem próbált és nem is tudott elvegyülni az ottani közösségben.

A nyolcvanas évek második feléről és a rendszerváltás időszakáról, amelynek Vásárhelyi Miklós a Történelmi Igazságtétel Bizottságának elnökeként, a Soros Alapítvány vezetőjeként, később pedig SZDSZ-es parlamenti képviselőjeként lett aktív formálója, Vásárhelyi Mária azt mondta: „A rendszerváltásban azt éltük meg, hogy ez tényleg egy ilyen megigazulás. [...] Egész életében ez volt a legfontosabb neki, sokszor már mosolyogtunk is, mert annyira elképzelhetetlen volt, hogy egyszer majd tisztességesen eltemetik a bajtársait, meg 56-ról úgy kezdenek el beszélni, mint ami a magyar nép dicsősége.” Azt, hogy az édesapja – egyedüliként az 1956-os per vádlottjai közül – megélhette a rendszerváltást, az élet nagy ajándékának tartja.

Erdős Péter, Hann Endre

A műsor második felében Veiszer Alinda a 20–21. századi magyar történelem több meghatározó szereplőjére kérdezett rá. Például a magyar popzenei világot irányító Erdős Pétert Vásárhelyi Mária az általa valaha ismert egyik legbonyolultabb személyiségként jellemezte, akinek a tevékenységét sok jogos kritika érheti, de szerinte pozitívumok is köthetők hozzá. „Az, hogy a magyar pop-rock szakma ebben a régióban, az úgynevezett béketáborban ennyire vezető pozícióba tudott kerülni, az egy az egyben Erdős érdeme.”

A közismert közvélemény-kutatóról, Hann Endréről ugyanakkor érzékelhető keserűséggel beszélt Vásárhelyi. Mint mondta, 1989-ben hatan alapították a Mediánt, szakmailag jól felkészült csapatot alkottak. Épp ezért sokkolta, amikor világossá vált számára, hogy Hann ki akarja túrni a cégből, pedig „előtte nagyon jóban voltunk, nemcsak szakmailag, hanem emberileg is”. Szerinte Hann arra törekedett, hogy a Mediánt vele azonosítsák, mindenkinek ő jusson eszébe a cégről, és ez végül meg is történt. „Ha ma azt mondják, hogy Medián, akkor az Hann Endre” – fogalmazott a szociológus, aki szerint soha nem beszélték meg Hann-nal a történteket. „Ezen nem volt mit megbeszélni. Lényegében ott kettétört a szakmai karrierem. Utána sikerült ugyan kiegyenesíteni, de nagyon sokkoló volt.”

Orbán Viktor is nekik dolgozott?

Orbán Viktor személyére rákérdezve Veiszer Alinda az Akik elhitték a 20. századot című könyv Nagy Imre-újratemetésről szóló részét idézte: „Arról, hogy kik mondjanak beszédet a gyászszertartáson, a TIB vezetősége döntött, igyekeztek szélesre tárni a kaput, hogy a forradalomban résztvevők minden csoportja szerephez jusson. [...] Csurka István javaslatára döntött úgy a TIB, hogy a fiatalok nevében, az akkor már megalakult Fidesz egyik vezetője mondjon beszédet, így került a képbe Orbán Viktor. Amikor apu az előkészületek során, a Hősök terét bejárva, megmutatta a temetés biztonságáért felelős katonai titkosszolgálat vezetőjének a beszédmondók névsorát, a férfi rábökött Orbán Viktor nevére, és csak ennyit mondott: »ez is nekünk dolgozott«.” Vásárhelyi Mária szerint apja elengedte a füle mellett a megjegyzést, és azt gondolta, hogy csak hírbe akarják hozni Orbánt. „Ma már azt gondolom, hogy igaz volt, de nincs rá bizonyítékom” – mondta a műsorban Vásárhelyi, aki szerint most már kideríthetetlen az igazság.

A szociológus szerint a fideszes politikusok viszonya a Soros Alapítványhoz 1993-ban változott meg radikálisan, amikor az alapítvány nem támogatta egy politikusképzésre vonatkozó kérelmüket. „Azt gondolom, hogy a Soros Alapítvány léte irritálta őket rettenetesen az 1998-as hatalomra kerüléstől. Úgy képzelték, hogy minden forrás náluk van, és ők etetnek majd mindenkit a tenyerükből. A Soros Alapítvány pedig valami alternatívát tudott nyújtani, életben tudott tartani folyóiratokat, ösztöndíjat tudott adni íróknak, értelmiségieknek. Őket ez irritálta. Én pedig azért irritáltam őket, mert úgy éreztem, hogy meg kell védenem az aput” – utalt a Vásárhelyi Miklós ellen 1999-ben indított támadásra.

A lejárató kampányok természetéről és az őt is ért támadásokról úgy fogalmazott: „Szép lassan megtanultam, hogy nem számít az igazság, csak a propaganda számít [...] A goebbelsi propagandának éppen az a lényege, hogy ha nagyon sokszor mondunk valamit, akkor az igazsággá válik. De hát ezt meg kellett tanulnia az embernek. Most már le is szálltak rólam, meg le is pereg rólam” – mondta Vásárhelyi, aki a most megjelent könyvet egyrészt azért írta meg, hogy tisztára mossa a számára fontos emberek nevét, másrészt szerette volna elmesélni a történetüket az unokái generációjának.

Illúziók, nagy esély a csalódásokra

„A közügyek szempontjából kiégettnek érzem magam. Látok nagyon pozitív dolgokat, ugyanakkor nagyon sok illúziót is, és a csalódásokra nagy esélyt” – mondta a beszélgetés végén a szociológus, aki összességében csalódottságának adott hangot azzal kapcsolatban, hogy az érzelmek mennyire elhomályosítanak mindent, és hogy hiába igyekszik racionálisan érvelni, kritikát megfogalmazva még a vele azonos értékeket vallók körében is könnyen válhat ellenséggé.

A közelmúlt politikai fejleményeiről szólva mindazonáltal megjegyezte: „Nagyon jó látni, hogy fölébredt a remény az emberekben. Nagyon bízom a miniszterekben, nagyjából azt képviselik, ami nekem tetszik. Meglátjuk, én nagyon szeretném, ha a gyerekeimnek és az unokáimnak egy sokkal jobb világ jutna. Nagyon drukkolok.”

Ha kíváncsi a teljes beszélgetésre, jelképes havi díjért cserébe ezen a linken lehet megnézni.